"Nem az a lényeg, hogy milyen világban élsz, hanem hogy milyen világ él benned.” (Popper Péter)

 Tegnap reggel mikor hazafele ballagtam az iskolából, bementem a szemben lévő papírboltba és vettem egy vázlatfüzetet, meg egy doboz színes ceruzát. Nem mintha nem lenne itthon a gyereknek legalább ezerféle színes ceruzája, zsírkrétája, és egyéb rajzoláshoz kiválóan alkalmas eszköze... De kellett valami, ami csak az enyém. Úgyhogy vettem végre egy vázlat füzetet és egy marék színes ceruzát, mert ahogy valamikor Kosztolányi is: "Mostan színes tintákról álmodom". Nem, még nem rajzoltam semmit, még érintetlenek a hófehér lapok. Egyenlőre, csak ki-kinyitom a dobozt és végighúzom az ujjaim hegyét a tökéletesre hegyezett ceruzák során. Oké bevallom: meg is szoktam szagolgatni őket. De egyenlőre ennyi... Az elhatározás megszületett, az eszköz megvan hozzá, és már csak a bátorság hiányzik, hogy meghúzzam az első színes (és valószínűleg nagyon tétova) vonalat arra a makulátlanul fehér lapra. Vajon mi kerül majd a vázlatfüzet első oldalára? Melyik szín lesz az, amit majd először a kezembe veszek, és mennyire fogok bosszankodni, mert már nincs meg a rutin és a magabiztosság, ami valamikor régen a kezemet vezette, és vajon mennyire lesz suta és kezdetleges az első rajz? Gondolok-e majd arra, hogy a tízéves fiam szebbet rajzol nálam, és szégyenkezve dugdosom-e majd az elsőt vagy éppen büszke leszek-e rá? Nem tudom, de hamarosan kiderül, mert mostanában egy egészen másfajta, egy másabb, egy sokkal színesebb világ él bennem.

 Buta és ostoba ez a világ - mondtad nekem, én meg előcitáltam neked a tarsolyomból Popper Pétert és azt kérdeztem, hogy de biztosan a világgal van-e a baj. Nem lehet, hogy a hiba bennünk van és, hogy először inkább magunkban kéne keresgélni, de alaposan és jó mélyen, és erről meg Reményik jutott az eszembe, és a Magunkba le című verse. Akinek van kedve keresse meg és olvassa el, aztán lehet csodálkozni, hogy akkor, hogyan is jön ez most ide... De csak azért is: "Vedd a lámpát, magunkba szállunk - " Szóval akkor szálljunk most magunkba és nézzük meg, hogy milyen világ is él bennünk. Tudod, azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy azzal kéne kezdeni, hogy levetkőzünk mindent, ami nem a miénk. Amit csak magunkra ráncigáltunk, amibe csak belebújtunk mint egy kabátba vagy egy kényelmetlen cipőbe. Tudod, az álomkabát. Amit magunkra vettünk (teljesen mindegy már, hogy miért, ki miatt és mi célból), igaz, hogy nem a mi méretünk, szűk is kicsit, és sem a stílus sem a színe nem passzol. Nem a mi álmainkból szőtték az anyagát, és nem a mi vágyainkból hímezték rá a mintát, és ez talán nem is egyetlen kabát hanem egy egész gardrób szekrény, amit magunkra erőltettünk. Mert érezzük már egy ideje, hogy ezek valaki másnak az elképzelései rólunk, ezek valaki másnak az álmai, de meg akartunk felelni mindenáron, hát hordtuk hűségesen, pedig majd bele döglöttünk, mert szűk is kissé, meleg is már, és kezd egyre kényelmetlenebbé válni. Mert mint egy kabátba, úgy bújtunk tulajdonságok mögé, amik igazából nem is mi vagyunk, és most ha a tükör elé ténfergünk néha napján, csak állunk és bámulunk meredten, hogy ez akkor most kicsoda is...? Hát itt az ideje, hogy észrevegyük: feslik az anyag, bomlik a hímzés és elhagytuk már egyik gombot a másik után, és ez már régen nem kabát csak ócska rongy, és már régóta csak dideregsz benne, mert egy csepp meleget sem ad. Hát gyerünk! "Vedd a lámpát magunkba szállunk!" Állj a tükör elé és csak nézz végig magadon! Tetszik? Na ugye, hogy nem. Le a gönccel!

 "Érzed? réteg réteg után szakad, Omlik be tétova léptünk alatt. Ez még mind rögös, érzéki világ, De mi megyünk, mind mélyebbre tovább..." Hát akkor gyere, menjünk még tovább! Gyerünk vetkőzz! Ráncigálj le mindent magadról, ami nem a tied, ami kényelmetlen és még színben sem passzol... Le a rongyokkal!

 Nem baj ha fázol kicsit, majd most szépen nekilátsz és festesz egy másik világot magadnak. Egy színeset, egy igazit. Vagy tudod mit? Gyere, kölcsönadom a színes ceruzáimat (szép hegyesek és olyan jó faillatuk van), és fess magadnak egy álomkabátot! Nem kell túl vastag, hiszen itt a tavasz. Fogd a ceruzákat és rajzold bele az álmaidat a vágyaidat a céljaidat. Nem, célok nélkül nem lehet. A célok kellenek!! Tudod, valami amiért reggelente kimászol az ágyból és amiért lelkesedni tudsz, mert az nélkül nem az igazi... Rajta, varázsolj a színekkel! Aztán ha elkészült bújj bele és állj a tükör elé, aztán most mond nekem, hogy milyen világ is él benned...!

Vessetek a mókusok elé!

 A tegnapi nap az a tipikus "Vessetek a mókusok elé!" nap volt.  Emlékszel még mennyit idéztük régen Woddy Allent-t? Még emlékszem a kicsit félre ment vizsgák utáni nagy beszélgetésre a skypon. Te is fürdőköpenyben és én is (pedig jócskán elmúlt már dél) ahogy azt elemezgetjük nem kicsit depisen, hogy akkor most mit és hol rontottunk el és, hogy miért is négyes a négyes, amikor mi ennél sokkal de sokkal jobban....

Hát a tegnapi nap is ilyen tipikus "Vessetek a mókusok elé!" nap volt. Tudod, amikor valahogy minden rossz. Mert tegnap még elhittem, hogy tavasz lesz most már, ma meg csak úgy csattognak a szélben a munkások által kifeszített műanyag szalagok a parkoló betonjába mart keskeny és mély árok körül. Mert már megint egész nap fáj a fejem, és az amúgy is meggyötört idegeimre hurkolódik a munkagépek szűnni nem akaró agresszív lármája az ablak alatt. Mert már megint nem melegít rendesen a gyantázó, és mert éppen sztrájkol a gőzölő és nekem csak két kezem van, a napnak meg már soha nem lesz vége és egyébként is csak haza szeretnék menni végre. Mert a megkönnyebbüléstől sírni tudnék, amikor fél nyolc tájékán végre bezárhatom magam után az üzlet ajtaját (miután kétszer visszamentem, mert égve felejtettem a villanyt és mert nem találom a slusszkulcsot), és nem indul az autóm és a szél meg csak fúj és kísértetiesen csattognak a műanyag szalagok a sötétben, a nyílt sebként tátogó felmart beton körül. Mert még annyi mindent kéne csinálni ha végre hazajutok, szólni kéne egymáshoz, megkérdezni kinek milyen napja volt, de ma megint mindenki három fele és mikor leszünk már együtt és mikor lesz végre egy pillanatnyi csend... És, hogyan jutok ki ebből az átkozott parkolóból, ha végre van életjel az elnémult motorból, ha végre elindul.....

 Csak a zenére figyelj és a ritmusra! - hallom Dávid hangját a fejemben. Mert ma még edzés is volt és mert persze elbőgtem magam, mert fáradt voltam, nyűgös és utáltam a nagy ismétléseket a kis súlyokkal és mert megteszek mindent (már 15. napja, na frankó) és még mindig nem elég és nem elég gyors és még mindig nagy a seggem. Aztán valahogy, érzetem szerint egy örökkévalóságnyi idő után, letudtuk a súlyzós részeket, meg a bőgést is, és csak álltam letargikusan a futópad mellett a hónom alatt szorongatott törölközővel, vizesüveggel, fejhallgatóval, és egyéb nélkülözhetetlen hóbelevanccal, és kérdeztem, hogy akkor mennyi.... Pörögni akarsz ugye?- kérdezte Dávid, mert egy vessetek a mókusok elé napot így kéne lereagálni.... Elfutni, elrohanni a stressz elől, de ez most nem megy, úgyhogy közepes tempójú de hosszú kardiót kapok. Már előre tudom, hogy utálni fogom, mert nekem most rohanni kéne, mert talán így utolérem a fénysebességgel száguldó gondolataimat. Csak a zenére figyelj és a ritmusra, ismételgetem magamban miközben elindul a szalag a lábam alatt, és megtalálom a megfelelő sebességet de még nem a jó ütemben dobban a láb. Három perc után úgy érzem a francba az egésszel, nem megy ez nekem, inkább hazamegyek, mert ha még egyszer összeakadnak a lábaim, abból baromi nagy taknyolás lesz. Csak koncentrálj! Csak a zenére figyelj és találd meg végre az átkozott ritmust! - mondogatom magamnak és csak azért sem adom fel, mert nem ezért jöttem és mert nem ezért küzdök lassan 16. napja (hosszú idő, frankó ismét...)." I need just a little more silence and I need just a little more time..." énekli Sarah McLachlan a fülesben amikor végre megvan a ritmus és nem hallom, csak érzem a lépteim ütemes dobbanását a szalagon. Mindent betöltve árad és körülölel a kicsit szomorkás, de nekem mégis hihetetlen energiát adó zene, és már nem nyűg mert már élvezem a ritmust, ami olyan mint a tavaszillatú, halkan doboló eső az ablakpárkányon. Mert nem kell mindig a pörgés, a verseny a kilométerekkel és a kijelzőn villogó piros számokkal. Mert kell, mert néha jó a küzdelem a gyorsan fogyó idővel és a nem elég szapora kilométerekkel, a kapitulálni készülő combizmokkal, megfeszülő vádlival, az egyre fogyó levegővel, de nem ma...

 Mert most ez jó. Megnyugtat, lecsendesít és a dallammal együtt, sötét, füstszínű kígyóként a magasban forgó ventilátor felé úsznak a problémák is. Mert most nincs aggódás, kattogás, agyalás és nem kellenek a jégverésként koppanó, gyors léptek a szalagon. Semmi nincs csak a zene, a lábak, a szívverés és a lélegzet összehangolt ritmusa és valami... Valami, ősi mély szívdobbanás.

 Csak koncentrálj, csak nyugalom! - sóhajtom az autóban ülve, és csak nézem, hogyan lebegnek a szélben az elszabadult műanyag szalagok. Csak nyugalom. Csendesen duruzsolva élet költözik a motorba. Valahogy hazajutok, és persze nincs egy árva parkolóhely sem, de már nem  is érdekel, csak kicsit hangosabbra állítom a rádiót miközben a harmadik kört teszem és a rést keresem a parkoló autók között. Csak a zene van, a ritmus és végre vége van.... Sietősen koppanó léptek a sötét aszfalton és a hajamba, nyitott kabátomba markoló jéghideg szél, de már hazafele. Persze tudom, hogy sok ilyen lesz még, mert nem volt és nem lesz könnyű sosem, amikor azt kívánom majd, hogy csak: "Vessetek a mókusok elé!."

Tavaszváró mese

 Nem jön a tavasz - mondtad, én meg csak csodálkozva felhúztam a szemöldökömet és azt válaszoltam, hogy dehogynem, hiszen már itt is van. Már korán reggel találkoztam vele, amikor a kabátot csak úgy összemarkolva a mellem előtt, elsiettem a virágbolt előtt. Ott lógázta a lábát a kirakat mellé állított virágállványon a bimbózó tulipánok, a már messziről illatozó jácintok a miniatűr bimbókat rejtegető krókuszok és a szegfűk mellett. Nem lehet túl melege, gondoltam magamban ahogy ránéztem zöld-fehér ruhájára, amibe bele-belekapott a reggeli hűvös szél. Szorosabbra tekertem a nyakam körül a túlságosan vékony, bár tarka és tavaszt idéző sálamat, és csak úgy szórakozottan visszaintettem neki, mert mintha felém bólintott volna, ott az állványon ülve és a lábát lógatva. Ismerős volt valahonnan, de honnan, morfondíroztam magamban már otthon, miközben a rutin elmosogatott helyettem, filtert tett a kávéfőzőbe, és jött-ment a lakásban mindvégig azzal a kínzó tudattal, hogy mintha elfelejtettem volna valami fontosat, mintha hiányozna valami. És már hallom is Váci Mihály szavait a fülemben miszerint: Valami nincs sehol. Igen, igen tudom: minden ölelésből, minden csókból, minden szerelemből és a boldogságból is hiányzik valami... De most valami más hiányzik, valami sokkal prózaibb de mégsem kevésbé fontosabb. Valami... Szórakozottan kibámulok a poros ablakon és arra gondolok, hogy kéne valamit ültetni a virágládába, amiben magányosan és meglehetősen viharverten kuporog az egyetlen túlélő díszkáposzta, két kerámiabagoly társaságában. Hófehér galamb ücsörög a szomszéd lakás ablakpárkányán, meglepetten néz rám, amikor köszönésképpen felé intek a kezemben tartott kávésbögrével. Farkasszemet nézünk egy darabig, aztán hangtalan, hófehér villanásként elrugaszkodik a párkányról. Elveszetten bolyongok a lakásban, megakad a tekintetem egy-egy elfelejtett, karácsonyt idéző díszen, az ablakra ragasztott télapósapkás, karácsonyfadíszes baglyokon, a tükör köré tekert piros csillagos füzéren. Talán írhatnék valamit, régen írtam már  és nem azért mert nem történt semmi. Dehogynem, sőt… Csak éppen ezerféle dolog jár a fejemben és még nem állnak össze betűkké a gondolatok. Végszavazz nekem - mondom neked, rád hárítva a téma választást. Nem jön a tavasz - válaszolod és én már tudom is, hogy mi hiányzik, hogy mit felejtettem el. Csak úgy a vállamra vetett kabátban és a vékony de tarka sálban rohanok vissza a virágbolthoz, mert talán ott lógázza még a lábát és mert már tudom, honnan volt olyan ismerős. Hideg lesz megint és havas esővel riogatnak - mondod te  én meg csak azért is hazaviszem neked ma a tavaszt. Már nem leszek itthon mire hazaérsz, de ő itt lesz még tudom. Kicsit fáradt talán, mert segített nekem lekaparni a télapó sapkás baglyokat az ablaküvegről, feltekertük a piros csillagos girlandot is, és eltüntettünk néhány télapót, hóembert, csillagot és más, telet idéző díszt a lakásból. Felhúztuk az összes redőnyt, hogy ki-be járhasson a nap a lakásban és segített megpucolni a konyhaablakot, hogy reggelente ne a portól homályos üveg miatt lássam a szürke ötven árnyalatát terpeszkedni a világon. Csillogósra suvickoltuk a fürdőszobát is, és aztán felültünk a konyhapultra lábat lógázni és a frissen pucolt ablakon keresztül bámultuk a napfürdőző világot és igazán nem hiányzott semmi. Én a napi sokadik kávémat kortyolgattam miközben elmagyarázta nekem, hogy amit a virágboltban annyira megcsodáltam az nem törökszegfű, hanem egy fagyálló szegfűfajta és már nyugodtan lecserélhetem rá a harcedzett díszkáposztát. Hangtalan, hófehér suhanásként érkezett a fehér galamb az ablakpárkányra és Váci Mihály sorai is elhalkultak a fejemben. Majd holnap... Holnap majd újra kezdünk mindent és megkeressük azt ami nincs sehol. Ma kerek a világ és lecsitult a celofánpapírra emlékeztető állandó és idegesítő zizegés is bennem és most valahogy olyan ragyogós vagyok. Csend, béke és ez már Reményik verse:

Valami furcsa összehangolódás, 

Valami ritka rend – 

Széthúzó erők erős egyensúlya, 

Mély belső bizonyosság idebent – 

Bizonyosság arról, hogy élni jó, 

Szenvedni elkerülhetetlen, 

Szeretni tisztán: megistenülés, 

Meghalni szép – 

S a Kifejezést meglelni mindezekhez, 

Megtalálni a felséges Igét: 

Az Igét mindezekhez: 

A Béke ez. 

Orkán ordíthat aztán odakünt, 

Robbanhat ezer bomba: kárbament, 

De kárt nem okozott. 

Bent: 

Csend. 

A Béke itt kezdődik. 

Bent: 

Csend. 

Isten hozott.