Az angyalok tisztása

Valahogy soha nem gondoltam arra, hogy az angyalok tisztását télen is megtalálhatja az ember. Én valahogy mindig selymesen hajladozó zöld füvet, napsütötte föld illatot, melegtől vibráló levegőt és sejtelmes lágy fényeket képzeltem a fák és a bokrok közé. Sokszor jártam már az angyalok tisztásán. Napos tavaszi délutánokon, amikor ezüstös zöld ruhába öltöztek a fák és a bokrok. Amikor friss volt minden és fiatal, a szellő pedig kacéran dudorászva bújócskát játszott a fák harsogó zöld leveleivel. Napfénytől bágyadt nyári napokon, amikor buja illatoktól volt terhes a levegő és szinte vibrálni látszott a méhek és a szitakötők táncától és amikor lepkék csücsültek a virágokon amerre csak a lábad vitt. Langyos, színpompás őszi délelőttökön, amikor aranyból és bíborból szőtt ünnepi ruhába öltözött az erdő, a fel-feltámadó szél pedig búcsúmesét suttogott a faleveleknek. De valahogy soha nem hittem volna, hogy hideg, téli napokon is rábukkanhat az ember az angyalok tisztására. De most már tudom, hiszen ma ott jártam.

Szürkébe öltözött csúnya nap volt a mai, de annyira vágytam már a természetbe, a fák közé. Kellett egy kis nedves avar illat az orromba és a szél hűvöse az arcomra a sokadik napi szobafogság után. Éjjel valamikor eshetett egy csipetnyi hó, mivel ha az ember nagyon akarta és némi képzelőerővel is rendelkezett felfedezhetett még némi fehéret itt-ott, de alapvetően a szürke valahány árnyalata uralta az eget és a földet. Dél is alig múlt, de az égen úszó  egérszürke felhők miatt inkább szürkületet vizionáltam. Olyan lehangoló és vigasztalan volt a világ, hogy egyre inkább kezdtem bánni, hogy a szoba hívogató kuckó melege helyett az erdőben uralkodó félhomályt és a vendégmarasztaló sarat választottam. Aztán ahogy elhagytuk a várost, úgy kezdett megszépülni a világ. Az út menti mezőkre, szántóföldekre valaki porcukrot szitált valamikor és egyszer csak ámuló szemeink előtt fehér örvényléssé változott a világ: esni kezdett a hó. Az erdei parkolóhoz vezető út már puha fehér paplan alá bújt és szinte szentségtörésként hatottak a makulátlan tisztaságba vágó keréknyomok. Áhítatos csendben szálltunk ki az autóból, a világért nem akartunk zavarni, hiszen vendégségbe jöttünk, és ott aludta előttünk tollpihe puhaságú hófehér dunnákba burkolózva Csipkerózsika álmát az erdő. Csendben ballagtunk a medrében halkan csacsogó patak mellett és azon gondolkodtam vajon ha elég türelmesen és nyitott szívvel hallgatnám, vajon mesélne-e nekem is valamit Wass Albert zöld ruhás tündérkéje, aki "...egyre mesél. Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak."

Bizony mesélt a kis tündér, persze csak halkan és duruzsolva, nehogy felébresszük szendergéséből az éppen álmodni készülő természetet. Mesélt a kövekről, a fákról, a hegyoldalban rejtőzködő (eddig soha meg nem talált) barlangról, és az angyalok tisztásáról, ami igenis létezik. Aztán átkeltünk a kis rozoga hólepte hídon, a kis tündér pedig búcsút intve eltűnt egy nagy moha lepte zöld kő mögött valahol ott, ahol a patak bucskát vetve a nagy köveken a tóba rohan. Mintha hatalmas tollpihék estek volna az égből, olyan fehéren kavargott a világ ahogy kiléptünk a fák közül és egyszerre szólaltunk meg a kisfiammal: Istenem, de szép. Ott volt előttünk, a sűrű fehér örvénylés közepén fáktól körülölelten a tó és mintha valami báli forgatagba cseppentünk volna, úgy jártak keringőt felette a hópihék. A táncban megfáradtak pedig fehér selyemlepellel vonták be a víztükröt, csak tenyérnyi helyeken engedve átsejleni éjkék bársonyként a vízfelületet. Megtaláltuk kicsi -mondtam- és elmeséltem neki, csak halkan nehogy megzavarjuk az első bálos hópihék táncát, a mesét az angyalok tisztásáról:

"Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet" / Wass Albert/

Később aztán már hazafele autózva, ahogy egyre közelebb értünk a városhoz, lassan megszűnt a havazás is és a mezők porcukros fehérségét felváltotta a mindent beborító szürkeség.  De már mindegy volt, hiszen magunkkal hoztuk a legnagyobb ajándékokat, amiket csak az az ember kaphat, aki az angyalok tisztásán járt. Hihetetlen tudom, de igaz, hogy alig pár kilométernyire a várostól, puha, fehér hópihe takarókba burkolózva ott alussza Csipkerózsika álmát az erdő. Aki nem hiszi... járjon utána!

A Grincs

A bejárat előtt ültem a lépcsőn, csak úgy papucsban és a dolgozós ruhámban, a vállamra vetett télikabátba burkolózva. Kezemben a kihűlt kávét szorongattam és éppen a kétnapos zabkeksz morzsáit szedegettem a kabátomról, amik egész otthonosan érezték magukat a fekete szövet szálai közé ragadva. Már csak egy meggyújtatlan cigaretta hiányozna, pont a szám sarkába és talán hinnék is Rúzsa Magdinak, hogy nyár van és a füst meg vitorlázgat... Hét ágra sütött a nap és mindenhova vágytam csak az üzletbe nem, a  lassanként mindent ellepő fahéjas-alma illatba és a rádióból megállás nélkül ömlő karácsonyi dalok áradatába nem. Olyan vagyok mint a Grincs, gondoltam, én sem szeretem a Karácsonyt. De ezt csak úgy halkan és még magam előtt is szégyenkezve suhant át valahol a gondolataimon és közben Fodor Ákos szavai jártak a fejemben miszerint: "Nem ezt akartam gondolni."  De ez járt a fejemben aznap már sokadszorra és minden egyes vendég után kicsit zöldebbnek láttam a fejem a szemközt logó tükörben és egyre inkább hasonlítottam a mesék szörnyecskéjére. Mindenki sütött, főzött, fát díszített (de hiszen még csak 23.-a van, gondoltam átlag öt percenként) és én azon gondolkodtam, hogy hozzánk az idén biztosan nem jön el a Karácsony, mivel a nappali ablakot még meg sem pucoltam, a függönyöket sem mostam ki és ha Laci be nem vásárol, akkor még kenyér sem lesz otthon. 

Éppen beleittam az időközben jéghideg löttyé változott kávéba mikor felbukkantál a ház sarkánál és mellém ültél egy szusszanásnyi időre a lépcsőre. Hazafelé tartottál a munkából és irigyeltelek kicsit, mivel nekem még csak a felénél járt a nap és úgy éreztem, hogy már vésztartalék üzemmódban szedem a szemöldököket és, hogy ennek a napnak biztos, hogy sosem lesz már vége. Ültünk a lépcsőn, mindketten fekete kabátban, komoran és fáradtan és akkor elhangzott a szádból egy mondat: nem szeretem a Karácsonyt.Meglepetten kaptam fel a fejemet a kezemben tartott kávésbögrében úszó meghatározhatatlan állagú lötty bámulásából, és néztem rád hitetlen, mire te mentegetőzni kezdtél. Nem is a karácsonyt nem szereted mondtad, a körülötte lévő felhajtást nem bírod... Olyan vagyok, mint a Grincs-mondtam ki hangosan a gondolataimat és közben beleszívtam a képzeletbeli  cigarettába, ami ott fityegett (időközben meggyújtottam persze) a szám sarkában. Aztán te néztél rám hitetlen és megbeszéltük, hogy mert már semmi sem ugyanaz. Már a fahéjnak sincs olyan illata, mint valamikor régen, amikor ha advent  első vasárnapján nekiálltam megsütni a szokásos Kissinger Brötchen-eimet (amit rajtam kívül senki nem szeretett, és mindenki csak a szemeit forgatta, amikor karácsonykor az asztalra tettem két-három tálcányit) az illatot az egész lépcsőházban érezni lehetett. De már régóta nem sütök Kissinger Brötchent a család nagy megkönnyebbülésére, mert már nem olyan a fahéj illata, vagy nem is tudom... Mert már semmi sem ugyanolyan... Ma is hétágra süt a nap és inkább húsvéti nyulat vizionálok, amint hátára vetett karácsonyfával lopakodik a kertek alatt és nem Télapót, Jézuskát, angyalkát és mert jégvirág helyett hóvirág van és mivel szánkót már csak az üzletek legeldugodtabb polcain látni és akkor is kibukik a meglepett kiáltás a szádon: jééé szánkó. Mert valahogy elsikkadnak az ünnepnapok a nagy rohanásban. Mert mindig csak az jár az eszünkben, hogy mi az amit még meg kell csinálni, amit még el kell intézni, ahova még el kell rohanni, amit még meg kell venni, amit még meg kell sütni, be kell csomagolni, fel kell díszíteni... Mert ott az a rengeteg KELL.... Mert az ünnepnek tökéletesnek kell lennie. Mert ha nem sütsz legalább háromféle sütit és nem tervezed hetek óta a tökéletes menüsort, és ha nem kezded már el advent első vasárnapján megsütni az apró sütiket és ünneplőbe öltöztetni a lakást, és ha nem teszed tele a facebook üzenőfaladat a már elkészült sütijeid képével, akkor talán el sem jön az Ünnep. Közben pedig elfelejted érezni a fahéj illatát, és nem mész be a gyerekkel megnézni az ünneplőbe öltözött belvárost, mert még meg kell sütnöd három tálca Kissinger Brötchent és ha mást nem de zseblámpa fényénél fogsz ablakot pucolni, mert máskor már nincs időd, mert ott az a sok kell és muszáj. Cserben hagynak a pillanatok és nem nyúlunk utánuk, nem köszönünk rájuk, esetleg csak nézünk utánuk a felismerés halvány szikrájával a szemünkben, hogy mintha... Aztán elkezdett fázni a fenekünk a hideg kövön és amúgy is mennünk kellett. Neked megsütni holnapra az utolsó sütit és becsomagolni az ajándékokat, nekem még vissza volt jó pár kiszedetlen szemöldök. Olyanok vagyunk mint az oroszlánszelidítők -mondtam neked már az ajtóban állva és éppen az utolsó kortyokat ittam a jéghideg löttyből a bögrében, amit valamikor kávénak hívtak betudva neki a számban maradó keserű utóízt. Vagy talán csak szeretnénk, ha a mi kezünkben lenne az ostor és az élet, mint valami meghunyászkodott oroszlán, szépen odakuporodna a lábunk mellé. De lehet, hogy nem is mi kezünkben van a korbács és mi csak táncolunk, ahogy az élet fütyül nekünk. És ez a nem mindegy... Aztán visszamentem az üzletbe, felakasztottam a kabátomat a fogasra és löttyintettem egy extra adag fahéjas-almás illóolajat az aromalámpába és közben Celin Dion hangján szólt a This are so special time. Olyan vagyok mint a Grincs, gondoltam miközben egyre nagyobb átéléssel dúdoltam a refrént és meggyújtottam néhány teamécsest. De talán... talán még nem késő. Késő este értem haza aznap. Fáradt voltam, elcsigázott és beteg de elhatároztam, hogy másnap időben felkelek és ha ablakot pucolni már nem is lesz időm, Kissinger Brötchent sütni meg már érelme  nincsen, mivel esetleg csak szilveszterre puhulnának meg és amúgy is mindenki utálja, viszont betölti a fahéj illata a lakást, de talán sikerül megszelídíteni az életet. Ha csak egy szentestényi időre is. És talán mégis eljön a Karácsony hozzánk is. Aztán úgy esett, hogy nem volt otthon habfixáló a gesztenyés sütihez és már megint senki nem vett csillagszórót és amúgy is egyfolytában folyt az orrom és ha elmentem a lakásban egy-egy tükör előtt a Grincs nézett vissza rám. Így aztán bevágtam az ajtót magam után és jó hangosan, és csak úgy elindultam a nagyvilágba vérig sértetten és talpig náthásan. Aztán a piros lámpánál ácsorogva azt vettem észre a visszapillantó tükörben, hogy az Élet ott ücsörög a hátsó ülésen és gúnyosan felém int a kezében tartott oroszlánszelidítő ostorával. Hát tudod mit, gondoltam és fityiszt mutatva neki, begurultam az Spar előtti parkolóba. Vettem, habfixálót meg zselatint fixet is,biztos ami biztos alapon mert sajnos nem én vagyok a született feleségek mind egy személyben, és sosem tudom mi kell a sütibe, és még a csillagszórót is megtaláltam. Aztán a hosszabbik úton autóztam haza, mert olyan jó volt a rádióval együtt énekelgetni a karácsonyi dalok ezeregyedszer hallott refrénjét és mert olyan szépen sütött a nap. Estére aztán elkészült a süti (zselatinfix kellett bele) ünneplőbe öltözött a karácsonyfa és meleg vajsárga lánggal lobogó gyertyafénybe a lakás. Éppen az asztalnál ültem, túl a vacsorán és a lábamat felrakva egy üres székre a kezemben tartott kristálypohár oldalán táncoló gyertyalángot figyeltem, amikor mintha moccant volna valami a karácsonyfán függő piros-arany gömbök között. Hát eljöttél-suttogtam és lélegzett visszafojtva figyeltem ahogy gömbről-gömbre szökkent csillagszóró szikrákat idéző ragyogással. Eljött bizony... A meg nem pucolt nappali ablak a meg nem sütött háromféle bejgli és a hiányzó Kissinger Brötchenek ellenére is.Hozzátok is elment tudom, még ha nem is úgy sikerült az ünnepi menü, ahogy szeretted volna, ha már megint az izzósornak csak a fele világított és ha sokadszorra is elfelejtetted a csillagszórót és ha már az első este feldőlt is a karácsonyfa, akkor is ott volt. Csak észre kellett venned, ahogy ott bujkál a gyertyák lángjában, a karácsonyfafüggők üveggömbjeiben, a gyermeked bogárszemében vagy egy kézszorítás melegében. Valahol a fa alatt a lehullott tűlevelek között pedig kezesbárányként ott fekszik és békésen alszik az élet. 

„Utolsó pillanatig erősebbnek lenni, mint a helyzet, amelyet külső erők teremtenek meg körülöttünk. Lélekben nem adni fel semmit, nem engedni; ez a titok.” (Márai Sándor)

Megcsömörlöttem, írtad és nekem tegnap óta ez  kifejezés jár a fejemben. És arra gondoltam, hogy én is hányszor, de hányszor éreztem már ezt, és hogy én is pont ezt a kifejezést használtam. Megcsömörlöttem... belefáradtam. Nem tudom te mibe... én úgy magába a szürke hétköznapokba szoktam, mondjuk heti rendszerességgel. A mindennapok rutinjába, a mindig egyforma mozdulatokba, amik napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra ismétlődnek. Mert minden reggel ugyanaz.... ugyanazzal a mozdulattal teszed a filtert a kávéfőzőbe, ugyanúgy  csurran a konyhapultra az a pár csepp víz a piros alapon fehér pöttyös bögréből. Ugyanazzal a mozdulattal veszed ki a tejet a hűtőből, teszed tálcára a kukoricapehellyel együtt és teszed a gyerek kis reggeliző asztalára. Aztán rohansz gyorsan zuhanyozni, öltözni, amíg fő a kávé. Ugyanúgy keltegeted a morcos gyerekedet minden reggel, ugyanazokkal a kapkodóan célirányos mozdulatokkal teszed rendbe az ágyakat, és mosogatsz el gyorsan, gyorsan míg ő reggelizik. Aztán a rohanás az iskolába is mindig ugyanaz. És ez csak a reggel, mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy. És aztán ugyanilyen rutinszerűen megy tovább a nap... a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és végső soron az egész életed. Olyan ez, mint amikor elszakad a féltve őrizgetett gyöngysorod, és megrettenve, tehetetlenül nézed, ahogyan peregnek le a szemek....egyik a másik után. Iszonyat gyorsasággal, és hiába is kapsz utánuk, kiperegnek az ujjaid közül. Valahogy ilyen az élet is... és rohan az idő. És peregnek azok az átkozott gyöngyszemek.... És a hétköznapok mindig egy kicsivel szürkébbek lesznek, és lassan már meg sem tudod őket különböztetni az ünnepnapoktól, és az élet mindig egy csöppet nehezebb lesz. 

 Egyik ismerősöm szokta mondani, hogy ő egy rabszolga... a család rabszolgája. De nem azok vagyunk-e mindannyian? Ki a családé, ki a munkáé, vagy csak úgy általában a mindennapoké. A szürke hétköznapoké. És gyakran beszélgetünk erről, hogy olyan reménytelen ez az egész, olyan lehangoló. Én azt szoktam mondogatni, hogy nem kell hagyni, hogy elborítsanak minket a szürke hétköznapok. Mert ha időnként nem felejted el felemelni a makacsul földre szegezett tekintetedet, akkor észreveszed, hogy éppen kisüt a nap és szíven simogatnak Fekete István szavai: „Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.”

Tudod az élet már csak olyan, hogy mindig történnek rossz dolgok és amikor azt hiszed, hogy rosszabb már nem is lehetne, nos akkor megmutatja, hogy de igenis lehet. És szinte hallod a kaján hangot valahonnan a vállad mögül, hogy: na, figyelj csak...! Aztán kapsz akkorát, hogy az a képzeletbeli fal adja a másikat. Mert az élet már csak ilyen. Mindig, amikor azt hiszed, hogy végre sínen vagy és nem a tévedések országútján bolyongasz bekötött szemekkel és végre értelmet nyernek a dolgok és nem azt érzed, hogy csak bóklászol át az életen totál céltalanul… Nos, akkor jön a kaján hang, valahonnan a vállad mögül... Egy rossz hír, egy kilátástalannak látszó helyzet, egy üzenet valakitől akitől már olyan régóta és annyira vártál valamit, csak nem azt amit éppen kaptál és újra ott találod magad valami vakvágányon és már fogalmad sincs, hogy akkor most merre is. Rengeteg vakvágány volt az én életemben is, és ilyenkor olyan egyszerű feltenni az embernek a kezét és azt mondani, hogy: halló sors, vagy akárki, aki az életünk nagy könyvét írja, én most megadom magam, aztán te csak rendezd a dolgokat, ahogy neked tetszik. Mert a legegyszerűbb ilyenkor, ha az ember lekuporodik a konyhakőre (ez valami tipikus nőcis dolog, hogy ott szeretünk depizni), vagy megeszi az aznapi sokadik kókusz rudat és megzuhan, de amúgy jó alaposan, lehetőleg kilencemeletnyi mélyen. Mert ezt a legegyszerűbb: sajnálni magunkat. Én profi vagyok ebben. Sok év, nem kevés munkájával csak sikerült tökélyre fejlesztenem a nagy megzuhanások koreográfiáját az őrületbe kergetve mindenkit magam körül. Aztán eljött az a hétvége, amikor két napig ki sem mozdultam a lakásból (az ágyból sem nagyon), csak néztem magam elé kifejezéstelen tekintettel és mélyen átérezve sajnáltam magam. És úgy szerettem volna, hogy megszólaljon a kapucsengő, mert valaki ott áll lent és csak arra vár, hogy beengedjem mert tudja, hogy éppen szükségem van rá. Mert valakit érdekel, hogy mi van velem... Mert valakinek fontos vagyok. De nem jött senki, és ilyenkor mindig mérges leszek az egész világra, és ezredszer is megfogadom, hogy én sem leszek ott senkinek soha többet, nem veszem a vállamra senki búját-baját. Vigye, cipelje csak mindenki egyedül a saját keresztjét. De ott leszek... hát persze. Mert majd megint jön egy sms, vagy egy telefonhívás, és én megyek és ott támasztom az ajtófélfát arra várva, hogy beengedjen, és had segítsek neki cipelni...egy darabig legalább, és közben azon fohászkodom magamban, hogy " Állítsátok meg Teréz anyut!"  De akkor azon a hétvégén egyedül voltam, és rájöttem, hogy egyedül kell összekaparnom magam, hogy ezt most senki nem tudja megoldani helyettem. Két nap totális halálfélelemben és önsajnálatban. Két nap, ami végül is megtanított értékelni a szürke hétköznapokat, mert az idő rohan és nem kapsz még egy esélyt. Az élet már csak olyan, hogy időről-időre a padlón találod magad, és újra meg újra tápászkodni kell. A te döntésed, hogy mennyi ideig ücsörögsz a padlón és, hogy megeszed-e a napi sokadik kókusz rudat. De azzal tisztábban kell lenned, hogy a gyöngyszemek peregnek...

AZ ÚT

"Ha azon gondolkodsz,

merre kellene menned,

soha nem jutsz sehová.

Csak az út hoz tapasztalást,

legyen az bármilyen is.

Ez az, ami tanít, ami csiszol.

Csak a saját tapasztalásod az,
ami előre visz.

Ezer útikönyv nem ér fel

egyetlen lépéssel.

Menj!

Még, ha félsz is... csak MENJ!"

- zen -

  Mert volt egyszer egy zarándokút...

Mindig mindenről írok és az ÚTRÓL (igen, így csupa nagybetűvel) még nem írtam egy sort sem. Itt sorakoznak a gondolatok a fejemben, már hetek óta... Vagy talán az első, a Szent Jakab úton megtett lépés óta. De eddig valahogy nem akartak betűkké, szavakká formálódni a fejemben tobzódó gondolatok. Pedig olyan jó lenne írni róla. No, nem azért mert félek, hogy valamit is elfelejtek belőle vagy, hogy idővel megfakulnak vagy talán egészen el is tűnnek az emlékek. Hiszen ahogy Erika mondta: minden megtett kilométer örökre a szívünkbe égett.

  Valahogy a fenti idézettel kezdődött... Sok évvel ezelőtt, amikor az első caminoról szóló könyvet elolvastam és amióta hívott az ÚT. Mert az út igenis hív, ahogy Sándor Anikó mondta az író-olvasó találkozón, egyszer csak azt érzi az ember, hogy még a csapból is a camino folyik. Na, ekkor kell bátornak lenni és elindulni. Nekem eltartott jó három évig, amíg megláttam az első, oszlopra festett sárga kagylót, és amire elég bátor voltam ahhoz, hogy elinduljak. Mert igenis kellet egy nagy adag bátorság és elszántság ahhoz, hogy az ember megtegye az első lépéseket... Mert bizony az út tanít, csiszol, és az ember tudja, még mielőtt elindul, hogy nem tér haza ugyanúgy, ahogy elment. És mert félünk a változásoktól, legyenek bármilyenek is. Még mielőtt elindultam volna, azt mondta nekem egy ismerősöm, hogy reméli, egyedül megyek, mert zarándokolni egyedül kell. Én akkor azt válaszoltam, hogy ezt úgysem én döntöm el... Ha úgy kell lennie egyedül megyek, ha nem akkor meg úgyis a megfelelő embereket kapom társaknak. S lőn... Kaptam zarándoktársakat, akikért a mai napig hálás vagyok. Igen lányok, most rátok gondolok, és ha eddig nem mondtam volna, akkor most szeretném megköszönni nektek. Köszönöm, hogy társak voltatok. Hogy tudtatok hallgatni, amikor azt kellett, és bátorítani, támogatni, amikor arra volt szükség. Hogy egyszerűen ott voltatok. Hogy végigkínlódtuk, sírtuk, nevettük ezt a 200 kilométert. Mert nélkületek nem sikerült volna, és most nem mondhatnám el, hogy valóra vált az egyik legnagyobb álmom. Mert nélkületek nem lett volna ugyanaz, és mert nélkületek más emberként tértem volna haza. Mert hiszem, hogy az ember másként tér vissza a való világba egy zarándokút után és, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Hiszen véghez vittünk valamit... Megcsináltunk valamit, amiben hittünk, ami fontos volt nekünk, és amiért szenvedni is hajlandóak voltunk. Emlékszem, ahogy Lébényből hazafele az autóban kb. tíz percenként előre szóltam Erikának, hogy: megcsináltuk Erika, ugye megcsináltuk?? Még hallom a hitetlenkedő megkönnyebbülést a hangomban, amivel kiestek a mondatok a számból. Annyiszor megkérdezzük egymástól, ha találkozunk, hogy hogyan tudtuk ezt megcsinálni lányok?? Úgy, hogy hittük benne, hogy az első lépéstől kezdve tudtuk, hittük, hogy meg fogjuk csinálni. Történjen bármi és legyen akármilyen nehéz is, de ott volt a hitünk, hogy sikerülni fog. Az akarat, ami lépésről-lépésre vitt tovább az úton még akkor is, amikor úgy érezte az ember, hogy nincs tovább. Én nem szégyellem bevallani, hogy  naponta többször is éreztem úgy, hogy elérkeztem a fizikai vagy a mentális tűrőképességem határához, hogy én most bevágom a dzsindzsába a zsákot és melléülök. Aztán ennyi volt én megérkeztem és, hogy ha  még egyszer kiejtem a számon, hogy zarándokolni akarok menni, akkor legyen szíves valaki amúgy jó istenesen fenékbe rúgni. De azt is meg kell mondjam, hogy öt percnél tovább nemigen szoktam a csalánban ücsörögni és sajnálni magam. Azért is, mert rohadtul csíp és azért is, mert ha estére fedél alá akartam kerülni, akkor márpedig tápászkodni kellett, a hátamra venni a 11 kilós zsákot és elindulni. Mert akárhogyan is, de menni kellett, mert megálmodtuk, és mert aki egyszer elindult, az menjen. De rengetegszer eszembe jutottak Wass Albert szavai:

„Úttalan utakon, imádkozva vagy szitkozódva, békés szívvel vagy lázadozva,de menni kell…” Mert bizony volt szitkozódás és volt imádkozás is. Előbb vagy utóbb de az ember eljut odáig, hogy beletörődik abba, amit az út ad. És azt hiszem, ekkor kezdődik az igazi zarándoklat. Amikor megtanulom elfogadni a jót és a rosszat is… A vízhólyagokat, a százával támadó szúnyogokat, az átázott, víztől csöpögő cipőt. Amikor hálás vagyok az útelágazásban feltűnő irányjelző tábláért, az ősöreg szalmazsákért a zarándokhelyen vagy egy tányér meleg levesért a nap végén. Amikor reggelente ezzel a kis reggeli mantrával indul az ember útnak: csak járható utakat adj Istenem, minden mással megbirkózunk. Valamikor ekkor kezdődik…

  Sándor Anikó azt mesélte a caminoról, hogy ott azért történnek csodák, mert ezer éve tapossák a földjét a jóakaratú zarándokok, akik azért vannak úton, mert valami jót szeretnének, mert jobbá szeretnének válni és ezzel a sok jóval van átitatva a camino minden egyes kilométere. Hát a Szent Jakab úton most már ott van a mi hitünk és akaratunk lenyomata is... Ott van a lenyomatunk az út porában, a mező fűszálaiban vagy az útjelző kőre helyezett kavicsban. Mert nélkülünk nem lenne ugyanaz. Bizony lányok ott van az örömünk, a bánatunk, a küzdelmünk mindenhol… Nagyigmándon a szélmalmoknál ahol megküzdöttünk minden egyes lépésért a mocsárrá változott, derékig érő csalánnal szegélyezett úton, vagy a Gerecsében azon a több kilométer hosszú gyilkos emelkedőn, ahol annyira vártuk az Ervin sziklát, rajta a jellel, mert akkor ott véget ér végre a kaptató.

Olyan sokan megkérdezik, hogy miben lett más az életem attól, hogy végigjártam az utat. Nem tudom, erre nincsenek konkrét válaszok. Azt gondolom, hogy nyolc nap zarándokút nem váltja meg a világot, de ha nyitott szemmel, füllel és legfőképpen befogadó szívvel jársz rajta, akkor igenis csiszol és tanít... Mert: "csak a saját tapasztalásod az, ami előrevisz."  Az utolsó nap… Az a gyilkos huszonvalahány kilométer a töltésen a szemerkélő esőben, a hideg szélben és a szúnyogok ellen hadakozva. Jobbról, balról csak a fák és a bokrok egybemosódó zöldje. Előtted és mögötted a nagy semmi. Csak az út, ami végtelenbe vesző kígyóként kanyarog a lábad alatt. Sehol egy lélek, se ember, se állat se semmi. Fáradtak voltunk nagyon, ez volt már az utolsó napunk és a végeláthatatlan töltés kezdte kikezdeni az akaratunkat. Az út szélén fehér útjelző kövek voltak, azokat számoltuk és próbáltuk kitalálni, hogy hány méterenként követik egymást. Így próbáltuk megsaccolni, hogy mennyi lehet még vissza Lébényig és közben vágyakozva néztünk előre, hogy vajon mikor pillantjuk már meg azt, ami felé nyolc napja zarándokolunk, a lébényi templomtornyot. De csak az út kanyargott előttünk. Időnként teljesen érthetetlen módon megálltunk és szótlanul bámultunk visszafele az útra, ahonnan jöttünk és közben teljesen tudatában voltunk annak, hogy mennyire értelmetlen is amit csinálunk. Mi a jó abban, hogy visszafele nézegetünk és az utat faggatjuk a hátunk mögött, amit éppen az előbb taposott a lábunk. Azt már megtettük, azon már végigmentünk… Attól, hogy pár méterenként megállunk és vissza-visszanézünk nem fog megváltozni semmi. Esetleg csak annyi, hogy elszalasztjuk a pillanatot. A pillanatot, amikor ott a következő kanyarnál talán éppen elénk tárul a lébényi templomtorony. A pillanatot, amire azóta várunk amióta csak elindultunk, és amit annyiszor és olyan sokféleképpen elképzeltünk már. És mi elszalasztjuk, mert éppen megint hátrafele a fejünk és valamit nézegetünk, ami már elmúlt. Azt hiszem itt jöttem rá, hogy mennyire értelmetlen ez az egész, és ezt most nem csak az útra értem, hanem általában az életünkre. Hogy mennyi energiánkat elveszi az, hogy folyamatosan a múltban élünk... Ragaszkodva rég elmúlt vagy soha nem volt érzelmekhez, hozzánk méltatlan helyzetekhez, hamis barátokhoz. Közben pedig ott az orrunk előtt az élet, a maga mindennapi kis csodáival, amit nem tudunk észrevenni, ha folyton másfele figyelünk. És most Reményik Sándor Csendes csodák című verse jutott eszembe:

"Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök."

  Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a töltésről még nem lehetett látni a templomtornyot. Volt viszont egy tábla, rajta egy jobbra mutató nyíl és a felirat Lébény 4,7 km.
Életem legnehezebb kilométerei voltak. Aztán egyszer csak megláttuk… Valahol nagyon messze azt a várva várt templomtornyot. De nekem már nem is ez volt a nap meghatározó pillanata, hanem amikor az útszéli fán megpillantottuk a „napi igét”: Ne sírj, hogy véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént! Életemben kevésszer sírtam úgy, mint akkor. Olyan szívből jövő mélyről és őszintén, mint a gyerekek.

Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna… Reggelente, amikor felhúzom a redőnyöket és kinézek az ablakon, hogy vajon milyen az idő… Még ma reggel is, amikor undok, nyúlós köd terpeszkedett a város felett és a szemközti házig nem lehetett ellátni, még ma is eszembe jutott, hogy vajon milyen lehet egy ködbe burkolózó mezőn gyalogolni a cél felé. Vagy napközben, amikor hirtelen előbukkan a nap a felhők mögül és én vágyakozó szemekkel bámulok ki az ablakon, mert hát zarándok idő van. Hiányzik… Marie von Ebner-Eschenbach szavaival szólva:„Célod beteljesülése után egy dolgot mindenképpen hiányolni fogsz: a vándorlást a cél felé.”

 De sebaj lányok, új célok és új utak kellenek, mert tudom, mert hiszem, hogy:

„Úttalan utakon,

végső szívdobbanásig,

utolsó sóhajtásig,

s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:

de egyszer eljutunk a sziklaszálig!”

(Wass Albert)

Eljutunk lányok a sziklaszálig... Jelentsen bármit is.

A pókháló

„Kapaszkodom, mint pókháló igazságában meglapult virágpor” /Tornay András/

 Nem, nem kapaszkodom beléd, se senki másba. Ezt nem is tudom miért írtam, gondolom vártam valamit... Valamit, ami aztán nem úgy és nem olyan formában jött, ahogy szerettem volna. Írtam már neked, idéztem már neked Pressert: Ha megértenéd, utak nincsenek, csak az érzés van, csak a hang vezet… Nincsenek utak. Legalább is a szó szorosan vett értelmében nincsenek. Valahogy úgy tudnám elképzelni, mint a pókháló kusza szövevényét, amit ha figyelmesen és kellő távolságból szemlélsz, észreveszed, hogy milyen pontosan, precízen és művészien megépített alkotás is az. Valahogy ilyen kuszának tűnő szövevény is az életünk, és csak néha a ráeszmélés pillanataiban látunk valami keveset az értelméből. Vannak, akiknek megadatik az ébredés ritka pillanata, amikor is tágra nyílt szemekkel bámulva hirtelen látni kezd. Ritka pillanatok ezek, és ahogy jöttek úgy el is illannak. És ez így van jól. Hiszen ki lenne képes úgy leélni az életét, hogy mindig mindent kristálytisztán lát, érez és tud. Vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy nem veszik észre a pókhálóban a művészetet, a csodát... Akik egy hanyag mozdulattal nyúlnak a partvis után és kotorják le a sarokból azt, ami nekik csak egy bosszantó koszfolt a makulátlan életükön. Néha azt gondolom, hogy jobb volna ilyennek lenni, de újra és újra rájövök, hogy az én ritka pillanataim, az eszmélés pillanatai szebbek, mint az ő csukott szemmel élt létezésük. Mert én ajándékba kaptam a csodát. Segítőnek születtem... Ezt mondta valaki nekem tegnap, és ez az, amit itt érzek magamban én is, már nagyon régóta. Amiről írtam is a Tévedések Országútjában. És azt gondolom, hogy valaki csak úgy tud segíteni, ha már itt ebben az életben átél mennyet és poklot. Nem kell itt most nagy tragédiákra gondolni, betegségekre, halálra, gyászra, elég átélni a létezés fájdalmát.... A sajátodét és másokét. Mert ezzel jár az, ha ajándékba kapod a látás művészetét. Vele együtt jár a fájdalom is a szenvedés is, de kapsz mást is. A kreativitást az érzés, érzékelés képességét. A képességet, hogy felfogd; utak nincsenek, csak az érzés van, csak a hang vezet. A látás képességét, hogy észrevedd nem csak fekete és fehér szín létezik, hiszen ott a szivárvány. Rajtad áll, hogy elfogadod-e ezeket a kincseket vagy beteszed őket a haszontalan kacatok számára létesített fiókba. A tiéd a döntés. Élhetsz süketen és vakon, abban a hitben, hogy a legfőbb érték az életben egy jól sikerült gyerekzsúr vagy egy sikeresen megválasztott szappanadagoló, ami színben a leginkább passzol a fürdőszobádba. Vagy észreveheted a pókhálóban a művészetet is és hagyhatod, hogy a látszólagos kuszaságban a hang, az érzés vezessen. És amikor utad végén elérsz oda, ahova egész életedben igyekeztél, ahova a véletlenek, a sors, az érzés, vagy nevezd, ahogy szeretnéd, vezetett. Ha elérsz oda, ahol a pókháló leheletfinom és hajszálvékony fonadékai metszik egymást, ahonnan kiindul és ahova végső soron összefut az egész bonyolult hálózatrendszer… Ha oda eljutsz, akkor éred el a teljességet. Akkor, egyedül és csakis akkor leszel a középpontban. A fókuszban. A világegyetem a mindenség fókuszában. Egyszer, egyetlen egyszer. Az utad végén.

Tavi mese

 „A kis bajoktól kellene félni, a kis szeretetlenségektől, ádáz mellőzésektől, rideg érdektelenségtől, a napi "kis" jelentéktelen, ismétlődő, mindig ugyanoda ütő vízcseppektől. A kis haláloktól. Amelyek alattomosan közelítenek meg, kivédhetetlenül kerítenek hatalmukba és fojtogatnak. (...) A kis gyilkosaid elől menekülj!” /Hankiss János/

 A kis halálok vagy, ahogy én szoktam emlegetni a mosoly járat, vagy a mókuskerék, a napi rutin,vagy az állandó rohanás...Meg az ugyanoda ütődő vízcseppek, vagy az a folt a konyhaasztalon, ami minden egyes nappal kopottabb lesz, mert minden álmos, kapkodós, reggel ugyanúgy öntöm a kávéfőző mellé a vizet, ami mindig ugyanúgy folyik végig az üvegkanna oldalán. Minden reggel ugyanúgy és csak a folt lesz kopottabb... És közben a szórakozott tekintet, amivel az ember kibámul a konyhaablakon, csak úgy bele a semmibe, miközben precízen meghajtogatja a kávé filtert és szórakozottan felitatgatja a pultról a tócsába gyűlt vízcseppeket. Minden reggel... És csak ritkán, az eszmélés valami furcsa és áldott pillanataiban veszi észre az ember, hogy odakint, az ablakon és a kávéillaton túl, éppen ébredni készül a világ és hiszen gyönyörű. Olyanok ezek a reggelek, mint amikor az ember világgá megy...
 Aznap is úton voltam éppen, ahogy mindig, minden egyes nap. Mert tudod azt szoktam mondani, hogy állandóan úgy érzem, mintha mindig úton lennék, csak éppen soha nem érkeznék meg sehova. Nos, az a nap is éppen ilyen volt. Ültem az autóban és próbáltam eszembe idézni, hogy most akkor merre is, és onnan hova tovább és otthon a vasalni való, meg mosogatni is kéne… És egyszer csak olyan fojtogató erővel tört rám az érzés, hogy én ezt most nem akarom, hogy sehova nem akarok menni, csak egy pillanatnyi csendet szeretnék. Csak egy eszméletnyi nyugalmat, amibe nem csörög bele a telefon, amikor az ember nem nyitja szóra a száját anélkül, hogy mondanivalója lenne. Amikor nem mondok üres és olcsó semmiségeket, csak azért mert még az is jobb mint a csend ami körülöttem, vagy éppen bennem van. Csak egy lélegzetnyi időt magammal, a gondolataimmal vagy éppen a semmivel a fejemben. Világgá kéne menni, gondoltam. Pakolni a zsákot, fogni a vándorbotot és csak nézni, hogyan kanyarodik az út a lábam alá. Érezni a zsák súlyát a vállamon, a bot enyhe dörzsölését a hüvelykujjamon és hagyni, hogy a szellő kuszálja össze és fújja az arcomba a hajamat. Hallgatni, ahogyan a szél istenhozzádot suttog a búcsúzó faleveleknek és beszívni a nedves avar illatát. Nem beszélni, nem telefonálni, nem kattogni semmin, nem lelkizni, nem rettegni a holnaptól, nem ápolgatni mások lelkét botcsinálta pszichológusként. Nem hallgatni, miközben azt kívánom, hogy bárcsak válaszolhatnék, és mialatt egyre csak zakatol bennem a kérdés, hogy de ha mindig csak megértek, hol maradok én???
 Sándor Anikó szavai jártak a fejemben, miszerint ha az ember azt érzi, hogy menni kell... Nos, akkor menni kell és közben az LGT énekelte a fülembe, hogy: menni kéne, minden lépést,kipróbálni minden érzést,Szállni kéne szárnyak nélkül, álmodozni, álmok nélkül.
És már tudtam, hogy én aztán ma el nem jutok a nagykerbe és a vasalni való is pont jó helyen van ott ahol eddig volt és már kanyarodtam is a tó mellé, úgy ahogy valamikor régen, amikor szomorú voltam és hittem Wass Albert szavait miszerint: "S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."
 Nem volt szép idő, esett is valamikor éjjel és vizes volt a fű és csúszós a gyalogút. De olyan nyugodt volt a tó vize, és olyan sejtelmesen zúgott a nádas, hogy már nem is érdekelt, hogy vizes a pad, amire ülök, csak hallgatni akartam ahogy a nádszálak a hullámokkal beszélgetnek. És arra gondoltam, hogy ha elég csendben ülök akkor biztosan megpillantom Wass Albert tündérkéjét, Szillét, aki a nádasban lakik és talán megértem amit a tó mesél. Tudom, most azt gondolod, hogy javíthatatlan álmodozó vagyok és tündérek nem is léteznek, de azt is tudod, hogy nekem hinni kell. Én nem a sorsban hiszek, hanem a tündérekben, a mesékben és a csodákban... Mert kell néha valami, nem-e világi, ami segítségével az ember meg tud szökni a napi rutin elől, még ha csak egy eszméletnyi időre is. Ami segít abban, hogy legalább egy kis időre ne azon kattogjon az ember, hogy mit hoz a holnap. Milyen vélt vagy valós nehézségeket, amivel majd küzdeni kell. Mert az majd holnap lesz...Most csak a tó van és talán Szille a tündér, aki nappal a nádasban alszik. Meg a szél, ami belekap a kigombolt kabát szárnyaiba, és amit játszani engedek a hajammal, a felhők mögül kikukucskáló nap, amitől hirtelen hihetetlen kékké változik az égbolt és a nedves avar illata az orromban. Egy csipetnyi boldogság, mint egy hirtelen feléd nyújtott kéz vigasztaló melege, valahol a panel rengetegben egy tó partján és a tudat, hogy talán sikerült megmenekülni. Erre a napra...Aztán holnap majd újra indul a mosoly járat,a szokásosan álmos reggellel és egy kicsit megint kopottabb lesz a konyhapult, ott a kávéfőző mellett.....

A csömör

  Nem, nem depizek, ne mérgelődj velem kérlek. Nem is tudom mi ez. Megcsömörlöttem. Te is ezt a kifejezést használtad a múltkor, azt hiszem. Hát én is valahogy úgy. Meglátogatott a Csömör. Kopogtatott már régóta, csak soha nem engedtem be, mindig úgy tettem mintha nem lennék itthon. Tudod, olyan ez, mint amikor kéretlen látogató csenget az ajtón, és te óvatos, halk, puha léptekkel osonsz a bejárathoz, kilesel a kukucskálón és eldöntöd, hogy te ugyan ki nem nyitod az ajtót. Aztán csak állsz, a deszkának vetett háttal, szívdobogva, levegőt is alig véve, és várod, hogy elmenjen végre. Eddig elment.....Megkönnyebbülten hallgattam a lépteit, ahogy ment a lift fele, és arra gondoltam, na ezt megúsztam. De ma arra ébredtem, hogy itt ül az ágyam szélén. Valaki biztosan nyitva felejtette az ajtót, vagy az ablakon szökött be a hideg, eső illatú levegővel és az őszi széllel, amikor tegnap kiszellőztettem lefekvés előtt. Nem tudom, de reggel már itt volt. Mondom, itt ült az ágyam szélén. Kisimogatta az arcomból az összekuszálódott hajat, bebújt mellém az ágyba és azt súgta: maradj ágyban, ne kelj fel, minek kelnél...Beteg a világ. Itt jó, az ágyban, a puha fészek melegben, itt vagy biztonságban. És Rúzsa Magdi hangján a fülembe zümmögte, hogy: bánat árad, innen hová bújak? Minek holnap? Ilyen holnap. Aztán megnézett velem egy mesét a Tv-ben, mert minek felkelni, hiszen: Reggel elindul a mosoly járat. Ne szállj így fel, sehol nincs hely....Valami szánhúzó kutyás mese megy, nem igazán tudom felfogni, csak nézek ki a fejemből miközben cserélődnek a színes képkockák a képernyőn. Végigfut a fejemen, hogy merre is kéne menni, mit is kéne intézni ma, és hogy tápászkodni kéne. Kávét főzni, bepakolni a mosógépbe a ruhákat, összekapni a lakást, magamat, a gyereket, megnézni a maileket, munkába menni, edzeni és nincs kedvem. Kidugnám a lábam a takaró alól, de valami visszahúz, és ott zümmögi a fülembe, hogy: Anya siet, apa nagyon fáradt. Ezer közhely között kopsz el.....A fejemre kéne rántani a takarót, mert: Könnyek hullnak, könnyek elmosódnak, a Közöny szól csak, mit is szóljak. Nem akarok sírni sem. Minek? Mondani sem tudok már semmit. Írni....Esetleg írni kéne. Leírni, kiírni, elmesélni valakinek. Neked? Blogot írni, könyvet, meséket...Vagy csak utánanézni a neten, hátha mégis indítanak járatot a Marsra. Csak odaút, semmi retúr. Vagy talán remetének menni, apácának (Csömör vinnyogva röhög a takaró alatt), csak elbújni kicsit. Egyedül lenni, magammal (én is jövök veled súgja a fülembe), Camino kéne. Mert beteg a világ. Sejted egyáltalán mennyire beteg? Én nagyon szőke vagyok (festett, de attól még szőke vagy mondja nem kicsit ironikusan Csömör), vagy egyszerűen csak naiv, mert még mindig meglepődök. Meglepődök dolgokon, pedig aki a tűzzel játszik, az készüljön fel rá, hogy előbb utóbb megégeti magát és az kurvára fájni fog. Te akartad, mondja Csömör és én kénytelen vagyok igazat adni neki. Én akartam igen. Nekem nem volt elég, ami van, én akartam határokat feszegetni, a tűzzel játszani, kipróbálni, hogy lehet-e repülni szárnyak nélkül is. Én akartam az újdonságot, a húbazdmegérzést... Én akartam játszani, én nyitogattam a titkok kamráját és akkor most meglepődök attól, amit ott látok? Már csuknám be a résnyire nyitott ajtót, mert elég volt, amit ott láttam, mert már menekülnék... A Marsra vagy bárhová (retúr nem kell), de késő. Egyszer lehet, elmesélem neked, hogy mit láttam ott, ha érdekel, ha van merszed meghallgatni, ha nem félsz tőle, hogy tőlem egyenesen hozzád költözik a Csömör. Most persze itt ül mellettem és a vállam fölött olvassa, amit írok, és időnként megpróbálja az ujjaimra koppintani a laptop tetejét, mert érzi, mert tudja, hogy minden egyes leírt sorral szélesebbre tárul a bejárati ajtó és lassan mennie kell. Mert mindjárt megyek és felteszem a kávét főni úgy, ahogy mindig és megpróbálom lemosni magamról a zuhany alatt az érintésének még a nyomát is. Aztán felöltöztettem magamat és a lelkemet is, mert indul a mosolyjárat és mert muszáj felszállni mert mindig akad egy hely. És aztán este, ha hazaérek... Igen akkor letörlöm azt a hirdetést az oldalról. Egészen biztosan. Csömör sértődötten csatornákat váltogat az ágyban fekve, unatkozik kissé, már nincs kivel játszania.... Nekem mennem kell.

„Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... felfelé, vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg.” /Márai Sándor/

A kaleidoszkóp érzés az....jár a fejemben már napok óta. Mert valahogy úgy érzem magam, mintha belepottyantam volna a kaleidoszkópba, és most én is ott pörgök - forgok az ezer színben szikrázó kis kristályok között. Valahogy ilyen napokat élek mostanában. És nem tudom, hogy a színes üvegcserepek vetítik-e rám a szivárvány minden színét és attól van-e ez a ragyogás, vagy én pulzálok, csillámlok és az én fényem az, ami betölti a kaleidoszkóp belsejét. Vagy mint a Jamie és a csodalámpa, emlékszel még erre a mesére? Tudod, a kisfiú Jamie, akinek volt egy csodalámpája, amivel este villanyoltás után a padlóra világított, majd beleugrott a parkettán ragyogó fénykörbe, és egy színes spirálon lecsúszva egy mesevilágba érkezett. Már a kezemben van a lámpa, és már ott ragyog az a meleg sárga kör a padló közepén, és én állok és bámulok, hogy akkor ugorjak-e vagy sem. Mert látom ott, azt a végtelen, színes csigalépcsőként a mélybe vezető csúszdát, és vonz is az utazás szédülete (amitől Jamie kutyája nagyon szenved, és mindig eltakarja a szemét), de nem tudom mi vár rám, ha egyszer elfogy alólam a spirál és én úgy érkezem meg valahova, ahogy a gyerekek egy hosszú és kanyargós csúszás után a játszótéren, fenékkel a homokba. De vonz, igen nagyon is vonz a "Nagy utazás". És igen már nyitva van a titkok kamrájának az ajtaja is, és már be is kukucskáltam rajta, de még hiányzik azaz egy lépés... De ez határozottan a kaleidoszkóp érzés.....És ha most belekukucskálnék a színes csőbe, akkor ott látnám színes képkockákként felvillanni elmúlt idők történéseit, érzéseit. A tegnapi napot...ahogy bámulok ki a vonat ablakán és látom ahogy bíbor és arany fényekbe öltözötten éppen aludni készül a nap a tó vizébe csúszva. De előtte még az októberi nap hűvöse, ahogy Juditba karolva fázósan toporgunk a villamosmegállóban, a forralt boros pohár melege a jéghideg ujjaim alatt. A lüktető bizsergő érzés, ahogy az illatos forró bor átjár, betölt és felmelegít, mint egy jó szerető. Az ősz hihetetlen színorgiája, ahogy kavarognak a könnyű szélben az aranysárga falevelek, mintha az égből hullanának, hatalmas és ragyogó esőcseppenként. Aztán a vágyak.... amik úgy tudtak előbukkanni hirtelen, mint ahogy tavasszal rácsodálkozol a hirtelen habos virágruhát öltött fákra. És hiába van ősz, és hullnak a levelek, a te orrodat májusi orgonaillatot ringató szél csiklandozza, miközben fázósan összehúzod magadon a kiskabátot, és kicsit szorosabbra tekered a nyakad körül a sálat. Mert valami, amit olyan régóta elfojtottál magadban, aminek még a létezéséről sem akartál tudni, nos az a valami, most utat talált magának valahogyan. Talán mert az ajtó, amit olyan hosszú időn keresztül bámultál, és ami mindeddig zárva maradt előtted, most hirtelen résnyire nyílott. Valaki kinyitotta neked, valaki lenyomta helyetted a kilincset, és te tétova de mégis kíváncsi léptekkel odamerészkedtél végre és bekukucskáltál rajta. És most állsz, kezedben a kilinccsel és még nem döntötted el, hogy becsapod, vagy szélesre tárod-e. A te döntésed... igen a tiéd. De ha egyszer átléped a küszöböt, ha veszed végre a bátorságot és megteszed azt az egyetlen tétova lépést, akkor kezdődhet végre a " Nagy utazás". Mert vannak a vágyak... amiket el lehet fojtani, el lehet hallgatni és amiktől aztán lehet szenvedni egy életen át. Lehet, hogy igazából nem is tudatosul benned, hogy mi az, ami hiányzik, mi az ami arra kényszerít, hogy időről időre lekuporodj a kék-sárga kockás konyhakőre, kezedben a sárbogárdi rettenetessel és csak bámuld a falon az órát, ahogy alig hallható ketyegéssel számolja az elillanó perceket. Mi az, amitől időnként a két tenyeredbe kell temessed az arcodat, és jó mélyen kell vegyed a levegőt, mert nem kell az a sírás, a sírás az várjon! Mi az, amitől esténként csak ülsz a laptoppal az öledben, kezedben a távirányítóval és frusztráltan kattogtatsz egyik csatornáról a másikra, miközben minden ok nélkül ordibálsz a gyerekkel, és csak érzed, hogy "Valami nincs sehol! -s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani!" ( Váci Mihály). Majd holnap… gondolod magadban, holnap összekapod magad, mert meg kéne venni végre a szappanadagolót ami a leginkább passzol a fürdőszobacsempéhez, vagy kell az az új kanapéhuzat, ami a legjobban megy a már meglévő díszpárnákhoz, a csillárhoz, a szőnyeg legapróbb kis mintájához, vagy az erkélyen árválkodó muskátlikhoz. Vagy el kéne menni megint a pszichológushoz, felhívni a kineziológust, vagy csak inni esténként egy-két pohárral, vagy egyik cigiről gyújtani a másikra... mert hátha a szádból gomolygó füsttel együtt elszáll az érzés, hogy: „ ...valami hiányzik minden ölelésből, -minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, -minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: -ha miénk is,- a boldogságból hiányzik valami.” És aztán olyan hirtelen mint ahogyan egy szürke esős napon, amikor még csak nem is számítasz rá, hirtelen utat tör magának a rongyosra cincált felhők közül egy tétova napsugár...olyan hirtelen történik valami. Találkozol valakivel, vagy észreveszed, hogy résnyire igaz, de nyitva van az a bizonyos, régóta az orrodra csapott ajtó... mindegy is, de elindulsz egy úton. Nem tudod még, hogy merre, hova vezet majd... nem is kell. Most annyi elég, hogy megteszed az első tétova lépést… aztán a következőt. És közben Váci Mihály súgja a füledbe, hogy: „Újra kezdeni mindent e világon, -megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…” És most valahogy olyan ragyogós vagyok… ennek most örülnél. Nem, nem igazi ragyogás ez. Ez még csak a strasszkő bolondos ezer színben csillámló talmi fényjátéka, ha hirtelen rásüt a nap. De hiszem, hogy eljön a nap, amikor azt mondom majd, hogy most RAGYOGOK: Olyan igazi, mélyről jövő, csendes nyugodt izzással, ahogy a rubin.

"Ki minek gondol, az vagyok annak...." / Weöres Sándor /

Szeretem a betűket, elvarázsolnak az írott szavak, mondatok. Képes vagyok ötvenszer egymás után elolvasni egyetlen versszakot és még mindig valami újat felfedezni benne. Versekben, idézetekben, képekben, dallamokban gondolkodom. Mondj bármit és biztosan eszembe jut róla valami.... Valami szép.

„Ki minek gondol, az vagyok annak....” Jobb napjaimon Reményik lángja vagyok, vagy a Lidércfény. A láng, amelyik ott világít a lápban, hogy megállítsa a gyanútlan utazót: állj, ne tovább, ne erre gyere, ez nem a te utad. Igen tudom, most azt mondod, hogy tévedek, mert a lidércfény nem a bajt jelzi, hanem éppen, hogy a mocsárba csalogatná a gyanútlan vándort. De miért ne létezhetne mindkettő? Miért ne lehetne az én lidércfényem ilyen?

"Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább,

És gondozd híven."

Aztán rosszabb napjaimon azt gondolom, hogy a francot vagyok én a fény, hiszen csak egy szürke kis molylepke vagyok, amelyik egyre csak ott kőröz a láng körül. „Ki minek gondol, az vagyok annak...” Időnként rettentő antiszociális tudok lenni, és kétségbeesetten hajtogatom, hogy nem e világba való vagyok. Aztán jobb pillanataimban megpróbálom meggyőzni magam, hogy de hát nincsen MÁSIK világ ahol az elszalasztott lehetőségek majd újra tálcán kínálják magukat nekem, ahol utolérem a gondtalanul elmulasztott pillanatokat. Ez van, ebben kell jól érezni magunkat,vagy legalábbis kissé erőteljesebben próbálkozni. Most kell lábujjhegyen beosonni az alvó gyerekhez a szobába és szorosan ölelni a meleg, álomittas kis testét. Most kell kiülni az erkélyre egy pohár borral, meggyújtani a gyertyákat és az éppen aktuális szappanopera bámulása helyett beszélgetni és a bevásárló központ fényeit bámulni ott jó messze…Csak úgy mert éppen akkor ennek van értelme. Most kell felvenni a telefont vagy megírni azt az üzenetet, annak a pár vagy éppen jó pár embernek , aki fontos. Szeretek egyedül lenni de néha mégis rettentő magányosnak érzem magam, miközben megállás nélkül csörög és pityeg a telefonom és még a piros lámpánál állva is üzenetekre válaszolok és hallgatok, meghallgatok és megértek….Közben Kozák András hangján szólnak a fülemben Szabó Lőrinc szavai: „ Ha mindig csak megértek, hol maradok én?

Időnként meseszökevénynek érzem magam... Konkrétabban meg vagyok róla győződve, hogy itt felejtettek valamelyik vérmesebb Grimm meséből. Máskor meg, ha hazafele jövet fázósan, a mellem előtt összefogott kabátban, a víztócsákat kerülgetve meglátom az orvosi rendelő ablakában, ahogy megcsillan a szőke hajamon a napfény, akkor szép vagyok. Mert sokszor ennyi elég. Vagy a tenger morajlása, mondjuk egy világítótorony ablakában ülve. Szeretek nevetni. Saját magamon is. Félek a pókoktól, a bogaraktól, az egerektől, az élettől, a haláltól.... Szeretem a színeket. Ha valamire azt mondják, hogy ez márpedig fehér, szerintem akkor is inkább gyöngyház fényű, vagy elefántcsont színű. Nem hiszek abban, hogy a dolgok csak feketék vagy fehérek lehetnek, hiszen ott a szivárvány. Nem hiszek az utakban és a nagy álmok kergetésében. Presser párti vagyok: utak nincsenek, csak az érzés van, csak a hang vezet. Olyan vagyok, mint valami őskori foszília. Lenyomatokat őrzök. Emberek, hangulatok, emlékek, elillanó pillanatok, érintések, tovatűnő illatok lenyomatát. Általuk lettem az aki: Nő. Igen, felfogtam és elfogadtam végre, hogy igen is az vagyok. Nem a született feleségek mind egy személyben, de NŐ. Így nagybetűkkel és az éppen aktuális súlyfelesleggel. Mert az mindig van, mert időnként a nutella a legjobb barátom. Mert szeretem, csak úgy nagykanállal az üvegből, éjszakánként mezítláb állva a konyhakövön az antinős hálóingemben. De Nő vagyok és mint ilyen nagyon sok mindenre figyelek egyszerre. Tudok Teréz anyut játszani laptoppal az ölemben miközben totálisan képben vagyok, hogy ki mennyire ármány a Barátok Köztben és még olvasni is tudok mellette. Utálom a harisnyát. Nem csak a tescos élelmiszereket, de a Tescot, az Auchant és az összes többi hipert és szupert is utálom. Általában a férjemet kell hívjam, ha nagy ritkán én megyek vásárolni, mert úgysem találom meg a tasakos rizst. Utálok sorban állni, mert mindig az az érzésem, hogy a pénztáros kizárólag az én bosszantásomra piszmog. Szeretek vásárolni, csak ne élelmiszert és ruhát kelljen.. Apróságokat, kicsi csillogó haszontalan baszkurákat. Nem azért mert szükségem van rájuk, csak mert jártamban-keltemben megtetszett. Vagy könyveket....Bármikor, bármennyit. Mert imádom az illatukat. Vagy futócipőt. Mert futni utálok, de sebaj mert van, amelyik kifejezetten jól mutat a fekete-fehér kis csinossal is, ha belefáradt a lábam a „csinos” cipőbe. Grafomán vagyok. Szeretek írni. Helyesen is. Halálom, ha valaki rosszul használja a ba, be, ban, ben toldalékokat. Sok minden voltam már, és sok mindent kipróbáltam, de újra és újra rájövök, hogy én annyi mindent nem szerettem még. Biztosan pisiltem már bokorban, de kukoricásban tuti és egyszer még egy kihalt belvárosi utcában is, amire nem vagyok túl büszke, de így utólag jókat tudok röhögni rajta. Nem szeretek főzni, szeretem, ha főznek nekem. Inkább meggondolatlan, mint bátor vagyok és állított már meg rendőr egy héten kétszer is, de ebből csak egyszer büntettek meg. Jószívű vagyok, vagy hülye... Néha nem pontosak a definícióim. Próbálok őszintén élni és nem Dr. House jelmondatát a magamévá tenni miszerint mindenki hazudik. Inkább amolyan Mátrixosan:" Nem mondtam, hogy könnyű lesz....csak azt mondtam, igaz." Nem szeretem a pletykát és mégis az életem része, már csak a munkám miatt is. Az olcsó emberek...Hogyan definiáljuk, hogy ki értékes és ki olcsó? Hittem már drágakőnek valamit, amiről kiderült, hogy csak olcsó kis strasszkő, ami egy mosás után lepereg a ruhádról és lopott fény az, amitől néha-néha mégis olyan szépen szikrázik, ha rásüt a nap. És sokszor annak a tenyerében lapul a simogatás, akitől a legkevésbé vártad volna. De már megtanultam, hogy nem szabad sopánkodni és megpróbálni visszaragasztgatni a búcsút inteni készülő köveket. Csudát...Elég egy hanyag mozdulat és hulljon, aminek hullnia kell. Mindezek ellenére, néha még magamnak is csak félve ismerem be, hogy még mindig HISZEK.