Két keréken

A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud nem áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját.

 /Biegelbauer Pál/

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy új biciklit. Mert a régi, hajdanvolt nagy túrák emlékét őrizgetve, pihen a falra szerelt tárolón már nagyon régen. Mert az ugye egy mountain bike és nehéz, és már régen elmúltak az idők amikor szerettem patakokon átgázolni vele, és úttalan utakon csörtetni a bozótban, és már a hegyi túrák sem vonzanak. Mert már kényelmetlen, és nem bírja a derekam a görnyedést, meg a csuklóm sem és a könyököm meg aztán pláne... Mert mostanában hajdanvolt idők nagy kerekű és magas kormányú bringái járnak a fejemben meg a képeslapra kívánkozó idill: levendulamezők, szalmakalap, a kormányra szerelt kosárból kikandikáló mezei virágcsokor, és a szélben meg-meglibbenő szoknya. Aztán megkapom, és persze van hozzá kosár is. A lebbenő szoknya egyenlőre várat magára, mert biciklis nadrágot húzok és mert bevállalósak vagyunk, hát nagy útra indulunk az erőteljesen próbaüzem alatt álló biciklivel. Kivergődünk a városból, ahol is én szorgalmasan pattogok le és föl a bringára a kapubeállókban parkoló autókat kerülgetve, míg a többiek vígan kerekeznek a túloldalon a bicikliúton.

De sebaj, mert ez már Kisfalud és az első kocsma, ahol is tábla hirdeti, hogy wi-fi, kávé és süti is van. Fő a fontossági sorrend, de nem vagyunk még fáradtak, úgyhogy tovább... Elsuhanunk a kastély mellett és megint rácsodálkozom a romos épület szépségére, aztán már a Dinnyés felé vezető kis úton tekerünk és ez már maga a csoda. A sörözőnél elhagytuk a városból kifelé igyekvő és szomjas biciklisek tömegét, így már nincsen vasárnapi korzó feelingem, és ahogy a fákkal, bokrokkal szegélyezett csendes kis úton suhanunk eszembe jut Biegelbauer Pál idézete. Mert ezt szebben megfogalmazni sem lehet: a természet egyszerűen VAN, árad és körülölel. És már nincs sehol az elmúlt napok meggyötört tekintetű, csapzott, fénytelen hajú, ijedt kísértetre hajazó nője. Mert most meleg a szél, ami a sapkát próbálja meg lecibálni a fejemről, és ijedt fácán tyúkok rebbennek fel közeledtemre a magas fűből, és valahol a fák közül kakukk felelget kakukknak, és a madarak hasztalan próbálják túldalolni a békák hangversenyét valahol a nádasban.

Mert már kicsit hervadásnak indult ugyan az orgona, de ott illatozik  még az út szélén és jé van már pipacs is, és fehér meg sárga virágok a harsogóan zöld fűben, és mert lenni és élni jó. Mert nekem persze megint idézetek zsonganak a fejemben és kölcsönveszem Váci Mihály szavait és csak suhanok szőkén, szelíden mint a szél, és legszívesebben paroláznék én is minden levéllel, és csak mennék merre idő vonz, s a tér. Aztán a szélben lágyan hullámzó zöld mező jön és Hobó hangja szól a fejemben József Attila Hetedikjét énekelve: "E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban,.... egyszer hajló, szép búzában." Laci szerint ez inkább árpa, mint búza, de arról semmi nem jut az eszembe... Tekerünk tovább.

Aztán már Gárdony és az első pihenő... Csavaros fagyi a gyereknek, én búzasört kérek, Laci megelégszik azzal, amit mi már nem bírunk, a pisi 150 forint, de azt senkinek nem kell. Megyünk tovább, de miért jön mindenki szembe és hogy lehet, hogy a szél mindig szembe fúj, és ugye nem csak nekem fáj már a fenekem? Lassan aztán elmarad a tó mellőlünk, és megint jönnek eldugott kis utak, ahol megint csak fű, fa, bokor, virág és madárcsicsergés van.

Aztán a szúnyogsziget és a meglepetés, hogy akkor innen tovább nincsen út és a lejtőn, amin csak éppen az előbb suhantunk le, most felfele kell... Csak az első kocsmáig megyek, lihegem bosszúsan az emelkedőn felfelé, és mintha tüzes vassal sütögetnék a combizmaimat, a fenekemet meg inkább hagyjuk is... Aztán megvan ez is, és ez már Pákozd és egyik kocsmát hagyjuk el a másik után és már megállni sem merek, mert akkor tuti nem teszem vissza a seggem a biciklire, a hüvelykujjamról meg ledörzsölte a bőrt a kormány és amúgy is, hogy lehettem ilyen hülye, és ezentúl inkább gyalogolok, vagy nem is megyek sehová. De visszaértünk és ez már megint Kisfalud, és nem tudok elég fáradt lenni, hogy megint meg ne bámuljam a valaha volt kastély romjait, és aztán leszállok a bicikliről és az utolsó métereken már tolom a kocsmáig. Tábla hirdeti, hogy wi-fi, kávé, süti.

Francba az első kettővel, hideg sört akarok és kókusztekercset. Sör van meg lúdláb, de tök mindegy már jó lesz az is, csak ne nyomná a fenekem a műanyag szék. Aztán az utolsó hajrá hazáig, mikor is az előttem guruló kölök vékony kis vádliját bámulom, és valahol útközben, a sajgó izmaim és a feltört fenekem dacára is, visszalopakszik az érzés, hogy: lenni, élni jó és szép...