Vessetek a mókusok elé!

 A tegnapi nap az a tipikus "Vessetek a mókusok elé!" nap volt.  Emlékszel még mennyit idéztük régen Woddy Allent-t? Még emlékszem a kicsit félre ment vizsgák utáni nagy beszélgetésre a skypon. Te is fürdőköpenyben és én is (pedig jócskán elmúlt már dél) ahogy azt elemezgetjük nem kicsit depisen, hogy akkor most mit és hol rontottunk el és, hogy miért is négyes a négyes, amikor mi ennél sokkal de sokkal jobban....

Hát a tegnapi nap is ilyen tipikus "Vessetek a mókusok elé!" nap volt. Tudod, amikor valahogy minden rossz. Mert tegnap még elhittem, hogy tavasz lesz most már, ma meg csak úgy csattognak a szélben a munkások által kifeszített műanyag szalagok a parkoló betonjába mart keskeny és mély árok körül. Mert már megint egész nap fáj a fejem, és az amúgy is meggyötört idegeimre hurkolódik a munkagépek szűnni nem akaró agresszív lármája az ablak alatt. Mert már megint nem melegít rendesen a gyantázó, és mert éppen sztrájkol a gőzölő és nekem csak két kezem van, a napnak meg már soha nem lesz vége és egyébként is csak haza szeretnék menni végre. Mert a megkönnyebbüléstől sírni tudnék, amikor fél nyolc tájékán végre bezárhatom magam után az üzlet ajtaját (miután kétszer visszamentem, mert égve felejtettem a villanyt és mert nem találom a slusszkulcsot), és nem indul az autóm és a szél meg csak fúj és kísértetiesen csattognak a műanyag szalagok a sötétben, a nyílt sebként tátogó felmart beton körül. Mert még annyi mindent kéne csinálni ha végre hazajutok, szólni kéne egymáshoz, megkérdezni kinek milyen napja volt, de ma megint mindenki három fele és mikor leszünk már együtt és mikor lesz végre egy pillanatnyi csend... És, hogyan jutok ki ebből az átkozott parkolóból, ha végre van életjel az elnémult motorból, ha végre elindul.....

 Csak a zenére figyelj és a ritmusra! - hallom Dávid hangját a fejemben. Mert ma még edzés is volt és mert persze elbőgtem magam, mert fáradt voltam, nyűgös és utáltam a nagy ismétléseket a kis súlyokkal és mert megteszek mindent (már 15. napja, na frankó) és még mindig nem elég és nem elég gyors és még mindig nagy a seggem. Aztán valahogy, érzetem szerint egy örökkévalóságnyi idő után, letudtuk a súlyzós részeket, meg a bőgést is, és csak álltam letargikusan a futópad mellett a hónom alatt szorongatott törölközővel, vizesüveggel, fejhallgatóval, és egyéb nélkülözhetetlen hóbelevanccal, és kérdeztem, hogy akkor mennyi.... Pörögni akarsz ugye?- kérdezte Dávid, mert egy vessetek a mókusok elé napot így kéne lereagálni.... Elfutni, elrohanni a stressz elől, de ez most nem megy, úgyhogy közepes tempójú de hosszú kardiót kapok. Már előre tudom, hogy utálni fogom, mert nekem most rohanni kéne, mert talán így utolérem a fénysebességgel száguldó gondolataimat. Csak a zenére figyelj és a ritmusra, ismételgetem magamban miközben elindul a szalag a lábam alatt, és megtalálom a megfelelő sebességet de még nem a jó ütemben dobban a láb. Három perc után úgy érzem a francba az egésszel, nem megy ez nekem, inkább hazamegyek, mert ha még egyszer összeakadnak a lábaim, abból baromi nagy taknyolás lesz. Csak koncentrálj! Csak a zenére figyelj és találd meg végre az átkozott ritmust! - mondogatom magamnak és csak azért sem adom fel, mert nem ezért jöttem és mert nem ezért küzdök lassan 16. napja (hosszú idő, frankó ismét...)." I need just a little more silence and I need just a little more time..." énekli Sarah McLachlan a fülesben amikor végre megvan a ritmus és nem hallom, csak érzem a lépteim ütemes dobbanását a szalagon. Mindent betöltve árad és körülölel a kicsit szomorkás, de nekem mégis hihetetlen energiát adó zene, és már nem nyűg mert már élvezem a ritmust, ami olyan mint a tavaszillatú, halkan doboló eső az ablakpárkányon. Mert nem kell mindig a pörgés, a verseny a kilométerekkel és a kijelzőn villogó piros számokkal. Mert kell, mert néha jó a küzdelem a gyorsan fogyó idővel és a nem elég szapora kilométerekkel, a kapitulálni készülő combizmokkal, megfeszülő vádlival, az egyre fogyó levegővel, de nem ma...

 Mert most ez jó. Megnyugtat, lecsendesít és a dallammal együtt, sötét, füstszínű kígyóként a magasban forgó ventilátor felé úsznak a problémák is. Mert most nincs aggódás, kattogás, agyalás és nem kellenek a jégverésként koppanó, gyors léptek a szalagon. Semmi nincs csak a zene, a lábak, a szívverés és a lélegzet összehangolt ritmusa és valami... Valami, ősi mély szívdobbanás.

 Csak koncentrálj, csak nyugalom! - sóhajtom az autóban ülve, és csak nézem, hogyan lebegnek a szélben az elszabadult műanyag szalagok. Csak nyugalom. Csendesen duruzsolva élet költözik a motorba. Valahogy hazajutok, és persze nincs egy árva parkolóhely sem, de már nem  is érdekel, csak kicsit hangosabbra állítom a rádiót miközben a harmadik kört teszem és a rést keresem a parkoló autók között. Csak a zene van, a ritmus és végre vége van.... Sietősen koppanó léptek a sötét aszfalton és a hajamba, nyitott kabátomba markoló jéghideg szél, de már hazafele. Persze tudom, hogy sok ilyen lesz még, mert nem volt és nem lesz könnyű sosem, amikor azt kívánom majd, hogy csak: "Vessetek a mókusok elé!."