Nem jön a tavasz - mondtad, én meg csak csodálkozva felhúztam a szemöldökömet és azt válaszoltam, hogy dehogynem, hiszen már itt is van. Már korán reggel találkoztam vele, amikor a kabátot csak úgy összemarkolva a mellem előtt, elsiettem a virágbolt előtt. Ott lógázta a lábát a kirakat mellé állított virágállványon a bimbózó tulipánok, a már messziről illatozó jácintok a miniatűr bimbókat rejtegető krókuszok és a szegfűk mellett. Nem lehet túl melege, gondoltam magamban ahogy ránéztem zöld-fehér ruhájára, amibe bele-belekapott a reggeli hűvös szél. Szorosabbra tekertem a nyakam körül a túlságosan vékony, bár tarka és tavaszt idéző sálamat, és csak úgy szórakozottan visszaintettem neki, mert mintha felém bólintott volna, ott az állványon ülve és a lábát lógatva. Ismerős volt valahonnan, de honnan, morfondíroztam magamban már otthon, miközben a rutin elmosogatott helyettem, filtert tett a kávéfőzőbe, és jött-ment a lakásban mindvégig azzal a kínzó tudattal, hogy mintha elfelejtettem volna valami fontosat, mintha hiányozna valami. És már hallom is Váci Mihály szavait a fülemben miszerint: Valami nincs sehol. Igen, igen tudom: minden ölelésből, minden csókból, minden szerelemből és a boldogságból is hiányzik valami... De most valami más hiányzik, valami sokkal prózaibb de mégsem kevésbé fontosabb. Valami... Szórakozottan kibámulok a poros ablakon és arra gondolok, hogy kéne valamit ültetni a virágládába, amiben magányosan és meglehetősen viharverten kuporog az egyetlen túlélő díszkáposzta, két kerámiabagoly társaságában. Hófehér galamb ücsörög a szomszéd lakás ablakpárkányán, meglepetten néz rám, amikor köszönésképpen felé intek a kezemben tartott kávésbögrével. Farkasszemet nézünk egy darabig, aztán hangtalan, hófehér villanásként elrugaszkodik a párkányról. Elveszetten bolyongok a lakásban, megakad a tekintetem egy-egy elfelejtett, karácsonyt idéző díszen, az ablakra ragasztott télapósapkás, karácsonyfadíszes baglyokon, a tükör köré tekert piros csillagos füzéren. Talán írhatnék valamit, régen írtam már és nem azért mert nem történt semmi. Dehogynem, sőt… Csak éppen ezerféle dolog jár a fejemben és még nem állnak össze betűkké a gondolatok. Végszavazz nekem - mondom neked, rád hárítva a téma választást. Nem jön a tavasz - válaszolod és én már tudom is, hogy mi hiányzik, hogy mit felejtettem el. Csak úgy a vállamra vetett kabátban és a vékony de tarka sálban rohanok vissza a virágbolthoz, mert talán ott lógázza még a lábát és mert már tudom, honnan volt olyan ismerős. Hideg lesz megint és havas esővel riogatnak - mondod te én meg csak azért is hazaviszem neked ma a tavaszt. Már nem leszek itthon mire hazaérsz, de ő itt lesz még tudom. Kicsit fáradt talán, mert segített nekem lekaparni a télapó sapkás baglyokat az ablaküvegről, feltekertük a piros csillagos girlandot is, és eltüntettünk néhány télapót, hóembert, csillagot és más, telet idéző díszt a lakásból. Felhúztuk az összes redőnyt, hogy ki-be járhasson a nap a lakásban és segített megpucolni a konyhaablakot, hogy reggelente ne a portól homályos üveg miatt lássam a szürke ötven árnyalatát terpeszkedni a világon. Csillogósra suvickoltuk a fürdőszobát is, és aztán felültünk a konyhapultra lábat lógázni és a frissen pucolt ablakon keresztül bámultuk a napfürdőző világot és igazán nem hiányzott semmi. Én a napi sokadik kávémat kortyolgattam miközben elmagyarázta nekem, hogy amit a virágboltban annyira megcsodáltam az nem törökszegfű, hanem egy fagyálló szegfűfajta és már nyugodtan lecserélhetem rá a harcedzett díszkáposztát. Hangtalan, hófehér suhanásként érkezett a fehér galamb az ablakpárkányra és Váci Mihály sorai is elhalkultak a fejemben. Majd holnap... Holnap majd újra kezdünk mindent és megkeressük azt ami nincs sehol. Ma kerek a világ és lecsitult a celofánpapírra emlékeztető állandó és idegesítő zizegés is bennem és most valahogy olyan ragyogós vagyok. Csend, béke és ez már Reményik verse:
Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése