Egy nap a Szent Jakab úton. Zsámbék-Tarján és 22 kilométernyi
csoda...
Aztán végre eljön a
reggel és persze nem pakoltam össze előző este a hátizsákom, és a túrabakancsba
sem olyan egyszerű beleugrani, mint a csizmámba, és még a fejlámpát sem raktam
el, és nem találok magnézium tablettát, és fogalmam sincs van-e vízhólyagtapasz
itthon, és egyáltalán... Kókuszrúd viszont van, mert ez már elengedhetetlen
kelléke minden zarándoklatnak, túrának, kirándulásnak, mert a kókuszrúd már
legenda, és mert Laci vett nekünk és mert ki is készítette a szendvicsekkel
együtt. A túlélés tehát biztosítva, úgyhogy még a hátizsákba lököm a
fényképezőgépet, mert tudom, hogy rengeteg csoda vár majd az úton, amiket
mind-mind meg kell örökítenem. Aztán rohanok át a városon, túrabakancsban és
hátizsákban és nem akarom elhinni, hogy képes leszek lekésni az egyetlen
Zsámbékra tartó buszt. Idő állj meg egy pillanatra, fohászkodom és amikor a
téren ácsorgó órára esik a pillantásom, el sem hiszem, hogy még csak ennyi az
idő. Köszönöm, súgom csak úgy a világba és fel sem merül bennem, hogy esetleg
nem jól jár az óra. Egyszerűen csak hiszek.
Aztán
ülünk a buszon, az egyetlenen Zsámbék felé, és tejszerű köd hömpölyög az ablakon túl, és hiába ülünk egyik helyről a
másikra, akkor is a huzat cirógatja a térdkalácsunkat, és megüti a fülemet egy
mondat a sofőr melletti rádióból: helyenként tartósan megmarad a köd... Enyhe
hányinger kúszik fel a torkomon, és még félúton sem járunk, de nem érdekel,
mert helyenként mintha átküzdené magát néhány fénysugár a tejszerű
hömpölygésen....Várnak a csodák, és én rendületlenül hiszek. Aztán már Zsámbék,
és átküzdjük magunkat a buszmegállóban ácsorgó szürke, fázós embertömegen, és
aztán ott az első jel a villanyoszlopon: melengetően sárga színű kagyló a
vastraverzen. Egy év után az első jel, és eszembe jut Márti, meg a házi
feladatom, miszerint minden nap keresni kell valamit, ami szép. Előveszem a
hátizsákból és a nyakamba költöztetem a fényképezőgépet aztán elkészül az
első kép, és elindulunk végre.
Aztán két lépésenként megállunk mert a dércsípte
sárga rózsa is szép, és a lámpásház homlokzata meg egyszerűen gyönyörű, és
aztán kiérünk a városból, és aztán ott az a keskeny kis csapás fel a hegyre,
ahol tavaly olyan selymesen és aranylóan ringott a hosszú szárú fű. Most
vöröslenek az út menti bokrok a csipkebogyótól, a kék meg talán kökény lesz, de
azért ne egyél belőle, mondom Erikának, és megállunk megint mert
harmatcseppeket dédelgető pókháló feszül a fűszálak közé, és mert ez is szép.
Aztán felérünk a dombra, és nézz már hátra de gyönyörű, hiszen oszlik a köd és
mögöttünk szelíden emelkedik a hegy.
Hófehér lebbenés a szélben a Mária utat
jelző szalag egy faágra kötve, és ott a mi útjelző táblán is Tarján felé. Aztán
frissen felszántott föld zsírosan fénylő feketéje az út mellett, és ez már
Mány. A cukrászda, ahol Sándor Anikó a tejberizs szeletet ette a zarándoklata
során, nincs nyitva ugyan, de Erika hozott dobozos kávét, amit a hófehér falú
templom előtt a napsütötte padon ülve kortyolgatunk.
Aztán kicsit később ezen az aranyködön át lessük lélegzetvisszafojtva, a szántás melletti keskeny kis erdősáv rejtekéből, a domboldalban kecsesen sétáló őzeket, a méltóságteljesen, büszkén vonuló szarvasbikát a hatalmas agancsával, de aztán megyünk tovább... A Szent Jakab út jelképe, egy hatalmas fésűkagyló hintázik útjelzőként egy fa ágára akasztva a szélben, és már nem kell sok és ott a tó és egyre szaporábban szedem a lábam mert látnom kell, hogy ott van-e még...
És ott van, még mindig megvan a fa
törzsére erősítve a napi ige. Így hívtuk ezeket a kerítés lécére, fa törzsére, villanyoszlopra erősített bölcsességeket, amiket előttünk járó zarándokok
helyeztek el az út mentén. Ez a tarjáni az egyik legkedvesebb idézetem a sok
közül: "...a találkozás igazi értelmét a keresés adja meg, és sokat kell
ahhoz gyalogolni, hogy elérjük, ami egészen közel van." /José Saramago/.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm...
Színes kis kunyhók állnak körben a tó
mentén, és mi lemászunk az egyik napsütötte stégre, és csak úgy a deszkákon
hanyatt fekve bámuljuk az ég kékjét a fejünk felett. Csend van és én biztos
vagyok benne, hogy az Idő megint megállt egy pillanatra és, hogy ott könyököl a
szemközti kis ház stégjénél és a korlátra könyökölve nézi a vizet. Nem is a víz
mellett állnak a házak, hanem lebegnek az égben gondolom és legszívesebben
elaludnék ott a meleg, napsütötte deszkákon, a hajamba akadó elszáradt levelekkel.
De lassan indulni kell, mert a nap lassan lefelé csúszik az égről, és már csak
öt kilométer, és útközben a kis kegyhelynél biztosan vár az utolsó napi
ige, hiszen ez a csodák napja és én még mindig hiszek.
Egy utolsó, búcsú
pillantás a kis tóra, és az jut eszembe, hogy úgy állnak körülötte a csupaszín
kis házak, mintha színes szoknyás tündérek volnának, akik éppen körtáncot
járnak. Elindulunk... Jobbról szelíd lankák, szántóföldek,traktor halk
zümmögése valahol a csend peremén, balról ahogy a nap átragyog a színes
leveleken. Aztán ott a kis szentély, a tetején félrebillent fakereszttel és már messziről látom a kerítés lécén fehérlő papírt: „A szentek nem magányos harcosok. Nézz körül!” Köszönöm! Emlékszem, hogy tavaly itt már nagyon szenvedtünk és fél kilométerenként leültünk az út szélére pihenni, most gyorsan fogynak a kilométerek és amikor a köd lassan újra előszivárog a fák közül, beérünk Tarjánba.
Aztán kicsit később, miután megérkezett
értünk a család, még elmegyünk és megkeressük Szent Rókus szobrát, amit tavaly
már nem volt erőnk. Aztán a mécsesek meleg sárga fénye a hideg estében, és én
halkan megköszönöm, a mi 22 kilométernyi csodánkat. Köszönöm!
