Horgony nélkül

"Kövesd a reményt és az álmokat, amíg lehet, amíg ég a tüzed, amíg esély jelzi az utad. Ne legyél veszteglő hajó, ami a biztonságos dokkban áll, és nem himbálja más, csak a "talán"-ok és "majd"-ok vize, a lagymatag apály. Nem várhatsz egy egész életen át, hiszen a "majd" és "talán" nem csinál csodát. Ha úgy érzed, hogy későn jött a szél, akkor is vágj bele; a hajónak a szél az élete; légy bátor, bonts vitorlát és remélj!" (Douglas Pagels)

 Olyan vagyok mint valami céltalanul sodródó hajó, mondtam neked egyik nap. Hajót mondtam, de igazából megkopott festésű, korhadt deszkájú, evezőt és horgonyt régen elveszített kis halászcsónak hánykolódott lelki szemeim előtt valahol a nyílt vízen. Csak sodródom én is, mint a kis ladik ott a nagy vízen, távol a partoktól és csak jönnek és jönnek a hullámok... Tudod, nem feltétlenül nagy, tarajos és vihar szelétől űzött hullámok ezek. Én az hiszem inkább olyan szelíd hullámok és nem is akarnak rosszat nekem, inkább mintha csak adogatnának kézről-kézre. De nincs horgony, nincs evező és már régen nincsen kontroll az események felett, mert elveszítettem valahol az irányítást a dolgok felett, és most csak sodródom... Nem olyan rossz ez, mert néha az ember nem tud mit csinálni. Mert vannak idők amikor be kell húzni az evezőket, és átadni magunkat ennek a látszólag céltalan lebegésnek, mert másnak úgysincs értelme. Mert amúgy Presseresen az élet most éppen szétizél és agyongyötör, és vitába szállhatok naponta százszor is Istennel, és evezhetek két kézzel a part felé, de ha nem arra visz az utam úgyis jönnek a hullámok... Szóval, akkor sodródjunk. Ütött, kopott, nap szítta, sós tengervíz áztatta, kis halászcsónak... 

Tudod, vannak néha kikötők. Előfordul, hogy a szelíd hullámok besodorják néha egy-egy éjszakára valami széltől védett kis öbölbe. Ritka pillanatok ezek. De vannak néha kikötők... Erikával a séta a tóparton... Víz ez is, ha nem is tenger, és zöldell már a nád és talán Szille a tündér is visszaköltözött a harsogóan friss nádszálak közé. Kacsák vannak mindenesetre, meg kókuszrúd is, mert az kell egy jó beszélgetéshez a korhadt deszkájú padon kuporogva az árnyékban, arccal a tónak. Aztán később a kávézó teraszán ülve, ahogy a méz megcsillan a kávéspohár alján... Kikötő ez is. Ahogy a 45 perc a futópadon. Most csak ennyi, de megnyugtat a léptek egyenletes, tompa dobbanása a szalagon, a zene a fülemben, és pillanatokra lehunyom a szemem és ringatózom. De ez most nem víz, és ezek nem hullámok, és mit valami gyönyörű hangszer úgy szól Sting és Josh Groban, és csak árad és árad, hogy: Shape of My Heart. Csak 45 perc, mert aztán megszólal a telefon és csak ülök a fülemre szorított mobillal a terem előtti padon kuporogva, mert az élet éppen szétizél és agyongyötör. Aztán megint a sodródás, és ez most nem jó, nem tetszik, mert eveznék inkább a part felé puszta kézzel, vagy bárhova csak irány legyen végre és ne a tehetetlen várakozás ringassa a csónakot. Hegyikristály koccan howlithoz a csuklómon lévő karkötőben, amikor tétova, reményvesztett mozdulattal a hajamba túrok. Aztán kicsit később az üzletben, ahogy ülök szemben a tükörrel és nézem magam ahogyan masszírozok. Kikötő ez is... A mozdulatok tánchoz hasonló, kecses rutinja, a ruha hófehér villanása, ahogy a nyakamban függő medálon megcsillan a fény. Aztán jóval később és már otthon, ahogy a vasaló siklik az ingeken és közben a háttérben szól a TV-ből a Csengetett Mylord? Kikötő ez is... Az átforrósodó ing illata, a mozdulatok megszokott unalmassága. Aztán besötétedik és az erkélyen állva nézem, ahogy elköszönni készül a nap végre, és Istennel egyezkedem, hogy a holnap majd jobb legyen. A szemközti erkélyen meleg, sárga fénnyel gyertyák lobognak a falra szerelt tartókban. Laci szerint biztosan csak valami ledes utánzat, de nem érdekel. Táncol a láng, és árnyékokat maszatol a falra, és miközben a korláthoz húzok egy széket, hogy jobban lássam, véletlenül letörök egy muskátlit. Orromban a jellegzetesen keserű virágillattal, a komódon árválkodó rózsa mellé tűzöm a rózsaszín virágot, és sárgán lebben a hűvös esti szélben a függöny. Kikötő ez is... Aztán egy pohár bor és a korlát hidege az ujjaim alatt, ahogy rácsodálkozom a gázgyár kéménye mellett a kéttornyú templomra és a bevásárlóközpont fényeire. Nyugalom... És most sodródom megint, de ez most jó. Mert tudom, hogy jó lesz az irány, és minden rendben lesz. Mert nem akarnak rosszat, és szelíden adogatnak kézről-kézre a hullámok Béke. Hegyikristály koccan howlithoz, ahogy megcsörren a karkötő a csuklómon, miközben válaszolok egy üzenetre és megírom, hogy: Tudod mit? Köszönöm, JÓL vagyok. Mert holnap új nap jön és talán vitorlás hajót álmodom.... A szélben hófehéren duzzadó vitorlákkal. 

Két keréken

A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud nem áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját.

 /Biegelbauer Pál/

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy új biciklit. Mert a régi, hajdanvolt nagy túrák emlékét őrizgetve, pihen a falra szerelt tárolón már nagyon régen. Mert az ugye egy mountain bike és nehéz, és már régen elmúltak az idők amikor szerettem patakokon átgázolni vele, és úttalan utakon csörtetni a bozótban, és már a hegyi túrák sem vonzanak. Mert már kényelmetlen, és nem bírja a derekam a görnyedést, meg a csuklóm sem és a könyököm meg aztán pláne... Mert mostanában hajdanvolt idők nagy kerekű és magas kormányú bringái járnak a fejemben meg a képeslapra kívánkozó idill: levendulamezők, szalmakalap, a kormányra szerelt kosárból kikandikáló mezei virágcsokor, és a szélben meg-meglibbenő szoknya. Aztán megkapom, és persze van hozzá kosár is. A lebbenő szoknya egyenlőre várat magára, mert biciklis nadrágot húzok és mert bevállalósak vagyunk, hát nagy útra indulunk az erőteljesen próbaüzem alatt álló biciklivel. Kivergődünk a városból, ahol is én szorgalmasan pattogok le és föl a bringára a kapubeállókban parkoló autókat kerülgetve, míg a többiek vígan kerekeznek a túloldalon a bicikliúton.

De sebaj, mert ez már Kisfalud és az első kocsma, ahol is tábla hirdeti, hogy wi-fi, kávé és süti is van. Fő a fontossági sorrend, de nem vagyunk még fáradtak, úgyhogy tovább... Elsuhanunk a kastély mellett és megint rácsodálkozom a romos épület szépségére, aztán már a Dinnyés felé vezető kis úton tekerünk és ez már maga a csoda. A sörözőnél elhagytuk a városból kifelé igyekvő és szomjas biciklisek tömegét, így már nincsen vasárnapi korzó feelingem, és ahogy a fákkal, bokrokkal szegélyezett csendes kis úton suhanunk eszembe jut Biegelbauer Pál idézete. Mert ezt szebben megfogalmazni sem lehet: a természet egyszerűen VAN, árad és körülölel. És már nincs sehol az elmúlt napok meggyötört tekintetű, csapzott, fénytelen hajú, ijedt kísértetre hajazó nője. Mert most meleg a szél, ami a sapkát próbálja meg lecibálni a fejemről, és ijedt fácán tyúkok rebbennek fel közeledtemre a magas fűből, és valahol a fák közül kakukk felelget kakukknak, és a madarak hasztalan próbálják túldalolni a békák hangversenyét valahol a nádasban.

Mert már kicsit hervadásnak indult ugyan az orgona, de ott illatozik  még az út szélén és jé van már pipacs is, és fehér meg sárga virágok a harsogóan zöld fűben, és mert lenni és élni jó. Mert nekem persze megint idézetek zsonganak a fejemben és kölcsönveszem Váci Mihály szavait és csak suhanok szőkén, szelíden mint a szél, és legszívesebben paroláznék én is minden levéllel, és csak mennék merre idő vonz, s a tér. Aztán a szélben lágyan hullámzó zöld mező jön és Hobó hangja szól a fejemben József Attila Hetedikjét énekelve: "E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban,.... egyszer hajló, szép búzában." Laci szerint ez inkább árpa, mint búza, de arról semmi nem jut az eszembe... Tekerünk tovább.

Aztán már Gárdony és az első pihenő... Csavaros fagyi a gyereknek, én búzasört kérek, Laci megelégszik azzal, amit mi már nem bírunk, a pisi 150 forint, de azt senkinek nem kell. Megyünk tovább, de miért jön mindenki szembe és hogy lehet, hogy a szél mindig szembe fúj, és ugye nem csak nekem fáj már a fenekem? Lassan aztán elmarad a tó mellőlünk, és megint jönnek eldugott kis utak, ahol megint csak fű, fa, bokor, virág és madárcsicsergés van.

Aztán a szúnyogsziget és a meglepetés, hogy akkor innen tovább nincsen út és a lejtőn, amin csak éppen az előbb suhantunk le, most felfele kell... Csak az első kocsmáig megyek, lihegem bosszúsan az emelkedőn felfelé, és mintha tüzes vassal sütögetnék a combizmaimat, a fenekemet meg inkább hagyjuk is... Aztán megvan ez is, és ez már Pákozd és egyik kocsmát hagyjuk el a másik után és már megállni sem merek, mert akkor tuti nem teszem vissza a seggem a biciklire, a hüvelykujjamról meg ledörzsölte a bőrt a kormány és amúgy is, hogy lehettem ilyen hülye, és ezentúl inkább gyalogolok, vagy nem is megyek sehová. De visszaértünk és ez már megint Kisfalud, és nem tudok elég fáradt lenni, hogy megint meg ne bámuljam a valaha volt kastély romjait, és aztán leszállok a bicikliről és az utolsó métereken már tolom a kocsmáig. Tábla hirdeti, hogy wi-fi, kávé, süti.

Francba az első kettővel, hideg sört akarok és kókusztekercset. Sör van meg lúdláb, de tök mindegy már jó lesz az is, csak ne nyomná a fenekem a műanyag szék. Aztán az utolsó hajrá hazáig, mikor is az előttem guruló kölök vékony kis vádliját bámulom, és valahol útközben, a sajgó izmaim és a feltört fenekem dacára is, visszalopakszik az érzés, hogy: lenni, élni jó és szép...