"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik." /Muhammad Ali/
Két hete már, hogy újra belebotlottam Muhamad Ali idézetébe, amit valamikor régen kívülről és még álmomból felkeltve is... Mert két hete, hogy újra harcban állunk egymással a Lehetetlen és én. Mert egy jó ideje már, hogy eljött hozzám vendégségbe (tudod, a Lehetetlen) és azóta sem sikerült kitessékelni. Jó, bevallom eleinte nem is igen akartam, jól elvoltunk mi így kettecskén, pláne, hogy ugyanúgy szerette a kókusztekercset mint én, és időnként kellemesen elpezsgőzgettünk az erkélyen (csak szárazat, semmi édeset az talán nem hizlal annyira), még edzeni is eljártunk mert ugye az már életforma és csinálni kell. De valami mindig közbejött, mert ahogy Presser tegnap a koncerten énekelte, az élet már csak olyan, hogy folyton szétizél és agyon gyötör, és néha bizony tényleg túl sok volt a bor meg a sör, meg a kókusztekercs. Valamikor 38 éves koromban és kb. 120 kilósan (ez már erősen vágósúly tudom) fogadtam meg, hogy 40 éves koromra úgy fogok kinézni, ahogy eddig sosem. És megszületett a nagy elhatározás, és született egy blog is a Metamorfózis (szerintem ismeritek páran) és Balázs segítségével megcsináltuk... Mert annyira hittünk abban, hogy sikerülni fog, hogy ha időről-időre látogatóba is jött Lehetetlen, de valahogy mindig sikerült kitessékelni, mert hittünk benne, hogy a lehetetlen csak egy múló pillanat. Aztán elillant pár év, mint egy szempillantás és észre sem vettem, hogy hogyan csinálta, de azt vettem észre, hogy Lehetetlen bekvártélyozta magát hozzám és eleszi előlem a nutellát. Egyszer csak itt volt és hozott magával jó pár kéretlen vendéget is. Tudod, van az a mondás, hogy csőstül jön az áldás. Hát jöttek is szépen sorban, és esküszöm, hogy Lehetetlen nyitogatta nekik szélesre az ajtót, aztán egyszer csak ott ültek sorban a kanapén, és olyan egyszerű volt rájuk fogni, hogy na már most miattuk van romokban az életem. Mert nekem lumbágóm van, meg valami megfoghatatlan belső fül rendellenességem ami olyan kb, mintha csukott szemmel beültetnének a centrifugába, és addig forgatnának, míg el nem hányod magad, és a lapockámmal is történt valami, és különben is de kurva elegem van már mindenből. Mert megyek én edzeni, de Lehetetlen ott lohol mellettem és magyarázza, hogy ez úgysem fog menni egyek inkább egy sütit, és a pezsgő is jó hideg. Eleinte még sikerült lerázni magamról, és próbálok úgy tenni mintha minden olyan volna mint régen, és durcás óvodás módjára csakazértisguggolok ha fél kézzel kell tartanom a rudat akkor is. Aztán persze megnyekken a derekam és Lehetetlen ott könyököl mellettem az ágyban amikor bőgve esküdözöm neki, hogy az életben még így nem fájt semmi, és megértően bólogatva megkínál egy kanál nutellával. Tudod, sokszor megpróbáltam megszabadulni tőle. Próbáltam összeszedni magam és ha nem hisztis kiscsoportos módjára, de valahogyan másképpen útját állni a szaporodó kilóknak. Még jógázni is elmentem, meg gerinctornára is, és tényleg próbáltam a kókuszrúd fogyasztásomat legalább a túrázós napokra lecsökkenteni... És közben az a hajdan volt 40 éves nő, aki nem ismert lehetetlent, vagy legalább is nem fogadta a legjobb barátjává, lassan eltűnt a semmiben, mert elhitte, hogy de igenis létezik. Mert fáradt voltam már állandóan harcolni. Mert így volt egyszerűbb. Mert így volt könnyebb. Aztán valamikor, amikor a tél már lassan szedte a sátorfáját és már friss, föld illatú szelek fújdogáltak, és én éppen edzésről mentem hazafelé (persze Lehetetlennel az oldalamon) és megálltam egy pillanatra, hogy megírjam haza a családnak az üzenetet, hogy már úton vagyok haza... Na,valamikor akkor történt. Emlékszem, hogy beleléptem valami gödörbe, ami jéghideg vízzel volt tele, és lassan elkezdett beszivárogni a csizmámba, miközben az üzenetet pötyögtem a telefonomon és baromi bosszús lettem és már kezdtem volna panaszkodni neki, hogy na tessék még ez is és, hogy csessze meg... És akkor meghallottam az első életigenlő, tavaszváró madárdalt és valahonnan tavaszillatú szél kerekedett és mint amikor a jégcsap olvadozni kezd cseppről-cseppre, valahogy úgy ébredtem én is. Hallod? Érzed?- akartam kérdezni tőle, de azt vettem észre, hogy már nincs is mellettem. Valamikor ekkor kezdődött. Eljön még néha, persze. Az előbb is ideült mellém, és a kedvenc csokim (Fidorka egyenesen Csehországból) volt a kezében, de már tudom, hogy én vagyok az erősebb, hogy megvan bennem az erő a változtatásra. Mert a Lehetetlen nem tény, hanem vélemény. Mert a lehetetlen lehetőség. Lehetőség a döntésre. A döntésre, ami csakis az enyém. És én döntöttem. Két héttel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megteremtem a saját világomat, még ha hajnali hatra kell is mennem kardiózni és ha naponta sokszor kell csirkét ennem rizzsel és a pufirizstől meg már egyenesen rosszul is vagyok. Mert a lehetetlen kihívás.43 évesen jobbnak lenni, még az akkori ragyogós, 40 éves önmagamnál is: kihívás Nincs túl sok időm rá, de már tudom, hogy a lehetetlen csak egy múló pillanat, és sokan vannak akik segítenek nekem abban, hogy megmutassam, hogy megmutassuk: a lehetetlen nem létezik.