Horgony nélkül

"Kövesd a reményt és az álmokat, amíg lehet, amíg ég a tüzed, amíg esély jelzi az utad. Ne legyél veszteglő hajó, ami a biztonságos dokkban áll, és nem himbálja más, csak a "talán"-ok és "majd"-ok vize, a lagymatag apály. Nem várhatsz egy egész életen át, hiszen a "majd" és "talán" nem csinál csodát. Ha úgy érzed, hogy későn jött a szél, akkor is vágj bele; a hajónak a szél az élete; légy bátor, bonts vitorlát és remélj!" (Douglas Pagels)

 Olyan vagyok mint valami céltalanul sodródó hajó, mondtam neked egyik nap. Hajót mondtam, de igazából megkopott festésű, korhadt deszkájú, evezőt és horgonyt régen elveszített kis halászcsónak hánykolódott lelki szemeim előtt valahol a nyílt vízen. Csak sodródom én is, mint a kis ladik ott a nagy vízen, távol a partoktól és csak jönnek és jönnek a hullámok... Tudod, nem feltétlenül nagy, tarajos és vihar szelétől űzött hullámok ezek. Én az hiszem inkább olyan szelíd hullámok és nem is akarnak rosszat nekem, inkább mintha csak adogatnának kézről-kézre. De nincs horgony, nincs evező és már régen nincsen kontroll az események felett, mert elveszítettem valahol az irányítást a dolgok felett, és most csak sodródom... Nem olyan rossz ez, mert néha az ember nem tud mit csinálni. Mert vannak idők amikor be kell húzni az evezőket, és átadni magunkat ennek a látszólag céltalan lebegésnek, mert másnak úgysincs értelme. Mert amúgy Presseresen az élet most éppen szétizél és agyongyötör, és vitába szállhatok naponta százszor is Istennel, és evezhetek két kézzel a part felé, de ha nem arra visz az utam úgyis jönnek a hullámok... Szóval, akkor sodródjunk. Ütött, kopott, nap szítta, sós tengervíz áztatta, kis halászcsónak... 

Tudod, vannak néha kikötők. Előfordul, hogy a szelíd hullámok besodorják néha egy-egy éjszakára valami széltől védett kis öbölbe. Ritka pillanatok ezek. De vannak néha kikötők... Erikával a séta a tóparton... Víz ez is, ha nem is tenger, és zöldell már a nád és talán Szille a tündér is visszaköltözött a harsogóan friss nádszálak közé. Kacsák vannak mindenesetre, meg kókuszrúd is, mert az kell egy jó beszélgetéshez a korhadt deszkájú padon kuporogva az árnyékban, arccal a tónak. Aztán később a kávézó teraszán ülve, ahogy a méz megcsillan a kávéspohár alján... Kikötő ez is. Ahogy a 45 perc a futópadon. Most csak ennyi, de megnyugtat a léptek egyenletes, tompa dobbanása a szalagon, a zene a fülemben, és pillanatokra lehunyom a szemem és ringatózom. De ez most nem víz, és ezek nem hullámok, és mit valami gyönyörű hangszer úgy szól Sting és Josh Groban, és csak árad és árad, hogy: Shape of My Heart. Csak 45 perc, mert aztán megszólal a telefon és csak ülök a fülemre szorított mobillal a terem előtti padon kuporogva, mert az élet éppen szétizél és agyongyötör. Aztán megint a sodródás, és ez most nem jó, nem tetszik, mert eveznék inkább a part felé puszta kézzel, vagy bárhova csak irány legyen végre és ne a tehetetlen várakozás ringassa a csónakot. Hegyikristály koccan howlithoz a csuklómon lévő karkötőben, amikor tétova, reményvesztett mozdulattal a hajamba túrok. Aztán kicsit később az üzletben, ahogy ülök szemben a tükörrel és nézem magam ahogyan masszírozok. Kikötő ez is... A mozdulatok tánchoz hasonló, kecses rutinja, a ruha hófehér villanása, ahogy a nyakamban függő medálon megcsillan a fény. Aztán jóval később és már otthon, ahogy a vasaló siklik az ingeken és közben a háttérben szól a TV-ből a Csengetett Mylord? Kikötő ez is... Az átforrósodó ing illata, a mozdulatok megszokott unalmassága. Aztán besötétedik és az erkélyen állva nézem, ahogy elköszönni készül a nap végre, és Istennel egyezkedem, hogy a holnap majd jobb legyen. A szemközti erkélyen meleg, sárga fénnyel gyertyák lobognak a falra szerelt tartókban. Laci szerint biztosan csak valami ledes utánzat, de nem érdekel. Táncol a láng, és árnyékokat maszatol a falra, és miközben a korláthoz húzok egy széket, hogy jobban lássam, véletlenül letörök egy muskátlit. Orromban a jellegzetesen keserű virágillattal, a komódon árválkodó rózsa mellé tűzöm a rózsaszín virágot, és sárgán lebben a hűvös esti szélben a függöny. Kikötő ez is... Aztán egy pohár bor és a korlát hidege az ujjaim alatt, ahogy rácsodálkozom a gázgyár kéménye mellett a kéttornyú templomra és a bevásárlóközpont fényeire. Nyugalom... És most sodródom megint, de ez most jó. Mert tudom, hogy jó lesz az irány, és minden rendben lesz. Mert nem akarnak rosszat, és szelíden adogatnak kézről-kézre a hullámok Béke. Hegyikristály koccan howlithoz, ahogy megcsörren a karkötő a csuklómon, miközben válaszolok egy üzenetre és megírom, hogy: Tudod mit? Köszönöm, JÓL vagyok. Mert holnap új nap jön és talán vitorlás hajót álmodom.... A szélben hófehéren duzzadó vitorlákkal.