Maradj Velem

Ez a címe a könyvnek, amit hetekkel ezelőtt vettem a postán. Tudod, ácsorogtam a sorban, aminek a vége szokás szerint egészen a szomszédos kocsmáig lógott, és nagy unalmamban a könyveket nézegettem a tartóban és mert ennek úgy megtetszett a címe, hát megvettem. Maradj velem... Igen, jól gondolod van egy ilyen zsoltár, és az után kapta a címét a könyv, és már ott az utcán hazafele eszembe jutott a jól ismert dallam, ami azóta sem megy ki a fejemből. Tudod, ezt annak idején még hegedűn is el tudtam játszani, a kutyák nagy örömére, akik meggyőződésem, hogy ezt is utálták, meg a parasztkantátát is. Most vagy nem volt jó az ízlésük, vagy csak nagy általánosságban a hangszert utálták, vagy és ez a valószínűbb, rémesen rosszul játszottam. Szerettem ezt a fohászt, hegedülve is, és most hetek óta nem megy ki a fejemből: maradj velem, mert mindjárt este van....

De reggel van, és ülünk az autóban mert loptunk magunknak végre egy napot, és bár ezer dolog lenne, de nekem annyira mehetnékem van, hogy Laci beadja a derekát és irány a pilis. Dobogókőre  mentem volna szívem szerint, ahogy mindig, de Laci szerint a zsivány sziklák már előre köszönnek nekem, a táltos ösvényhez meg most nem érzek elég erőt magamban. Igazából arra gondoltam, hogy megállunk majd a fizetős parkolóban, ahonnan max. 100 méter a kilátó, és  majd csinálunk pár szelfit a korlátnak dőlve, Laci meg lefényképezi a panorámát, és elképzeljük ahogy együtt dobbanunk a föld szívcsakrájával egy pillanatig (mert ugye tudod, hogy az itt van...?) aztán eszünk valahol valamit és ennyi... Tudod, csak úgy átlag turistásan, hogy nagyon el ne fáradjunk. Most valahogy ennyi is elég lett volna, de a Rám szakadékba megyünk, mert a zsivány sziklák ugye már előre... Ücsörgök az autóban, dúdolgatok és azon gondolkodom, hogy ha Lajosnak igaza van, miszerint én valaha vízi tündér voltam a Pilis erdeiben, akkor most hazamegyek. Maradj velem...
 De még messze az este, és előttünk nyújtózik az egész nap és tudom, hogy az erdőben ezeregy csoda vár, csak érjünk már oda, mert lassan nagyon meleg lesz az autóban és Laci egész úton telefonál és már nincs is kedvem.... Aztán végre Dömös. Álmos, kihalt kis falu (még nem kezdődött meg a szezon) kövér macska terpeszkedik a kávézó teraszára kitett székek egyikén.

Kell egy kávé, mielőtt bevesszük magunkat az erdőbe, meg csokis süti is kell, és mire végigfut az agyamon, hogy mégsem kellett volna a torta mert szerda van, és biztosan hétfő óta aszalódik a pultban, már előttem is van és tényleg... a cirmos érzetem szerint gúnyosan néz, én csak azért is megeszem a kissé száraz kalóriahegyet, mert úgyis legyalogolom és különben is. Aztán kicsivel később már csendes kis utcán ballagunk ki a faluból a Rám szakadék felé és ezerrel süt a nap. A kis házak ablakaiban ragyogó színű virágok csücsülnek és szemközt ott magasodik a hegy és alatta valahol ott folyik a Duna, és most kéne megállítani a pillanatot mert olyan szép és olyan tökéletes. Maradj velem... Aztán beérünk az erdőbe, és szűrt fénnyé változik a szikrázó napsütés és nem kell sokat menni már ott van a Szent fa kápolna és a forrás, ahol
megfürdetem az otthonról hozott kristályaimat. Jéghideg és kristálytiszta a víz, és eszembe jut a kisfiam, aki most kissé szarkasztikusan megjegyezné, hogy már megint anyára kell várni, mert fürdeti a köveket.
Aztán megyünk tovább, és ez már igenis  völgyzugoly, és megvan a patak is, és megkérem Lacit, hogy csináljon nekem képeket a köveken bukdácsoló vízről, mert már eszembe is jutott egy idézet Wass Alberttől és azt este majd felteszem a fészre. Ő fényképez, én előremegyek kicsit és leülök egy nagy kőre és figyelek.
"Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak" (Wass Albert) De megyünk tovább és én már elfelejtettem, te meg miért nem mondtad, hogy vegyek túrabakancsot, mert a patak százszor keresztezi az utunkat és a köveken kell átszökkenni, és biztosan bele fogok esni a vízbe, a terepfutó cipőm pedig nem vízálló. Aztán beérünk a szakadékba, és én tényleg nem vagyok normális, mert itt létrák vannak, meg sziklába vájt kapaszkodók és a cipőmtől egy ujjnyira már ott a vízesés, és jéghideg permetet spriccel a ruhámra, és ugye, hogy mégis inkább a kilátó kellett volna, meg a szelfi a korlátnál. 

De valahogy olyan fenséges az egész: a hatalmas sziklák, a folyékony ezüstként surranó víz, a fák aranyos zöldje és én legszívesebben megállítanám az időt, hogy kimerevítsem a pillanatot. Maradj velem... ! De nem, még nincsen este, és csodák várnak minden lépésnél, és tudom, hogy tündérek és manók motoznak a bokrok rejtekében, a sziklák hasadékaiban, hiszen ez itt völgyzugoly. De egyszer felérünk mert elfogyott az utolsó létra és kapaszkodó is,és nem is estem le sehonnan és tulajdonképpen nem is vagyok annyira sáros, bár kissé Padisra emlékeztet ez az egész. 
Amúgy sem értem mit kellett itt majrézni, hiszen a szédülős gyógyszeremet is bevettem, és Laci szerint már csak négyszer kell átugrani a a patakon és vissza is érünk Dömösre, és búcsút intünk a szakadéknak. Aztán a legvégén  persze mégis sikerül belecsúszni a patakba, és már csak röhögök, amikor a hideg sár beleszivárog a cipőmbe és a fene tudja miért de a Halott pénz egyik dala jut az eszembe: Aki mindent elveszít, az mindent megtehet ha a pillanat a csengő, én éppen csengetek. És innentől kezdve már nem is érdekel, hogy vizes lesz-e a lábam, vagy sáros a nadrágom szára, hiszen ez még így vizes zokniban cuppogva is tökéletes: én éppen csengetek. Maradj velem mert lassan este lesz...

Aztán újra Dömös, sütit már nem kapok, de hazafele megállunk még a Duna - parton és a folyó felől fúj a szél és rohan, rohan a víz... De muszáj menni, mert az idő is rohan és ezer a dolog és különben is még egy órát ülünk majd a dugóban hazafele, és már szökik a pillanat és hiába énekelgetem, hogy maradj velem... Hazafelé még megvesszük a csempét a fürdőszobába és tényleg óriási a dugó és igen akkor is szívás, ha a Széll Kálmán tér felé megyünk, és aztán otthon valami bunkó két helyet foglalt el a parkolóban, és már elegem is van és vissza akarok menni völgyzugolyba, és hová lettek a tökéletes pillanatok? 

Amúgy meg siessünk mert este még színház, de hiszen már este van és el fogunk késni, a gyereket  meg kérdezd már meg, hogy jön-e ő is. Aztán már hazafelé színház után megállunk a belvárosban a  rózsával befuttatott ház előtt és én újra megcsodálom ott legeslegalul azt a magányos rózsafejet a levéltengerben, és eszembe jut, amit Bálint mondott: pszt, ne mondjátok, hogy szépek a rózsák, nehogy meghallja a kis magányos ott alul, mert ő azt hiszi, hogy ő az egyetlen virág és, hogy ő a legszebb. 

Elmosolyodom. Laci fényképez, és én arrébb sétálok, hogy végigszagoljam a tengernyi virágot. Sötétedik, rózsaillat száll a levegőben és újra itt a pillanat. Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét ó, el ne hagyj uram, dúdolom.  És végül este lett...

A Lehetetlen és én

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik."      /Muhammad Ali/

Két hete már, hogy újra belebotlottam Muhamad Ali idézetébe, amit valamikor régen kívülről és még álmomból felkeltve is... Mert két hete, hogy újra harcban állunk egymással a Lehetetlen és én. Mert egy jó ideje már, hogy eljött hozzám vendégségbe (tudod, a Lehetetlen) és azóta sem sikerült kitessékelni. Jó, bevallom eleinte nem is igen akartam, jól elvoltunk mi így kettecskén, pláne, hogy ugyanúgy szerette a kókusztekercset mint én, és időnként kellemesen elpezsgőzgettünk az erkélyen (csak szárazat, semmi édeset az talán nem hizlal annyira), még edzeni is eljártunk mert ugye az már életforma és csinálni kell. De valami mindig közbejött, mert ahogy Presser tegnap a koncerten énekelte, az élet már csak olyan, hogy folyton szétizél és agyon gyötör, és néha bizony tényleg túl sok volt a bor meg a sör, meg a kókusztekercs. Valamikor 38 éves koromban és kb. 120 kilósan (ez már erősen vágósúly tudom) fogadtam meg, hogy 40 éves koromra úgy fogok kinézni, ahogy eddig sosem. És megszületett a nagy elhatározás, és született egy blog is a Metamorfózis (szerintem ismeritek páran) és Balázs segítségével megcsináltuk... Mert annyira hittünk abban, hogy sikerülni fog, hogy ha időről-időre látogatóba is jött Lehetetlen, de valahogy mindig sikerült kitessékelni, mert hittünk benne, hogy a lehetetlen csak egy múló pillanat. Aztán elillant pár év, mint egy szempillantás és észre sem vettem, hogy hogyan csinálta, de azt vettem észre, hogy Lehetetlen bekvártélyozta magát hozzám és eleszi előlem a nutellát. Egyszer csak itt volt és hozott magával jó pár kéretlen vendéget is. Tudod, van az a mondás, hogy csőstül jön az áldás. Hát jöttek is szépen sorban, és esküszöm, hogy Lehetetlen nyitogatta nekik szélesre az ajtót, aztán egyszer csak ott ültek sorban a kanapén, és olyan egyszerű volt rájuk fogni, hogy na már most miattuk van romokban az életem. Mert nekem lumbágóm van, meg valami megfoghatatlan belső fül rendellenességem ami olyan kb, mintha csukott szemmel beültetnének a centrifugába, és addig forgatnának, míg el nem hányod magad, és a lapockámmal is történt valami, és különben is de kurva elegem van már mindenből. Mert megyek én edzeni, de Lehetetlen ott lohol mellettem és magyarázza, hogy ez úgysem fog menni egyek inkább egy sütit, és a pezsgő is jó hideg. Eleinte még sikerült lerázni magamról, és próbálok úgy tenni mintha minden olyan volna mint régen, és durcás óvodás módjára csakazértisguggolok ha fél kézzel kell tartanom a rudat akkor is. Aztán persze megnyekken a derekam és Lehetetlen ott könyököl mellettem az ágyban amikor bőgve esküdözöm neki, hogy az életben még így nem fájt semmi, és megértően bólogatva megkínál egy kanál nutellával. Tudod, sokszor megpróbáltam megszabadulni tőle. Próbáltam összeszedni magam és ha nem hisztis kiscsoportos módjára, de valahogyan másképpen útját állni a szaporodó kilóknak. Még jógázni is elmentem, meg gerinctornára is, és tényleg próbáltam a kókuszrúd fogyasztásomat legalább a túrázós napokra lecsökkenteni... És közben az a hajdan volt 40 éves nő, aki nem ismert lehetetlent, vagy legalább is nem fogadta a legjobb barátjává, lassan eltűnt a semmiben, mert elhitte, hogy de igenis létezik. Mert fáradt voltam már állandóan harcolni. Mert így volt egyszerűbb. Mert így volt könnyebb. Aztán valamikor, amikor a tél már lassan szedte a sátorfáját és már friss, föld illatú szelek fújdogáltak, és én éppen edzésről mentem hazafelé (persze Lehetetlennel az oldalamon) és megálltam egy pillanatra, hogy megírjam haza a családnak az üzenetet, hogy már úton vagyok haza... Na,valamikor akkor történt. Emlékszem, hogy beleléptem valami gödörbe, ami jéghideg vízzel volt tele, és lassan elkezdett beszivárogni a csizmámba, miközben az üzenetet pötyögtem a telefonomon és baromi bosszús lettem és már kezdtem volna panaszkodni neki, hogy na tessék még ez is és, hogy csessze meg... És akkor meghallottam az első életigenlő, tavaszváró madárdalt és valahonnan tavaszillatú szél kerekedett és mint amikor a jégcsap olvadozni kezd cseppről-cseppre, valahogy úgy ébredtem én is. Hallod? Érzed?- akartam kérdezni tőle, de azt vettem észre, hogy már nincs is mellettem. Valamikor ekkor kezdődött. Eljön még néha, persze. Az előbb is ideült mellém, és a kedvenc csokim (Fidorka egyenesen Csehországból) volt a kezében, de már tudom, hogy én vagyok az erősebb, hogy megvan bennem az erő a változtatásra. Mert a Lehetetlen nem tény, hanem vélemény. Mert a lehetetlen lehetőség. Lehetőség a döntésre. A döntésre, ami csakis az enyém. És én döntöttem. Két héttel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megteremtem a saját világomat, még ha hajnali hatra kell is mennem kardiózni és ha naponta sokszor kell csirkét ennem rizzsel és a pufirizstől meg már egyenesen rosszul is vagyok. Mert a lehetetlen kihívás.43 évesen jobbnak lenni, még az akkori ragyogós, 40 éves önmagamnál is: kihívás Nincs túl sok időm rá, de már tudom, hogy a lehetetlen csak egy múló pillanat, és sokan vannak akik segítenek nekem abban, hogy megmutassam, hogy megmutassuk: a lehetetlen nem létezik.

Egy nap a Szent Jakab úton. Zsámbék-Tarján és 22 kilométernyi csoda...

Gyere velem, menjünk zarándokolni! Mert egy éve már, hogy utoljára, és mert annyit terveztük, hogy majd az idén is, és mert annyira kéne, és mert gyöngy az idő vándoroljunk, és mert egyszerűen csak menni kéne... Hát gyere velem, menjünk egy napra világgá! És megyünk. Egy napra csak, mert másra, többre most nincs idő. Neked cipőd nincs, mert a régi, a tavalyi nyolc napos zarándoklat során leszakadt a lábadról, nekem kabátom nincs, és a vastag polárpulcsi esőkabáttal már nem lesz elég, és igazán felkészülve sem vagyunk, és már november van és korán sötétedik, és hűvösek a reggelek, és amúgy is fáj minden porcikám. De aztán eljön a nap amikor már saruban is eljönnél, és már nincs több kifogás, én meg indulás előtt egy nappal kirohanok a Decathlonba és veszek egy bűnösen drága túrakabátot, ami miatt most egész télen túráznom kell járni, hogy egyáltalán megérje. 

Aztán végre eljön a reggel és persze nem pakoltam össze előző este a hátizsákom, és a túrabakancsba sem olyan egyszerű beleugrani, mint a csizmámba, és még a fejlámpát sem raktam el, és nem találok magnézium tablettát, és fogalmam sincs van-e vízhólyagtapasz itthon, és egyáltalán... Kókuszrúd viszont van, mert ez már elengedhetetlen kelléke minden zarándoklatnak, túrának, kirándulásnak, mert a kókuszrúd már legenda, és mert Laci vett nekünk és mert ki is készítette a szendvicsekkel együtt. A túlélés tehát biztosítva, úgyhogy még a hátizsákba lököm a fényképezőgépet, mert tudom, hogy rengeteg csoda vár majd az úton, amiket mind-mind meg kell örökítenem. Aztán rohanok át a városon, túrabakancsban és hátizsákban és nem akarom elhinni, hogy képes leszek lekésni az egyetlen Zsámbékra tartó buszt. Idő állj meg egy pillanatra, fohászkodom és amikor a téren ácsorgó órára esik a pillantásom, el sem hiszem, hogy még csak ennyi az idő. Köszönöm, súgom csak úgy a világba és fel sem merül bennem, hogy esetleg nem jól jár az óra. Egyszerűen csak hiszek.

Aztán ülünk a buszon, az egyetlenen Zsámbék felé, és tejszerű köd hömpölyög az ablakon túl, és hiába ülünk egyik helyről a másikra, akkor is a huzat cirógatja a térdkalácsunkat, és megüti a fülemet egy mondat a sofőr melletti rádióból: helyenként tartósan megmarad a köd... Enyhe hányinger kúszik fel a torkomon, és még félúton sem járunk, de nem érdekel, mert helyenként mintha átküzdené magát néhány fénysugár a tejszerű hömpölygésen....Várnak a csodák, és én rendületlenül hiszek. Aztán már Zsámbék, és átküzdjük magunkat a buszmegállóban ácsorgó szürke, fázós embertömegen, és aztán ott az első jel a villanyoszlopon: melengetően sárga színű kagyló a vastraverzen. Egy év után az első jel, és eszembe jut Márti, meg a házi feladatom, miszerint minden nap keresni kell valamit, ami szép. Előveszem a hátizsákból  és a nyakamba költöztetem a fényképezőgépet aztán elkészül az első kép, és elindulunk végre.

Aztán két lépésenként megállunk mert a dércsípte sárga rózsa is szép, és a lámpásház homlokzata meg egyszerűen gyönyörű, és aztán kiérünk a városból, és aztán ott az a keskeny kis csapás fel a hegyre, ahol tavaly olyan selymesen és aranylóan ringott a hosszú szárú fű. Most vöröslenek az út menti bokrok a csipkebogyótól, a kék meg talán kökény lesz, de azért ne egyél belőle, mondom Erikának, és megállunk megint mert harmatcseppeket dédelgető pókháló feszül a fűszálak közé, és mert ez is szép. Aztán felérünk a dombra, és nézz már hátra de gyönyörű, hiszen oszlik a köd és mögöttünk szelíden emelkedik a hegy.

Hófehér lebbenés a szélben a Mária utat jelző szalag egy faágra kötve, és ott a mi útjelző táblán is Tarján felé. Aztán frissen felszántott föld zsírosan fénylő feketéje az út mellett, és ez már Mány. A cukrászda, ahol Sándor Anikó a tejberizs szeletet ette a zarándoklata során, nincs nyitva ugyan, de Erika hozott dobozos kávét, amit a hófehér falú templom előtt a napsütötte padon ülve kortyolgatunk. 

Aztán megyünk tovább és a gazdabolt kirakatában beleszeretek egy piros alapon fehér pöttyös zománcvödörbe. Ácsorgunk az üveg előtt és persze kattog a fényképezőgép, és mert akarom a vödröt, Erika cipelné is nekem, csak vegyük meg. Elképzelem, ahogy a karunkon átvetve, esetleg néha a fejünkbe húzva visszük a vödröt még 16 kilométeren, és árkon bokron keresztül, és ezen még akkor is röhögünk, amikor lassan kisétálunk az álmos kis faluból. Aztán már Vasztély fele bandukolunk a szelíd lankák között, és az erdősáv szélén őzeket látunk. Mintha megállt volna az idő egy pillanatra és mozdulatlanná dermedt volna még a levegő is; állunk és nézzük őket, ők meg minket figyelnek a távolból. 

Aztán Erikának eltörik a cipője talpa, és most már bánjuk nagyon, hogy legalább egy saru nincsen nálunk, mert ugye még abban is... De nincs, így aztán piros túrazokniban csattog mellettem egy darabon, de messze vagyunk még és most mi lesz, de ismerem már, és tudom, hogy akár zokniban is, de jön mellettem végig. Aztán már Vasztély, és Rúzsa Magdi jut eszembe, mert hogy ide csak állni jár az idő, vagy meg sem érkezik... Szusszanásnyi pihenő, a buszmegálló padján a napfürdette csendben, aztán megyünk tovább, és moccan a kezem a nyakamban lógó gép felé, és már lepattintanám a lencsevédőt, de hogyan is lehetne megörökíteni a pillanatot, ami ennyire tökéletes? Nedvesen, feketén csillanó szerpentinként tűnik el az országút csíkja a domb alatti kanyarban, éppen ott ahol az erdőből a naptól megvilágítva, aranyszínű pára hömpölyög az útra. Hamvas Béla Aranynapok című írása jut eszembe, már nem először.

Aztán kicsit később ezen az aranyködön át lessük lélegzetvisszafojtva, a szántás melletti keskeny kis erdősáv rejtekéből, a domboldalban  kecsesen sétáló őzeket, a méltóságteljesen, büszkén vonuló szarvasbikát a hatalmas agancsával, de aztán megyünk tovább... A Szent Jakab út jelképe, egy hatalmas fésűkagyló hintázik útjelzőként egy fa ágára akasztva a szélben, és már nem kell sok és ott a tó és egyre szaporábban szedem a lábam mert látnom kell, hogy ott van-e még... 

És  ott van, még mindig megvan a fa törzsére erősítve a napi ige. Így hívtuk ezeket a kerítés lécére, fa törzsére, villanyoszlopra erősített bölcsességeket, amiket előttünk járó zarándokok helyeztek el az út mentén. Ez a tarjáni az egyik legkedvesebb idézetem a sok közül: "...a találkozás igazi értelmét a keresés adja meg, és sokat kell ahhoz gyalogolni, hogy elérjük, ami egészen közel van." /José Saramago/.  Köszönöm, köszönöm, köszönöm... 

Színes kis kunyhók állnak körben a tó mentén, és mi lemászunk az egyik napsütötte stégre, és csak úgy a deszkákon hanyatt fekve bámuljuk az ég kékjét a fejünk felett. Csend van és én biztos vagyok benne, hogy az Idő megint megállt egy pillanatra és, hogy ott könyököl a szemközti kis ház stégjénél és a korlátra könyökölve nézi a vizet. Nem is a víz mellett állnak a házak, hanem lebegnek az égben gondolom és legszívesebben elaludnék ott a meleg, napsütötte deszkákon, a hajamba akadó elszáradt levelekkel. De lassan indulni kell, mert a nap lassan lefelé csúszik az égről, és már csak öt kilométer,  és útközben a kis kegyhelynél biztosan vár az utolsó napi ige, hiszen ez a csodák napja és én még mindig hiszek. 

Egy utolsó, búcsú pillantás a kis tóra, és az jut eszembe, hogy úgy állnak körülötte a csupaszín kis házak, mintha színes szoknyás tündérek volnának, akik éppen körtáncot járnak. Elindulunk... Jobbról szelíd lankák, szántóföldek,traktor halk zümmögése valahol a csend peremén, balról ahogy a nap átragyog a színes leveleken. 

Aztán ott a kis szentély, a tetején félrebillent fakereszttel és már messziről látom a kerítés lécén fehérlő papírt: „A szentek nem magányos harcosok. Nézz körül!”  Köszönöm! Emlékszem, hogy tavaly itt már nagyon szenvedtünk és fél kilométerenként leültünk az út szélére pihenni, most gyorsan fogynak a kilométerek és amikor a köd lassan újra előszivárog a fák közül, beérünk Tarjánba.

Elhagyatott présházak, aztán két férfi, amint éppen hordókat pakolnak egy autóra, pár kedves szó, egy mosoly és már csak pár méter az Öreg Favágó Kocsmájáig, és megérkeztünk. 

Aztán kicsit később, miután megérkezett értünk a család, még elmegyünk és megkeressük Szent Rókus szobrát, amit tavaly már nem volt erőnk. Aztán a mécsesek meleg sárga fénye a hideg estében, és én halkan megköszönöm, a mi 22 kilométernyi csodánkat. Köszönöm!

Horgony nélkül

"Kövesd a reményt és az álmokat, amíg lehet, amíg ég a tüzed, amíg esély jelzi az utad. Ne legyél veszteglő hajó, ami a biztonságos dokkban áll, és nem himbálja más, csak a "talán"-ok és "majd"-ok vize, a lagymatag apály. Nem várhatsz egy egész életen át, hiszen a "majd" és "talán" nem csinál csodát. Ha úgy érzed, hogy későn jött a szél, akkor is vágj bele; a hajónak a szél az élete; légy bátor, bonts vitorlát és remélj!" (Douglas Pagels)

 Olyan vagyok mint valami céltalanul sodródó hajó, mondtam neked egyik nap. Hajót mondtam, de igazából megkopott festésű, korhadt deszkájú, evezőt és horgonyt régen elveszített kis halászcsónak hánykolódott lelki szemeim előtt valahol a nyílt vízen. Csak sodródom én is, mint a kis ladik ott a nagy vízen, távol a partoktól és csak jönnek és jönnek a hullámok... Tudod, nem feltétlenül nagy, tarajos és vihar szelétől űzött hullámok ezek. Én az hiszem inkább olyan szelíd hullámok és nem is akarnak rosszat nekem, inkább mintha csak adogatnának kézről-kézre. De nincs horgony, nincs evező és már régen nincsen kontroll az események felett, mert elveszítettem valahol az irányítást a dolgok felett, és most csak sodródom... Nem olyan rossz ez, mert néha az ember nem tud mit csinálni. Mert vannak idők amikor be kell húzni az evezőket, és átadni magunkat ennek a látszólag céltalan lebegésnek, mert másnak úgysincs értelme. Mert amúgy Presseresen az élet most éppen szétizél és agyongyötör, és vitába szállhatok naponta százszor is Istennel, és evezhetek két kézzel a part felé, de ha nem arra visz az utam úgyis jönnek a hullámok... Szóval, akkor sodródjunk. Ütött, kopott, nap szítta, sós tengervíz áztatta, kis halászcsónak... 

Tudod, vannak néha kikötők. Előfordul, hogy a szelíd hullámok besodorják néha egy-egy éjszakára valami széltől védett kis öbölbe. Ritka pillanatok ezek. De vannak néha kikötők... Erikával a séta a tóparton... Víz ez is, ha nem is tenger, és zöldell már a nád és talán Szille a tündér is visszaköltözött a harsogóan friss nádszálak közé. Kacsák vannak mindenesetre, meg kókuszrúd is, mert az kell egy jó beszélgetéshez a korhadt deszkájú padon kuporogva az árnyékban, arccal a tónak. Aztán később a kávézó teraszán ülve, ahogy a méz megcsillan a kávéspohár alján... Kikötő ez is. Ahogy a 45 perc a futópadon. Most csak ennyi, de megnyugtat a léptek egyenletes, tompa dobbanása a szalagon, a zene a fülemben, és pillanatokra lehunyom a szemem és ringatózom. De ez most nem víz, és ezek nem hullámok, és mit valami gyönyörű hangszer úgy szól Sting és Josh Groban, és csak árad és árad, hogy: Shape of My Heart. Csak 45 perc, mert aztán megszólal a telefon és csak ülök a fülemre szorított mobillal a terem előtti padon kuporogva, mert az élet éppen szétizél és agyongyötör. Aztán megint a sodródás, és ez most nem jó, nem tetszik, mert eveznék inkább a part felé puszta kézzel, vagy bárhova csak irány legyen végre és ne a tehetetlen várakozás ringassa a csónakot. Hegyikristály koccan howlithoz a csuklómon lévő karkötőben, amikor tétova, reményvesztett mozdulattal a hajamba túrok. Aztán kicsit később az üzletben, ahogy ülök szemben a tükörrel és nézem magam ahogyan masszírozok. Kikötő ez is... A mozdulatok tánchoz hasonló, kecses rutinja, a ruha hófehér villanása, ahogy a nyakamban függő medálon megcsillan a fény. Aztán jóval később és már otthon, ahogy a vasaló siklik az ingeken és közben a háttérben szól a TV-ből a Csengetett Mylord? Kikötő ez is... Az átforrósodó ing illata, a mozdulatok megszokott unalmassága. Aztán besötétedik és az erkélyen állva nézem, ahogy elköszönni készül a nap végre, és Istennel egyezkedem, hogy a holnap majd jobb legyen. A szemközti erkélyen meleg, sárga fénnyel gyertyák lobognak a falra szerelt tartókban. Laci szerint biztosan csak valami ledes utánzat, de nem érdekel. Táncol a láng, és árnyékokat maszatol a falra, és miközben a korláthoz húzok egy széket, hogy jobban lássam, véletlenül letörök egy muskátlit. Orromban a jellegzetesen keserű virágillattal, a komódon árválkodó rózsa mellé tűzöm a rózsaszín virágot, és sárgán lebben a hűvös esti szélben a függöny. Kikötő ez is... Aztán egy pohár bor és a korlát hidege az ujjaim alatt, ahogy rácsodálkozom a gázgyár kéménye mellett a kéttornyú templomra és a bevásárlóközpont fényeire. Nyugalom... És most sodródom megint, de ez most jó. Mert tudom, hogy jó lesz az irány, és minden rendben lesz. Mert nem akarnak rosszat, és szelíden adogatnak kézről-kézre a hullámok Béke. Hegyikristály koccan howlithoz, ahogy megcsörren a karkötő a csuklómon, miközben válaszolok egy üzenetre és megírom, hogy: Tudod mit? Köszönöm, JÓL vagyok. Mert holnap új nap jön és talán vitorlás hajót álmodom.... A szélben hófehéren duzzadó vitorlákkal. 

Két keréken

A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud nem áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját.

 /Biegelbauer Pál/

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy új biciklit. Mert a régi, hajdanvolt nagy túrák emlékét őrizgetve, pihen a falra szerelt tárolón már nagyon régen. Mert az ugye egy mountain bike és nehéz, és már régen elmúltak az idők amikor szerettem patakokon átgázolni vele, és úttalan utakon csörtetni a bozótban, és már a hegyi túrák sem vonzanak. Mert már kényelmetlen, és nem bírja a derekam a görnyedést, meg a csuklóm sem és a könyököm meg aztán pláne... Mert mostanában hajdanvolt idők nagy kerekű és magas kormányú bringái járnak a fejemben meg a képeslapra kívánkozó idill: levendulamezők, szalmakalap, a kormányra szerelt kosárból kikandikáló mezei virágcsokor, és a szélben meg-meglibbenő szoknya. Aztán megkapom, és persze van hozzá kosár is. A lebbenő szoknya egyenlőre várat magára, mert biciklis nadrágot húzok és mert bevállalósak vagyunk, hát nagy útra indulunk az erőteljesen próbaüzem alatt álló biciklivel. Kivergődünk a városból, ahol is én szorgalmasan pattogok le és föl a bringára a kapubeállókban parkoló autókat kerülgetve, míg a többiek vígan kerekeznek a túloldalon a bicikliúton.

De sebaj, mert ez már Kisfalud és az első kocsma, ahol is tábla hirdeti, hogy wi-fi, kávé és süti is van. Fő a fontossági sorrend, de nem vagyunk még fáradtak, úgyhogy tovább... Elsuhanunk a kastély mellett és megint rácsodálkozom a romos épület szépségére, aztán már a Dinnyés felé vezető kis úton tekerünk és ez már maga a csoda. A sörözőnél elhagytuk a városból kifelé igyekvő és szomjas biciklisek tömegét, így már nincsen vasárnapi korzó feelingem, és ahogy a fákkal, bokrokkal szegélyezett csendes kis úton suhanunk eszembe jut Biegelbauer Pál idézete. Mert ezt szebben megfogalmazni sem lehet: a természet egyszerűen VAN, árad és körülölel. És már nincs sehol az elmúlt napok meggyötört tekintetű, csapzott, fénytelen hajú, ijedt kísértetre hajazó nője. Mert most meleg a szél, ami a sapkát próbálja meg lecibálni a fejemről, és ijedt fácán tyúkok rebbennek fel közeledtemre a magas fűből, és valahol a fák közül kakukk felelget kakukknak, és a madarak hasztalan próbálják túldalolni a békák hangversenyét valahol a nádasban.

Mert már kicsit hervadásnak indult ugyan az orgona, de ott illatozik  még az út szélén és jé van már pipacs is, és fehér meg sárga virágok a harsogóan zöld fűben, és mert lenni és élni jó. Mert nekem persze megint idézetek zsonganak a fejemben és kölcsönveszem Váci Mihály szavait és csak suhanok szőkén, szelíden mint a szél, és legszívesebben paroláznék én is minden levéllel, és csak mennék merre idő vonz, s a tér. Aztán a szélben lágyan hullámzó zöld mező jön és Hobó hangja szól a fejemben József Attila Hetedikjét énekelve: "E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban,.... egyszer hajló, szép búzában." Laci szerint ez inkább árpa, mint búza, de arról semmi nem jut az eszembe... Tekerünk tovább.

Aztán már Gárdony és az első pihenő... Csavaros fagyi a gyereknek, én búzasört kérek, Laci megelégszik azzal, amit mi már nem bírunk, a pisi 150 forint, de azt senkinek nem kell. Megyünk tovább, de miért jön mindenki szembe és hogy lehet, hogy a szél mindig szembe fúj, és ugye nem csak nekem fáj már a fenekem? Lassan aztán elmarad a tó mellőlünk, és megint jönnek eldugott kis utak, ahol megint csak fű, fa, bokor, virág és madárcsicsergés van.

Aztán a szúnyogsziget és a meglepetés, hogy akkor innen tovább nincsen út és a lejtőn, amin csak éppen az előbb suhantunk le, most felfele kell... Csak az első kocsmáig megyek, lihegem bosszúsan az emelkedőn felfelé, és mintha tüzes vassal sütögetnék a combizmaimat, a fenekemet meg inkább hagyjuk is... Aztán megvan ez is, és ez már Pákozd és egyik kocsmát hagyjuk el a másik után és már megállni sem merek, mert akkor tuti nem teszem vissza a seggem a biciklire, a hüvelykujjamról meg ledörzsölte a bőrt a kormány és amúgy is, hogy lehettem ilyen hülye, és ezentúl inkább gyalogolok, vagy nem is megyek sehová. De visszaértünk és ez már megint Kisfalud, és nem tudok elég fáradt lenni, hogy megint meg ne bámuljam a valaha volt kastély romjait, és aztán leszállok a bicikliről és az utolsó métereken már tolom a kocsmáig. Tábla hirdeti, hogy wi-fi, kávé, süti.

Francba az első kettővel, hideg sört akarok és kókusztekercset. Sör van meg lúdláb, de tök mindegy már jó lesz az is, csak ne nyomná a fenekem a műanyag szék. Aztán az utolsó hajrá hazáig, mikor is az előttem guruló kölök vékony kis vádliját bámulom, és valahol útközben, a sajgó izmaim és a feltört fenekem dacára is, visszalopakszik az érzés, hogy: lenni, élni jó és szép...

Párizs

A Trocadero lépcsőjén ültem, szemben a kivilágított Eiffel toronnyal, és vártam, hogy egészet üssön az óra, mert ilyenkor néhány percre, a torony meleg sárga fénye fehérré változik. Nekem nem tetszik ugyan, meg láttam is már messziről, és engem inkább a karácsonyi vásárok olcsó és epilepsziás rohamot előidézni képes fényfüzéreire emlékeztetett az egész, de hát ha már itt vagyunk akkor ezt is látni kell, így az utolsó estére maradt a nagy látványosság. A hátam mögül szólt a zene, és a szobor alatti tér alkalmi táncparketté változott, ahol libbenő szoknyás tűsarkú cipős hölgyek és elegáns, nyakkendőt, sálat viselő urak jártak valami összesimulós táncot, a tornacipős, farmeres turistákkal elvegyülve. Aztán egyszer csak elkezdtek futkosni a giccses fehér fények a torony vastraverzein, és egy emberként sóhajtott fel a várakozó tömeg, a zene meg csak szólt és mintha a hihetetlen illatokkal viselős tavaszi szél kérdezte volna:

 - Hol vagy?

- Itt.

- Ez mikor történik?

- Most.

- És te mi vagy?

- Ez a pillanat.

(Dan Millman - A békés harcos útja)

A tökéletes pillanat... Akkor és ott, szemben a kivilágított toronnyal, egyszerűen csak úgy volt jó minden, ahogy volt, és én egyszerűen csak a pillanat voltam, és már szépnek láttam a tornyot is. Mintha milliónyi csillagszóró gyúlt volna ki egyszerre, és szikrázott volna a csipkeszerű mintákban, és a hátam mögül csak szólt, szólt a zene...

Aztán tegnap egy másik lépcső, és már régen nem Párizs. Ahogy ülök az üzlet előtt a lépcsőn, éppen egy megkésett vendégre várva, és még odasüt a nap és a langyos tavaszi szél bele-belekap a hajamba, és akkor megint ott a pillanat... Behunyom a szemem egy pillanatra és odaképzelem a zenét (talán francia sanzonok lehettek), és hallom a léptek halk csosszanását a betonon, és libbennek a szoknyák, és Párizsban vagyunk megint. Nem, ne várj tőlem útikönyveket megszégyenítő élménybeszámolót, csak benyomásaim vannak, hangulatok, villanások és igen: pillanatok.

Az éjszakai sétánk a Diadalívtől a Louvre-ig, mert Párizst éjszakai is látni kell, és mert láttam a könyvben és tudnom kell, hogy tényleg arany fényben ragyognak-e a Concorde tér nagy szökőkútjai és ugye a Louvre piramisa is olyan lesz majd, mint ahogy megálmodtam. Aztán persze nyűgös vagyok, mert fel kell másznom a lépcsőn a Diadalív tetejére, pedig azt ígérted, hogy van lift... De aztán lenyűgöz a kivilágított Champs-Élysées és órákig tudnám bámulni fentről a város esti fényeit, de messze megyünk még, és sok a látnivaló és egyre inkább nyomaszt, hogy nincs elég idő, és én még annyi mindent látni akarok... Aztán végigmegyünk a sugárúton és ott a tér a kivilágított obeliszkkel és a szökőkutakkal, de nekem persze eszembe jut, és mert élénk a fantáziám, hát el is képzelem, hogy ez volt itt régen a nagy kivégzések helyszíne, és szorgalmasan csattogott a guillotine. Laci megáll fényképezni, én lassan továbbsétálok a hatalmas, és most kihalt Tuileriák kertjéig. Be van zárva a nagy aranyozott kapu, így ezt most meg kell kerülni, hogy eljussunk végre a múzeumig. Jártunk már erre napközben, akkor tele volt minden emberekkel és a szögletesre nyírt koronájú fák vajmi kevés árnyékot adtak a tűző nap elől, és felhőkben szállt a Párizsban mindenhol jelen lévő, undok fehér por. Lehet megkövezni, de nekem nem tetszik a park szigorú szimmetriája és mértani alakzatai, de mégis felüdülés a Louvre 

embert és idegeket próbáló tömege ellen, és itt van az Orangerie, ahol láthattam Claude Monet vízililiom sorozatának nyolc képét, amikről el sem tudtam képelni, hogy ilyen hatalmasak... Óráknak tűnik mire a kerítés mentén bandukolva végre, eljutunk a Louvre-ig, és én megláthatom végre, amiért kilométereken keresztül gyalogoltam, és persze nem olyan mint az útikönyvek erősen túlzó képein. 

De még így is fenséges, és olyan nyugodt így elhagyatva a mindent ellepő turisták hada nélkül, és én elképzelem, ahogy bent az épületben egy rejtélyes mosolyú hölgy, immár mohó és fürkész tekintetek nélkül, megkönnyebbülten sóhajt egyet, a hajába túr és aludni megy... A szemközti étterem teraszáról kiszűrődik a halk zene és megint ott a pillanat... De annyi pillanat volt még és annyi élmény, hogy felsorolni sem tudnám, hiszen mindig eszembe jut még valami, amit láttunk, és amit nem szabad elfelejteni. Persze, a kötelező látnivalók közte vannak, a híres épületek, a nagy festők művei, és én hálás is vagyok érte, hogy eredetiben láthattam, amiről eddig csak olvastam. De azt hiszem nekem a kicsi, másnak talán érdektelennek tűnő dolgok lesznek az örök életre emlékezetesek... A nagy gyaloglások, amikor eljutottunk kicsi eldugott utcákba, ahol nem hömpölygött a tömeg, a templomok hűvösében vajsárga fénnyel lobogó mécsesek, a rózsaablakok padlóra vetülő színes ragyogása... A színes macaronok a cukrászdák ablakában, és az a rengeteg kávézó, ahol az emberek úgy ülnek az utca felé fordított asztaloknál és szemlélik az előttük lévő nyüzsgést, mint ahogy a nézőtéren ül az ember a színházban. De hát nem színház-e az egész világ? 

 A macskakő közé szorult fényes kanál valahol a Montmartre

művésznegyedében, de már távolodóban a Sacré-Cour körül nyüzsgő tömegtől. Az éjszakai hajóút a Szajnán, aztán a séta nappal a folyó mentén és a jégmadáron lovagoló kicsi tündér rajza az egyik folyóparti árus bódéjában. A gyermekkori mesékre emlékeztető körhinták, amilyeneket tényleg csak álmodni lehet, úgy hogy rájuk is csodálkozom, hogy hogyan is kerülhettek ide... Ahol a  lovakról nem pattogzik a festék, és két szinten lehet körbe-körbe suhanni és minden csupa arany és csupa fény... Az év első orgonája, amit Laci szakított nekem a temetőben lévő csenevész kis bokorról, és amit aztán  Edit Piaf sírjára tettem. A Szent Mihály út, ahol azon gondolkodtam vajon melyik részén találkozhatott Ady a Párizsba beszökött ősszel, és még olyan sok minden más, hogy azóta is minden éjjel Párizzsal álmodom.

Aztán már hazafele a repülőben, kibámulok az ablakon és mivel tiszta, szép idő van, látom alattunk a tájat, ami olyan mint egy ezer színből szőtt szőnyeg és eszembe jut Reményik verse:

A világ Isten-szőtte szőnyeg,

Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha, legszebb perceinkben,

A színéből is valamit.

Köszönöm Párizs, hogy én most láthattam a színéből is valamit...