Egy nap a Szent Jakab úton. Zsámbék-Tarján és 22 kilométernyi csoda...

Gyere velem, menjünk zarándokolni! Mert egy éve már, hogy utoljára, és mert annyit terveztük, hogy majd az idén is, és mert annyira kéne, és mert gyöngy az idő vándoroljunk, és mert egyszerűen csak menni kéne... Hát gyere velem, menjünk egy napra világgá! És megyünk. Egy napra csak, mert másra, többre most nincs idő. Neked cipőd nincs, mert a régi, a tavalyi nyolc napos zarándoklat során leszakadt a lábadról, nekem kabátom nincs, és a vastag polárpulcsi esőkabáttal már nem lesz elég, és igazán felkészülve sem vagyunk, és már november van és korán sötétedik, és hűvösek a reggelek, és amúgy is fáj minden porcikám. De aztán eljön a nap amikor már saruban is eljönnél, és már nincs több kifogás, én meg indulás előtt egy nappal kirohanok a Decathlonba és veszek egy bűnösen drága túrakabátot, ami miatt most egész télen túráznom kell járni, hogy egyáltalán megérje. 

Aztán végre eljön a reggel és persze nem pakoltam össze előző este a hátizsákom, és a túrabakancsba sem olyan egyszerű beleugrani, mint a csizmámba, és még a fejlámpát sem raktam el, és nem találok magnézium tablettát, és fogalmam sincs van-e vízhólyagtapasz itthon, és egyáltalán... Kókuszrúd viszont van, mert ez már elengedhetetlen kelléke minden zarándoklatnak, túrának, kirándulásnak, mert a kókuszrúd már legenda, és mert Laci vett nekünk és mert ki is készítette a szendvicsekkel együtt. A túlélés tehát biztosítva, úgyhogy még a hátizsákba lököm a fényképezőgépet, mert tudom, hogy rengeteg csoda vár majd az úton, amiket mind-mind meg kell örökítenem. Aztán rohanok át a városon, túrabakancsban és hátizsákban és nem akarom elhinni, hogy képes leszek lekésni az egyetlen Zsámbékra tartó buszt. Idő állj meg egy pillanatra, fohászkodom és amikor a téren ácsorgó órára esik a pillantásom, el sem hiszem, hogy még csak ennyi az idő. Köszönöm, súgom csak úgy a világba és fel sem merül bennem, hogy esetleg nem jól jár az óra. Egyszerűen csak hiszek.

Aztán ülünk a buszon, az egyetlenen Zsámbék felé, és tejszerű köd hömpölyög az ablakon túl, és hiába ülünk egyik helyről a másikra, akkor is a huzat cirógatja a térdkalácsunkat, és megüti a fülemet egy mondat a sofőr melletti rádióból: helyenként tartósan megmarad a köd... Enyhe hányinger kúszik fel a torkomon, és még félúton sem járunk, de nem érdekel, mert helyenként mintha átküzdené magát néhány fénysugár a tejszerű hömpölygésen....Várnak a csodák, és én rendületlenül hiszek. Aztán már Zsámbék, és átküzdjük magunkat a buszmegállóban ácsorgó szürke, fázós embertömegen, és aztán ott az első jel a villanyoszlopon: melengetően sárga színű kagyló a vastraverzen. Egy év után az első jel, és eszembe jut Márti, meg a házi feladatom, miszerint minden nap keresni kell valamit, ami szép. Előveszem a hátizsákból  és a nyakamba költöztetem a fényképezőgépet aztán elkészül az első kép, és elindulunk végre.

Aztán két lépésenként megállunk mert a dércsípte sárga rózsa is szép, és a lámpásház homlokzata meg egyszerűen gyönyörű, és aztán kiérünk a városból, és aztán ott az a keskeny kis csapás fel a hegyre, ahol tavaly olyan selymesen és aranylóan ringott a hosszú szárú fű. Most vöröslenek az út menti bokrok a csipkebogyótól, a kék meg talán kökény lesz, de azért ne egyél belőle, mondom Erikának, és megállunk megint mert harmatcseppeket dédelgető pókháló feszül a fűszálak közé, és mert ez is szép. Aztán felérünk a dombra, és nézz már hátra de gyönyörű, hiszen oszlik a köd és mögöttünk szelíden emelkedik a hegy.

Hófehér lebbenés a szélben a Mária utat jelző szalag egy faágra kötve, és ott a mi útjelző táblán is Tarján felé. Aztán frissen felszántott föld zsírosan fénylő feketéje az út mellett, és ez már Mány. A cukrászda, ahol Sándor Anikó a tejberizs szeletet ette a zarándoklata során, nincs nyitva ugyan, de Erika hozott dobozos kávét, amit a hófehér falú templom előtt a napsütötte padon ülve kortyolgatunk. 

Aztán megyünk tovább és a gazdabolt kirakatában beleszeretek egy piros alapon fehér pöttyös zománcvödörbe. Ácsorgunk az üveg előtt és persze kattog a fényképezőgép, és mert akarom a vödröt, Erika cipelné is nekem, csak vegyük meg. Elképzelem, ahogy a karunkon átvetve, esetleg néha a fejünkbe húzva visszük a vödröt még 16 kilométeren, és árkon bokron keresztül, és ezen még akkor is röhögünk, amikor lassan kisétálunk az álmos kis faluból. Aztán már Vasztély fele bandukolunk a szelíd lankák között, és az erdősáv szélén őzeket látunk. Mintha megállt volna az idő egy pillanatra és mozdulatlanná dermedt volna még a levegő is; állunk és nézzük őket, ők meg minket figyelnek a távolból. 

Aztán Erikának eltörik a cipője talpa, és most már bánjuk nagyon, hogy legalább egy saru nincsen nálunk, mert ugye még abban is... De nincs, így aztán piros túrazokniban csattog mellettem egy darabon, de messze vagyunk még és most mi lesz, de ismerem már, és tudom, hogy akár zokniban is, de jön mellettem végig. Aztán már Vasztély, és Rúzsa Magdi jut eszembe, mert hogy ide csak állni jár az idő, vagy meg sem érkezik... Szusszanásnyi pihenő, a buszmegálló padján a napfürdette csendben, aztán megyünk tovább, és moccan a kezem a nyakamban lógó gép felé, és már lepattintanám a lencsevédőt, de hogyan is lehetne megörökíteni a pillanatot, ami ennyire tökéletes? Nedvesen, feketén csillanó szerpentinként tűnik el az országút csíkja a domb alatti kanyarban, éppen ott ahol az erdőből a naptól megvilágítva, aranyszínű pára hömpölyög az útra. Hamvas Béla Aranynapok című írása jut eszembe, már nem először.

Aztán kicsit később ezen az aranyködön át lessük lélegzetvisszafojtva, a szántás melletti keskeny kis erdősáv rejtekéből, a domboldalban  kecsesen sétáló őzeket, a méltóságteljesen, büszkén vonuló szarvasbikát a hatalmas agancsával, de aztán megyünk tovább... A Szent Jakab út jelképe, egy hatalmas fésűkagyló hintázik útjelzőként egy fa ágára akasztva a szélben, és már nem kell sok és ott a tó és egyre szaporábban szedem a lábam mert látnom kell, hogy ott van-e még... 

És  ott van, még mindig megvan a fa törzsére erősítve a napi ige. Így hívtuk ezeket a kerítés lécére, fa törzsére, villanyoszlopra erősített bölcsességeket, amiket előttünk járó zarándokok helyeztek el az út mentén. Ez a tarjáni az egyik legkedvesebb idézetem a sok közül: "...a találkozás igazi értelmét a keresés adja meg, és sokat kell ahhoz gyalogolni, hogy elérjük, ami egészen közel van." /José Saramago/.  Köszönöm, köszönöm, köszönöm... 

Színes kis kunyhók állnak körben a tó mentén, és mi lemászunk az egyik napsütötte stégre, és csak úgy a deszkákon hanyatt fekve bámuljuk az ég kékjét a fejünk felett. Csend van és én biztos vagyok benne, hogy az Idő megint megállt egy pillanatra és, hogy ott könyököl a szemközti kis ház stégjénél és a korlátra könyökölve nézi a vizet. Nem is a víz mellett állnak a házak, hanem lebegnek az égben gondolom és legszívesebben elaludnék ott a meleg, napsütötte deszkákon, a hajamba akadó elszáradt levelekkel. De lassan indulni kell, mert a nap lassan lefelé csúszik az égről, és már csak öt kilométer,  és útközben a kis kegyhelynél biztosan vár az utolsó napi ige, hiszen ez a csodák napja és én még mindig hiszek. 

Egy utolsó, búcsú pillantás a kis tóra, és az jut eszembe, hogy úgy állnak körülötte a csupaszín kis házak, mintha színes szoknyás tündérek volnának, akik éppen körtáncot járnak. Elindulunk... Jobbról szelíd lankák, szántóföldek,traktor halk zümmögése valahol a csend peremén, balról ahogy a nap átragyog a színes leveleken. 

Aztán ott a kis szentély, a tetején félrebillent fakereszttel és már messziről látom a kerítés lécén fehérlő papírt: „A szentek nem magányos harcosok. Nézz körül!”  Köszönöm! Emlékszem, hogy tavaly itt már nagyon szenvedtünk és fél kilométerenként leültünk az út szélére pihenni, most gyorsan fogynak a kilométerek és amikor a köd lassan újra előszivárog a fák közül, beérünk Tarjánba.

Elhagyatott présházak, aztán két férfi, amint éppen hordókat pakolnak egy autóra, pár kedves szó, egy mosoly és már csak pár méter az Öreg Favágó Kocsmájáig, és megérkeztünk. 

Aztán kicsit később, miután megérkezett értünk a család, még elmegyünk és megkeressük Szent Rókus szobrát, amit tavaly már nem volt erőnk. Aztán a mécsesek meleg sárga fénye a hideg estében, és én halkan megköszönöm, a mi 22 kilométernyi csodánkat. Köszönöm!