Mert kell valami piros

 A piros ruha miatt lehet Edit, amit nem vettem fel. Feltétlen piros, vagy valami hasonló ruhát vegyél fel, az is jobb kedvre derít, írtad nekem tegnap reggel, amikor arról panaszkodtam, hogy az utolsó blogbejegyzés  ellenére vagy talán pont azért, de valami pocsékságos lehangoltság ül rajtam. Pedig eszembe jutott a meggypiros ruha, amit valamikor egy éve vehettem és egyetlen egyszer sem volt rajtam. Már amikor megvettem, akkor is szűk volt kicsit, de hát az ember optimista, mert hát ugye majd belefogyok, és amúgy is olyan szép színe volt, hát megvettem. Aztán mivel a kilók nem, hogy olvadtak volna, hanem csak szaporodtak, felkerült a szekrény legfelső polcára. De jó egy héttel ezelőtt előkotortam, majd hosszan és meglehetősen kritikusan nézegettem magam benne a tükör előtt, és úgy döntöttem, hogy nem is rossz. Igaz, hogy a cipzárt nem húztam fel hátul, de nem azért mert nem ért be, csak hát ez az a fajta ruha, amit az ember képtelen egyedül magára ráncigálni. Tudod, amikor egyedül vagy otthon, mennél benne valahova és nem, és nem éred el a cipzárt... Na ilyenkor vagy átcsattogsz a szomszédba, vagy beleugrasz a szokásos cicanadrágba hosszú pulcsival. Szóval eszembe jutott a kis meggypiros a szekrényben és elképzeltem, ahogy itthon jövök, megyek benne meg a hajdani tisnoi süntiprómban, ami azóta itthoni papuccsá avanzsált. Hát valahogy nem vitt rá a lélek, pedig megmondtad te is, hogy kell valami piros. Így aztán egy nyűg volt az egész nap, és én voltam a legnagyobb nyűg benne. Mert valahogy semmi nem volt jó.... Mert persze éppen kisütött a nap, és nekem valami hihetetlen mehetnék van a lábaimban már napok óta, de most nem lehet menni, hiába énekli Presser a fejemben, hogy: menni kéne, menni kéne, menni kéne. Átlag öt percenként megállok valamelyik ablak előtt és meredten bámulok ki a napsütésbe és könyörgöm valaki hallgattassa már el a hangokat a fejemben! Ez már totál pszichotikus, gondolom magamban éppen a konyhaablakban állva és a márnemisszámolomhányadik, kávémat iszogatva. Persze hétágra süt a nap, Presser meg csak énekel én meg látom visszatükröződni az ablaküvegben a piros bögrémet, és ahogy a számhoz emelem a poharat, elmozdulnak és táncolni kezdenek rajta a fehér pöttyök. Egy szürrealisztikus pillanatig arra gondolok, hogy piros égből  esik a hó. Aztán hupikék törpikéket nézünk a gyerekkel, aki fejét és hasát fájlalva az ágyat nyomja és lehúzza a redőnyöket mert, hogy besüt a nap és nem látni tőle a képernyőt. Ne csukd ki a napot! - sikítja egy hang a fejemben, de mellébújok az ágyba és arra gondolok, hogy akkor mámeg rossz anya vagyok-e mert nem kötnek le a törpikék és Hókuszpókot is inkább szánalmasnak találom, mint ármánynak. Bele-belealudnék a mesébe, de a kölök időnként ravasz keresztkérdéseket tesz fel, ellenőrizendő, hogy követem-e még a fondormány szálait. De előbb vagy utóbb minden mesének vége szakad (most ne kérdezd meg, hogy mi lett a vége a történetnek, mert bizony elaludtam) és jöhet egy újabb kávé. Ezt már Lacitól kapom, mert hisztis vagyok és mert csak sikerül elszabadulunk egy órára és beülünk a Frey kávézóba (ez most itt a reklám helye). Olyan ez is, mint az egész napom: nem azt kapom, amit kértem, de most már mindegy megiszom ezt is. Az ablaknál ülünk és sokadszorra is rácsodálkozom a szemközti templomra, ami betölti az egész üvegfelületet és egyszerűen csak szép. A nap meg süt és egy pillanatra nyár lesz, és mint Rúzsa Magdinak, nekem is olvad a málna a számban, mert a kávénak enyhe málnaíze van, de lehet csak azért, mert azt akarom érezni. Aztán újra otthon, ahogy ülök a kanapén és semmi kedvem nincsen, és a megtestesült Nyűg vagyok. Megint eszembe jut a meggypiros ruha és, hogy még nem tökéletes, és hogy ígértem valamit. Neked is meg magamnak is. Így aztán mégis elmegyek futni. Csak az első tíz perc rossz, aztán elhagyom valahol Nyűg uraságot (nem tudom miért, de meg vagyok róla győződve, hogy férfi),  és felváltja a rutin. Szeretem, ahogy ütemesen dobbannak a lépteim a szalagon, szeretem ahogy a gerincem árkában a derekamig fut az izzadság, szeretem, ahogy kicsivel később már a melleim között keres utat magának. Tudod, ilyenkor már nem is kell gondolni semmire, ilyenkor már csak a szalag van az ember lába alatt, a lépések szabályos ritmusa. Csak futni kell. Nem a meggypiros ruha miatt, vagy mert azt ígértem, hogy nem lesz nagyobb a fenekem egy centivel sem. Egyszerűen csak az ütem miatt, az ereidbe áramló vér miatt, az izzadság cseppek miatt. Csak úgy, jókor lenni jó helyen.

 Ma reggel ültem az ablakban a szokásos reggeli első kávéval és láttam, ahogy az a meghatározhatatlan rózsaszín keveredik az ég vizes kékjébe. Napok óta először ma láttam, és nem is tartott az egész csak pár percig és én arra gondoltam, hogy lám-lám, jókor voltam jó helyen. Ahogy tegnap este a futópadon. Aztán már szinte a küszöbről fordultam vissza, mikor indultunk a gyerekkel az iskolába, és előkotortam a fiókból és a nyakam köré tekertem egy meggypiros sálat. Gyűrött is volt, rojtos is és túl vékony, de valami piros....

"Valaki mondja meg, milyen az élet, Valaki mondja meg, mér' ilyen.." / Presser Gábor - Adamis Anna /

Nem is olyan régen mondtam neked, hogy már nagyon régen nem ücsörögtem a konyhakövön. Tudod, meséltem már vagy ezerszer, hogy ott szerettem depizni. Ott, a kék-sárga kockás kövön, hátamat a mosogatószekrénynek vetve, a térdeimet az államig húzva (kicsi a konyha és kinyújtva nem fér el a lábam) és magamat ringatva, na meg jó mélyen és persze kelő átéléssel sajnálva. De már régen nem ücsörögtem a kövön. Talán öregszem, vagy a fene sem tudja miért de valahogy már nem esik olyan jól a kemény és hideg taposón való üldögélés. Mostanság előnyben részesítem a kanapét, de ez már valahogy nem ugyanaz. Itt már inkább csak merengeni szoktam a világ dolgain, üveges tekintettel bámulva a szemközti könyvespolcot, hogy: "valaki mondja meg....."

Olyannak kell lenni mint a szűrő, mondtam neked belebonyolódva valami homályos magyarázatba arról, hogy hogyan is kéne kezelni azt a sok mindent, ami nap mint nap éri az embert, és amivel mindenki úgy próbál megbirkózni, ahogy éppen sikerül. Hiába bizonygatom neked, hogy nem vagyok lelkizős, és én ugyan nem nem kattogok dolgokon, de persze igazad van, mert hát dehogynem. Mert a világ ostoba és kibírhatatlan, mert már megint hülyének néztek, kihasználtak, megbántottak, mert már megint baba vagyok a szekrényben, ahogy te is, és mert még mindig ugyanabban a szarban ücsörgünk de legalább annak örülünk, hogy nem hullámzik. Mert ebben a világban most annyira divatos őszintén élni, miközben  észre sem vesszük, hogy célt hazudunk a tetteink elé és ez majd szentesíti az eszközt. De sebaj, mert sokat gyakoroltuk, és frankón tudunk így is tükörbe nézni. Mert őszinte akarok lenni, holott lehet, hogy csak tapló vagyok és a lelkedbe gázolok, ahogy tegnap te az enyémbe és még csak észre sem vetted. Ahogy még csak észre sem vettem. "Valaki látta, hogy bántottalak már, Valaki látta, hogy bántottál."

Mert elmondtam, amit nem kellett volna, vagy éppen nem szóltam, amikor azt kellett volna. Mert valahogy nincs egyensúly az adok-kapok játékban. Mert ott adunk ahol nem is kérik, és ott húzzuk el a kezünket, ahol nyúlnak érte. Mert nincs egy pillanatnyi csend sem, és mert mindig a hülyék ordítanak a leghangosabban. Mert csak ha bazmegolsz, akkor fájhat igazán, mert bassza meg nélkül nincs igazi fájdalom, nincs terápia és nincs gyógyulás sem, és meg sem hallanak ha nem vagy elég hangos és vulgáris. Mert nem olvasok elég Örkényt és mert kovácsági stílusban írom a meséimet, amikben  túl sok a hasonlat és még több a padlás, ahova felmenni sem érdemes.

Mert némák vagyunk, amikor szólni kellene, és üres frázisokat durrogtatunk csak, hogy mondjunk valamit amikor senki nem kíváncsi ránk. Mert vedeljük a bort nyakló nélkül, miközben vizet prédikálunk és mindig könnyebb a más ajtaja előtt sepregetni, a mi szemetünk meg bőven elfér a szőnyeg alatt. Mert lépten, nyomon kompenzálunk, ki-ki lelkiismerete és a lehetőségei szerint, csak legyenek elegek a félmegoldások, a félig élt életek. Mert elég csak félig ott lenni valahol, mert soha nem vagyunk ott igazán sehol, mert mindig rohanunk. Mert néha egyszerűen csak le kell szarni..

Mert előbb vagy utóbb, de eljön a pillanat. A pillanat, amikor le kell ülni. Opcionálisan választható a kanapé vagy a konyhakő,én a kanapéra szavaznék.... Nem, nincs igazad, ez nem depi, és nem is felesleges kattogás vagy lelkizés, és nem is kell sokáig üldögélni. Elég ha csak figyelsz. Elég egy pillanatnyi csend körülötted, benned. Ez csupán lehetőség: nem elrohanni, hanem szembefordulni... Lehetőség arra, hogy válassz, hogy változtass. Ha még nem rossz eléggé, akkor ücsörögj és várj nyugodtan. Hiszen Fodor Ákos is megírta: "Egészen biztos, hogy előbb-utóbb ez vagy az lesz, így vagy úgy."

Csillagpor

 Tudod, vannak reggelek mint a mai is. Általában álmatlanul végigforgolódott éjszakákat, vagy bűnös estéket követően, mikor a száraz pezsgő után elfogyott az édes is, és ilyenkor rendre előkerül valahonnan. Megpróbálok úgy tenni, mintha nem venném észre, de hiába  igyekszem lábujjhegyen elsurranni a tükrök előtt, csak rámköszön valamelyikből csúfondárosan és megfellebbezhetetlenül: az antinő. "Hova mész, hova futsz, mondd, hogy jó reggelt! Ölelj át, a világ épphogy életre kelt!" - ripakodik rám Charlie karcos hangján. Ölelgessen téged a csuda, gondolom miközben ijedten elhátrálnék a tükörből rám bámuló karikás szemű, vértelenre sápadt ajkú nő elől. "Az aki szép, reggel is szép, amikor ébred még ha össze is gyűrte az ágy" - dúdolja tovább, érzetem szerint nem kevés gúnnyal a hangjában. Hát legyen, gondolom és egy nagy sóhajjal, meg két pici lépéssel közelebb merészkedek a tükörhöz, hogy szemrevételezzem mit is mázolt az arcomra az éjszaka. "Alakul még az igazi kép, nézni szeretném a színek, meg a fény hogyan fonnak Rád ma új ruhát" - dúdolgatom csak úgy magamnak biztatásképpen, miközben a mutatóujjam hegyével igyekszem feljebb tornázni a szemem sarkában gubbasztó szarkalábakat. De eltűntek a színek és eltűnt a fény is. Már napok óta hiába várom reggelente az ablakban ülve, hogy a felkelő nap színeket csempészen az ég violakékjére. Fények sincsenek, és nap sincsen és valahova elraktam a csodaváró szemüvegemet is, mert mostanában nem látok semmi szépet, miközben arra várok, hogy a frissen főt kávé illata töltse be a lakást. Fény a reggeli derengésben: a kukásautó narancssárgán villogó lámpája és valahol a vasúton is túl az a magányos lámpa, aminek percről percre fakul a fénye, ahogy a mindent ellepő egérszürke szín betölti a világot.

Egy hentes-kéz tüdőmbe markol,

szívemet nyomja, fulladok -

ó, vadludak a nádasokból

rebbenjetek föl, sírjatok!

 Napok óta járnak a fejemben Nagy László szavai, ahogy most is, amikor az iskolából hazafele igyekszem és  mint az esőcseppek, úgy szitálnak a hajamra, vállamra a szavak.
 Persze ott jön mellettem, le nem maradna egy lépésnyire sem. Hülye vagy.. .semmi nem nyomja a szívedet, és legfeljebb attól fulladsz, hogy kihíztad a kabátodat melltájékon - magyarázza, miközben ijedten nézek körül, hogy ezt most ugye senki nem hallotta... Aztán persze betelepszik az autóba is a hátam mögé, hogy ne veszítsem szem elől, amikor a visszapillantó tükörbe pislantva megállapítom, hogy még a szám is sápadt és a kialvatlanság sötét árnyék a szemem alatt.

 Rúzs kell, pici pirosító... színek kellenek, fény kell, had fonjanak rám új ruhát. Kifakult aquarell festmény vagyok, vagy inkább csak egy vázlat. Színek nélküli, gyors és hanyag ecsetvonások a durva papíron. "Mondok valamit, a tükröd hazudik, nehogy elhidd, hogyha másnak lát!" - szólok hátra neki, csak úgy a vállam fölött, és mivel úgyis dugó van és már a harmadik lámpaváltásnál sem jutottam előrébb, belekotrok az anyósülésre dobott táskámba. Kis kotorászás után végre hengeres pici tárgy köré fonódnak az ujjaim és egy pillanat múlva már ott az a sóhajtásnyi szín az ajkaimon. "Az légy, aki vagy, érezd jól magad...." énekelgetem később már az üzlet nagy tükre előtt a könyörtelenül éles műfényben és varázsolok egy kis mesterséges színt az arcomra, a járomcsontomra, a szemem köré. Nem tudom... nem jó, nem kell, nem szép. Művi, mint a spotlámpák hideg, fehér fénye a mennyezeten. Halkan dobol az eső az ablakpárkányon, miközben lekapcsolom a lámpákat, egyiket a másik után és inkább mécsest gyújtok, és illóolajat öntök a kis aromalámpába. Véletlenül kiborítok egy tégelynyi csillámport és a gyertyák meleg, mézsárga fényében aranyfelhőként száll a milliónyi csillám, ahogy lefújom azt az irizáló kis kupacot az asztal lapjáról. Aztán csak ülök a tükörrel szemben, hallgatom ahogy esik az eső és a levendula illata lassan  betölti a kis helyiséget. Talán éppen rád várok, amikor észreveszem, hogy arany szikrákat csillantva tündöklik az az utálatos, döglött barna színű műpadló. Ámulva nézek a tükörbe, és tudod már nyoma sincs... Valamikor eltűnt, észre sem vettem mikor, de már nem látom az antinőt. Régen láttalak, de te semmit nem változtál. Te ragyogsz! - mondtad amikor beléptél az ajtón- és én arra gondoltam, hogy talán nem is egyszerű csillámpor volt az, amivel sikerült beborítanom az egész kozmetikát. Egészen biztosan csillagpor volt. Csak az lehetett. Varázslatos, bűbájos, tündérpor, ami beburkolt engem is valami egyszer volt, hol nem volt, mesebeli ragyogásba.

Jó utat!

  

 "Ne sírj, mert véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént!"

 Ez az idézet volt az első bejegyzés ma az üzenőfalamon, és olyan volt ez mint valami jel, vagy sugallat vagy ki, hogyan szereti hívni. Mert veled is valami hasonlón lelkiztünk éppen és én nem tudtam mit mondani neked, mert üres közhelyeknek tűntek csak a szavak és valahogy olyan műanyagnak, ha érted mire gondolok. Bekapcsoltam a gépemet mert azon gyorsabban tudok üres de hangzatos frázisokat puffogtatni, mint a telefonon pötyörészve, és ez volt az első ami szembejött velem a fészbukon. És már tudtam, hogy mit is szeretnék elmondani neked. Lébény határában készült ez a kép, a nyolcadik és egyben utolsó napján a zarándoklatunknak. Mert tudod, volt egyszer egy zarándokút... Napi ige, úgy hívtuk ezeket az itt-ott feltűnő fehér lapokat, rajtuk az idézettel. Valószínűleg a hónapokkal előttünk járó csoportos zarándoklat résztvevői ragasztották ki őket fatörzsére, kerítéslécére, villanyoszlopra. Nem tudok elég hálás lenni nekik ezért, mert nekünk ezek a "napi igék" jelentették a reményt minden nap. Általában már kellően elcsigázottak voltunk, amikor feltűnt valahol a már messziről világító fehér papírlap, és nem tudtunk olyan fáradtak lenni, hogy ne szaporázzuk kicsit meg a lépteinket,mert minél előbb olvasni akartuk azt, ami majd erőt ad ahhoz, hogy tovább induljunk. Mert mindig könnyebb volt utána egy kicsivel. Ez az idézet az egyik kedvencem. Elcsigázottak voltunk már, hiszen ez volt az utolsó napunk, ezek voltak az utolsó vánszorogva megtett kilométerek. Már látszott a lébényi templom tornya, ami felé már lassan 200 kilométer óta gyalogoltunk,és mégsem voltak könnyebbek a lépteink és nem kerített hatalmába semmiféle euforikus érzés, hogy már közel a cél. Magam voltam a megtestesült fájdalom, már meg sem próbáltam lokalizálni, hogy mi és hol fáj és a hátizsák a maga 12 kilójával ólomsúllyal nehezedett a vállamra, hátamra. Csak menni kell - mondogattam magamnak. Tudod, egyik lábadat tenni a másik után, csak erre figyelj! Nem is tudom, hogyan vettem észre a fa törzsére ragasztott papírlapot, hiszen csak az utat néztem a lábam alatt és mondogattam magamban, hogy: bal, aztán jobb... Csak egyik a másik után. Talán most az egyszer már meg sem örültem, amikor megláttam a hófehér villanást valahol bal kéz felől, mintha még az is elhangzott volna, hogy: nem érdekel. De aztán, szinte transzban, csak odabotorkáltunk, hogy kibetűzzük az út utolsó üzenetét. Sokszor sírtam az út során, de így talán sohasem. És nem, nem tudtam mosolyogni. Ott zokogtam az út szélén, mert ebben a pillanatban értettem meg, hogy miért is zarándokolok és miért is vagyok úton immár sokadik napja. Mert tudod én ezt az üzenetet nem kizárólag a zarándokútra értettem. Mindenre, ami miatt elindultam, amit ott cipeltem magammal a hátizsák mellett az egész út során. Mindenre, amit az övtáskámba csúsztatott kis lapos kő jelképezett, amit naponta százszor simítottam végig, ha papírzsebkendő vagy aprópénz után nyúltam. Tudod, a zarándokok visznek magukkal otthonról egy követ, ami jelképezi mindazt amitől az út során szeretnének megszabadulni, amit el kell engedni, amitől el kell búcsúzni. Ezt a követ aztán az út végén leteszik egy erre kialakított helyen és ezzel jelképesen megszabadulnak a múlt terheitől. Nos, nekem is volt kövem. Mondom, naponta sokszor megfogtam, végigsimítottam a hűvös, tükörsima felületén. Szerintem sejted, hogy hol van az én kövem most. Egész úton tudtam, hogy én nem akarom letenni, én nem akarok megszabadulni tőle, és nem fogom Pannonhalmán hagyni a focipályán kialakított gyűjtőhelyen. Valahogy nem voltam még kész rá...Mert én még szerettem sírni azon ami megtörtént. Szerettem elmélázni dolgokon, meg-megérinteni őket (képzeletben persze) mint a követ naponta százszor akár. Mert még nem tudtam elengedni helyzeteket, embereket, vélt vagy valós sérelmeket. Mert még hurcolni akartam magammal, holott zarándokolni is azért indultam, hogy megszabaduljak tőlük, hogy letegyem a terheimet, mint azt a bizonyos követ. De ezt az egészet, akkor ott a nyolcadik nap üzenete előtt zokogva értettem meg, ujjaimmal az övtáska nyílásába tapogatva zsebkendő után és a kő tükörsima hidegére tapintva. Ne sírj, hogy véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént. Megértettem, de mosolyogni még nem tudtam, és csak azt kérdezgettem Erikától, hogy mennyi lépés fájdalom még? Tudtuk szerintem mindketten, hogy ezt most nem kizárólag a távolságra értem, amit még megteszünk a templomig. Azt szerettem volna tudni, hogy mennyi fájdalom még, mennyi könny kell még ahhoz, hogy mosolyogni tudjak, hogy megtörténtek velem dolgok, emberek. Ahogy Erika sem tudott nekem válaszolni, én sem tudok neked. Sok. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok lépés kell és lesznek vízhólyagok és lesznek könnyek is bőven ezen a képzeletbeli zarándokúton.Tudom, megértem, hogy nem tudsz még mosolyogni. Még csak most indultál, úgyhogy hosszú és sokszor bizony kínkeserves lesz az út, aminek a végén te talán le tudod tenni a követ a terheiddel. Én hazahoztam persze a kövecskémet. Itt van a fekete komódon velem szemben. De tudod, már nem simítok végig naponta többször azon a makulátlanul sima, hideg felületén és néha már el-elmosolyodom ha eszembe jut, hogy megtörtént. Ahogy most is. Nem is tudok neked mást kívánni zarándok, csak ennyit: kitartást és Buen camino, avagy jó utat!

Pillanatok

 Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni. /Geszti Péter/ 

  A csodákért tenni kell! - mondtad nekem tegnap, mire én azt válaszoltam, hogy szerintem csak figyelni kell. Mert hiszen ott vannak körülöttünk, csak nem vesszük észre őket, mert miközben annyira meg akarjuk találni a mi személyre szabott nagy csodánkat, hogy észre sem vesszük a mindennapok apró örömeit. Pedig ott vannak azok minden reggel, amikor felteszem a kávét főni és közben kibámulok az ablakon és éppen elcsípem a pillanatot, amikor meghasad az ég kárpitja és a felkelő nap narancs és a féltve őrizgetett selyemporom csillámos rózsaszínére emlékeztető színeket mázol a horizontra. Ott vannak minden reggel, amikor a frissen főtt kávé illata szétterül a még álomszagú lakásban. Ott van a piros alapon fehér pöttyös bögre köré kulcsolt ujjaimban, a naponta ismétlődő célirányos mozdulatok meghitt megszokottságában, a reggel hét órakor érkező jó reggelt üzenetben. Ott van a kisfiam meleg tenyerében az iskola fele bandukolva, és akkor is amikor hazafele jövet belekap a szél a hanyagul be nem gombolt kabátom szárnyaiba. Vagy amikor észreveszem a tócsában tükröződő felhők képét és ahogy megcsillan a napfény a hajamon a rendelő ablakában. És ezek még csak a reggelek. Az én reggeleim. A te reggeleid nem ilyenek - mondtad, és én arra kértelek, hogy akkor ma próbáld másként. Reggel, amikor felhúzod a redőnyt és kinézel az ablakon, keress valami szépet. Induljon így a reggel, kezdődjön így a nap, a képzeletbeli csodaváró szemüveggel az orrodon. Mert aztán persze beindul a mókuskerék, a mosoly járat ahogyan tegnap is és ahogy holnap, holnapután és azután is. Mi pedig ott loholunk az elintézendő dolgok sarkában, általában zsebre dugott kézzel, az orrunkig rántott sállal, makacsul a járdára szegezett tekintettel és olyan könnyű elszalasztani a pillanatokat. Mert ott vannak a kisebb-nagyobb bosszúságok, mint tegnap is, amikor valahogy semmi nem akart sikerülni. Mert éppen nem akart megsülni a süti, nekem meg már rohanni kellett volna. Mert szénné égett a csokimáz alatt a kis rántásos lábas (nem, nem érdekel semmiféle háziasszony praktika, amivel csillogósra súrolhatom, inkább veszek egy másikat) és igencsak kuka érett. Mert égve maradt az üzletben a lámpa és éjjel kellett bemenni lekapcsolni. Mert minden leesett, kiömlött és elszakadt. Mert elfelejtettem, vagy be sem írtam, mert összekevertem és úgy eltettem, hogy nem találom, mert... De tegnap valahogy az orromon maradt az a képzeletbeli áhitat leső szemüveg, mert ha a szemem sarkából is de csak elcsíptem a pillanatokat és nem engedtem megszökni őket. Nem, a kis piros lábosban, az ujjnyi vastag és levakarhatatlan koromréteggel az alján, nincsen semmi szép. De mivel hétágra sütött a nap miközben a konyhát suvickoltam, mert nem én vagyok a született feleségek, és megint előbb kihúztam a tésztából a habverőt és csak utána kapcsoltam ki, így aztán két rohanás között megálltam a tónál. Azt mondtam a múltkor, hogy nem megyek oda többet, mert Szille már nem lakik a nádasban, lévén nádas sincsen már és a tejeskávé foltos hattyú is elköltözött. Persze, hallottam már tógazdálkodásól, de akkor is irtó lehangoló volt a csípős füstszag és a vízben ázó elszenesedett nádcsonkok látványa. De tegnap elmentem még is, mert kellett a napfény, a víz és még a sár illata is az orromba és szép volt. Aztán, amikor éjjel sovány malac vágtában autóztam át a városon lekapcsolni az égve maradt lámpát, mert már szirénázó tűzoltóautókat vizionáltam az üzlet elé, mert az a kis papírburákból álló lampionfüzér biztosan se perc alatt kigyullad... Rá kellett csodálkozzak a meleg narancsszín ragyogásra, ami a behúzott függönyökön keresztül az sötét parkolóra áradt és az szép volt. Kicsit később, már hazafele át a kihalt városon éppen az aktuális kedvenc szólt a rádióban. Ami szerinted világból kiszaladós, de szerintem csak nem hallgattad végig, mert a közepe tájékán amikor minden hangszer megszólal, akkor igenis jubiláló, életigenlő, és olyan mint valami örömóda, és ez is szép volt. Később már az ágyban valahol az álom és az ébrenlét küszöbén, Reményik egyik verse jutott az eszembe: "Te így imádkozol: A mi mindennapi rózsáinkat/ Add meg minekünk ma./ Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen..." Hát én meg valahogy így imádkozom: a mindennapi csodáinkat add meg nekünk ma. Igen tudom, fogok még nyavalyogni neked, hogy minden nap ugyanolyan, és mindig minden ugyanaz, és minden szürke, unalmas és undok és sűrűn idézgetem még Tennessee Williemstől, hogy: "Nekem nem kell a valóság! Én varázslatot akarok!" De tudod mit? Ilyenkor csak kérj meg rá, hogy reggel, amikor felhúzom a redőnyt és kinézek az ablakon, csak figyeljek. Figyeljek és keressek valami szépet!

Kacatok

 A baba már nem is emlékezett rá, hogy mióta ücsörgött a padlás egyik eldugott sötét sarkában, a falhoz tolt hajóbőrönd tetején, néhány ócska pokróc, a nyikorgó hintaszék, a megvakult tükör és ez elnémult állóóra társaságában. Hónapok, évek, évtizedek óta? Nem tudta, talán mindig is itt lakott. Már nem emlékezett másra csak a padlás dohos sötétjére. Évek lehettek még is, mert érezte orrában a nyár fülledt porszagát, látta a tető résein beszűrődő fényben táncolni a porszemcséket. Halotta az őszi esőt dobolni a tetőcserepeken, beleborzongott a réseken keresztül befúvó téli szél, metsző hidegébe. Felidézte a tavasz édes orgonaillatát, hallotta a madarak motoszkálását valahol az ereszcsatorna környékén. És újra nyár lett, majd újra és újra, és mindig egy kicsivel több por rakódott a ruhácskája fodrai közé, és egyre kevésbé csillant meg az a néhány eltévedt napsugár a szőke haján.  Néha kinyílt a padlás nagy csapóajtaja, és sietős lépteket hallott koppanni a padló deszkáin, ha felnőtt jött fel a létrán befőttesüveget keresve, vagy tétován csosszanó lépéseket, ha kíváncsi gyerek volt a látogató. De soha nem ért el a kinyitott ajtón beömlő fény abba a leghátsó zugba, ahol ő támasztotta a falat a kacatokkal telerakott bőrönd tetején, és a cipősarkak kopogása is elhalt valahol a megkopott lakkozású komód környékén. Telt és múlt az idő… Orgonaillatú langyos szellő játszott a sarkokban szőtt pókháló szálai között, aranylóan meleg nyári nap fényében keringőztek a porszemek a padlás fülledt melegében, majd érett gyümölcsök részegítő aromáját hozta a hűvös őszi szél, és aztán elcsöndesedett a világ. Már csak az eső kopogását lehetett hallani a tető cserepein, és a hideg téli szél sivított a kémény körül, csípős szagú füstöt kergetve a padlás hideg levegőjébe. Jöttek, mentek az évek, időnként kinyílt a feljáró nehéz faajtaja, sietős léptek koppantak, befőttesüveg csörrent, frissen mosott ruha illata szállt. Aztán egyszer csak elcsendesedett a kis ház ott a padlás alatt. Nem nyikordult többé a nehéz ajtó, nem hangzott fel többé a szapora léptek kopogása, és tétova gyerekléptek sem csosszantak a padló finom porában. Nem lebegtette meg a még langyos, ősz eleji szellő, a száradni felakasztott ruhákat, és nem koccantak össze a befőttesüvegek a nagy fonott vesszőkosárban, ahogy a sietős léptek a lépcső felé vitték őket. Csak az eső verte a cserepeket, és már nem volt füstszaga a hideg téli szélnek, ami a tető résein keresztül süvített végig a padláson. Hosszú volt a tél, és nagy volt a csend, aztán nem sokkal miután az első, ázott föld illatát magukkal hozó langyos szellők beszöktek a padlásra… egyszer csak megnyikordult a feljáró ajtaja. Kíváncsi, ráérős léptek dobbantak a padló deszkáin, időnként meg-megállva, elidőzve. Reccsenve nyílott a világra a portól vak tetőtéri ablak, fényt hintve a padlás sötétjébe. Kandi, tavaszi napsugár kukkantott be a sötét, eldugott sarokba, megcsillantva a fényt a baba portól szürke, hajdanvolt szőke haján, és egyre közeledtek a léptek. És egyszer csak finom érintést érzett, kutató kezek emelték a magasba, fordították a fény felé. Kíváncsi ujjak simították végig poros ruháját, kosztól merev haját, rajzolták újra szemöldökének ívét, langymeleg sóhaj fújta el a port a valaha volt csillámosan kék babaszemekről. Ej - szép vagy te baba!- hallott egy kedves hangot, és beleborzongott a puha ujjak érintésébe. Egy szív dobbanásait hallotta, egy test melegét érezte, ahogy a kedves hangú idegen a lépcsőfeljáró felé sietett vele. Ne félj, most már mindig velem leszel!- súgta a hang. És beköszöntött egy új tavasz… A friss, orgonaillatot hozó szelek már az ablakpárkányon üldögélve, aranyló szőkén csillanó hajjal és habos fehérre mosott ruhácskában köszöntötték a babát. Gondos kezek fésülték naponta a hosszú haját selymesen szálldosóra, hintettek csipetnyi csillámport az égszínkék szemekre, amik oly csodaváron bámulták naphosszat az ünneplő ruhába öltözött, madárdaltól hangos, élettől nyüzsgő kertet. Csodákkal teli tavasz aztán gyönyörű nyár jött, és ő csak ült az ablakban, nézte a világ nagy színpadát, és amit játszott rajta az élet. Ó nem, nem volt egyedül, hiszen ott ült mellette a nézőtéren, együtt tapsolt és együtt nevetett vele a kedves hangú idegen.

  Aztán valami történt, valami megváltozott… Nem hirtelen és egy csapásra jött a változás, inkább észrevétlenül és loppal, mint az ősz, ami egyszer csak ott volt, hűvös szelet és ökörnyálat terelve maga előtt és reggelente ködbe burkolta a kertben álló fákat, bokrokat.  Egyszer csak ott volt… Talán más játékok jöttek, de nem is volt fontos, hogy hogyan történt. Valami más lett. Már nem fésülték naponta folyékony selyemmé a haját, és mintha napról-napra kopottabb lett volna a csillámpor az égszínkék babaszemeken, és egyre inkább tört fehérré változott a habfehér ruhácska. Sokszor napok is elteltek mire előkerült valahonnan a kedves hangú idegen. De néha még végigsimított tétova mozdulattal a baba fején, igazított a szoknya ráncain.  A napokból hetek lettek és egyszer, amikor felhangzottak az olyan régóta várt kedves léptek, sietős kezek emelték magasra és vitték magukkal, el messzire az ablaktól. Talán reménykedett, bár azt hiszem az egész olyan hirtelen történt, hogy meglepődni sem volt ideje, amikor egyszer csak egy sötét és szűk helyen találta magát. Mikor hozzászokott a szeme a sötétséghez, akkor fedezte fel, hogy alighanem egy szekrény polcán ücsörög, sok más réges-régen megunt és feledésre ítélt játék, kacattá nyilvánított tárgy között. Várt… Sokáig várt. Várta a jól ismert léptek koppanását a szekrény előtt. Várta, hogy talán kattan a zár és fordul a kulcs a zárban, kinyílik még az ajtó és talán megtörténik újra a csoda, ami egyszer tavasszal. Nem tudta számolni az idő múlását, hiszen sötét volt a szekrény, oda nem hatolt kósza, eltévedt napsugár és a szelet sem lehetett hallani a porszagú sötétben.  De én azt hiszem, hogy sokat várhatott és sokáig reménykedhetett. Lassan hiányozni kezdett neki a padlás. A falhoz tolt, kacatokkal zsúfolt hajóbőrönd, a megkopott foncsorozású tükör és az örökre elnémult óra is. Hiányzott neki a szél motoszkálása a kémény körül, az esőcseppek dobbanása a cserepeken, és a napfényben aranyszemcseként szállongó por a tetőablak előtt. Egy ideig kitartott még tudom jól, és várta hátha eljön még a kedves hangú idegen… Aztán egy szép napon a könyökével kicsit arrébb tolta a vállára borult, megkopott bundájú, hajdanvolt ölelések álomszagú emlékét őrző alvómacit, és az ajtó felé indult. Mert eszébe jutott, hogy hiszen senki nem mondta, soha nem nézte még, vajon zárva van-e az ajtó…

Emlékül

  Hunyd be a szemed, üsd össze a sarkadat háromszor, és mondogasd magadban: "Mindenütt jó, de legjobb otthon!"               /Óz, a csodák csodája c. film/

  Talán az alig búcsút intő ünnepek ringattak szentimentális hangulatba, vagy csak az évforduló közelsége az, ami miatt napok óta nagymama almás pite illatú háza jár az eszemben. Tudod, ha mamira gondolok, mindig érzem azt a jellegzetes fahéjas, porcukros illatot és hallom a konyhaablakhoz állított varrógép halk és ütemes sustorgását, ahogy mami lábai a pedált hajtják. Hosszú L alakú parasztházat képzelj el, ódon fagerendákkal a mennyezeten, szalmazsákos ággyal a tisztaszobában, és nyári nagy melegekben is hűvöset lehelő vastag vályogfalakkal, amiben járatokat vájtak maguknak az egerek. Éjszakánként hallani lehetett, ahogy a gerendákban percegett a szú, amit kicsi gyerekként valami mesebeli lénynek képzeltem és sehogy sem tudtam elképzelni, ahogy bent lakik a fában és perceg. És az egerek is előszeretettel korzóztak éjjelente a falba vájt járatokban, amit olyan jóleső borzadállyal hallgattunk a fejünk búbjáig rántott dunyha pihe-puha biztonságából. Reggelente a szomszédban lakó vadgalambok és az eresz alatt csivitelő verebek motoszkálására ébredtünk. A mai napig hiányzik a "guggófi". Mert szerintem igenis ezt búgják a galambok, hiába bizonygatja anya, hogy az márpedig inkább "megölték, szegénykét". Emlékszem a ház előtti lugasra, ahol nagymama szeretett üldögélni és most is előttem vannak a kezei, ahogy éppen borsót fejtenek, zöldbabot vágnak vagy éppen valami számomra megfejthetetlen és titokzatos mintába bonyolódva csattog a kötőtű. A konyhaablakba állított rádióból pedig szólt a Szabó család és még ma is hallom a bemondónő kellemes hangját: Kossuth rádió Budapest, híreket mondunk. Mi pedig ott ültünk a kis széken vagy csak úgy a gang meleg kövein és tudtuk, hogy éppen hol tetőzik a Duna és, hogy a hajóvonták, bármik legyenek is azok, találkozása tilos. A rókára is emlékszem, ami a kertből beszökve, pont ebben a lugasban dörgölődzött mami lábához és ami miatt aztán a fél családot be kellett oltani veszettség ellen. Aztán  ott volt a padlás, ahol rég múlt idők emlékei és ezeregy titok lakott és ahova persze nekünk gyerekeknek nemigen volt szabad felmászkálnunk. De mi persze ott szerettünk kutatni elmúlt életek megannyi apró kincse után, és olyan szép volt, ahogy a tetőablakon beszűrődő nap sejtelmes fényében táncoltak a porszemek. A padlásnál már csak az öreg kerekeskút volt titokzatosabb, ami ott állt félelmetesen, és valahogy olyan időtlenül ott a homokozó szélén. Még emlékszem a kíváncsisággal vegyes rémületre amivel a moha lepte kávához lopakodtunk és lenéztünk a mélyben megcsillanó koromsötét víztükörre azt latolgatva, hogy vajon Holle anyó ott lakhat-e a kifürkészhetetlen sötétség mélyén.

 Emlékszem még illatokra... A nyári zápor áztatta, alig elvert por illatára, a kerítésen áthajoló jázminéra vagy az orgonáéra, ami ott virágzott a pince mellett végig, sűrű tömött, fehér és lila sorokban. Akkor még kapor illata volt a nyárnak és a veteményeskert fölött vibráló levegőben, mint tóba dobott kavics nyomán a víztükör, úgy hullámzott a templom tornya.

Nagypapára nem igen emlékszem. Kicsi voltam még, amikor már nagyon beteg volt és a pipacsok borította, hűvös és penészillatot sóhajtó pince bejárata elől, ahol ücsörögni szeretett, befeküdt a beteg ágyba. Volt egy kicsi gyerekszékem, azon üldögéltem az ágya mellett és együtt számoltuk az ülőkét alkotó deszkákat. Hatra emlékszem de lehet, hogy csak azért mert csak addig tudtam számolni. Ha eluntam a lécek számolgatását, kisündörögtem a konyhába, ahol nagymama csendesen szipogva főzte a húslevest a betegnek és ha megkérdeztem miért sír, mindig azt felelte, hogy mert csípi a szemét a hagyma. Nem emlékszem, hogy később valaha is láttam volna sírni.

 Kipróbáltam az előbb, de hiába ütögettem össze háromszor a sarkamat, csak nem sikerült visszarepülni az időben, abba az almás pite illatú kicsi házba mondjuk egy kaporillatú, forró nyárba. De nem is kell, hiszen hoztam magammal ezt-azt... Emlékeket, a könyvek, a szavak, a versek az anyag, a fonal, a minták szeretetét. Lemásoltam mami egy-egy mozdulatát, gesztusát és sokszor elmosolyodom, hogy jé, most éppen úgy motyogok magam elé filmnézés közben, ahogy ő szokott. Ahogy itt ülök és ezeket a sorokat írom, még nagypapa is itt van velem, mert velem szemben a könyvespolc tetején trónol az egyetlen emlékem a padlásbeli nagy kincsvadászatokból. Egy tábla, abból a hajdanvolt kocsmából, ahol úgy képzelem nagypapa harciasan és bajuszosan áll a söntés mögött, és valahol a falon ott a felirat: A padlóra köpni szigorúan tilos, mert az terjeszti a tüdővészt. 

  Hát ennyi maradt, vagy ennél sokkal-sokkal több...

Mert kell valami SZÉP!

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.  

/Márai Sándor/

  Valami kéne, gondolom az anyósülésen kuporogva miközben két kézzel próbálom összefogni a mellem előtt a télikabátot. Mint valami hatalmas, fekete varjú úgy ülök itt, fut át a fejemen miközben belepislantok a lehajtott napellenzőre ragasztott tükörbe. Nem sokat aludtam az éjjel, a kialvatlanság sötét karikákat rajzol a szemem alá és vasabroncsként feszül a fejem köré a fájdalom. Mutass valami szépet! - kérem és csodaváró szemekkel lesek ki a felfröccsenő sárral lepett koszos ablakon, de csak fekete sárral pettyezett, hóval fedett mezők futnak versenyt velünk, és a házak kéményén gomolyog a szürke füst az egérszürke felhőkkel viseletes ég felé. Mutass valami szépet!- mondom újra, mint valami makrancos gyerek... - Hiszen eltetted a fényképezőgépet, úgyhogy vársz valamit... Valami szépet. De még a nap is alszik valahol, a rongyos, szél cincálta felhők mögé bújva és a rádió ónos esővel riogat. Enyhe hányinger kúszik felfelé a torkomon, mikor Rúzsa Magdi hangja tölti be a kocsi belsejét:"Mondd mit ér ezer év mondd mit ér ezer év / Mondd mit ér az egész nélküled." Szeretem, de nem ezt a verziót és most valahogy idegesít. Nyúlik, mint a rétestészta - mondom és elképzelem, ahogy a fájdalomtól cincált idegeim köré tekeredik a dallam. Az idő, sóhajtom... Biztosan valami front jön, meg az ónos eső (valahol keleten, de akkor is), attól vagyok szarul. A pezsgő.- mondja Laci és magamban igazat adok neki, miközben lenyalok egy vércseppet a kicserepesedett ajkaimról. Aztán kapok végre egy kávét meg egy csokit is hozzá. Ujjnyi vastagon és aranysárgán csillan a pohár alján a méz, megbűvölten nézem, ahogy a kanál belemar és csillámló örvényként oldódik fel a kávé sötétjében. 136 kalória - mondja Laci a csokit forgatva a kezében. Kit érdekel, vonom meg a vállam, de azért letörök belőle egy darabot és neki adom, így azért már valamivel kevesebb gondolom, és megint jönnek az olcsó kifogások: majd holnaptól, majd hétfőtől, majd jövő héttől, majd valamikor érdekel.  Mutass valami szépet! - követelem újra, már az autóban ülve. Akárhogy is próbálom nem tudok semmi szépet találni a mindent ellepő szürkeségben és az őzek sincsenek sehol az út melletti szántóföldről. Csak bámulok ki az ablakon és arra gondolok, hogy a múltkor azt mondtam neked félek attól, hogy egyszer csak elfogynak a szavak, és én nem tudok miről írni. Ehhez képest egész éjjel nem aludtam, mert mint valami meghibásodott TV képernyőn csak villództak a fejemben a képek, a gondolatok, amikről mind írni szeretnék, amiről még írni kell, amit még el kell mondani annak a pár embernek akik szeretik a meséimet. Zsuzsa hozzászólása járt a fejemben az éppen aktuális írásom alatt: Írd és mondd!  Nekem erről persze egy idézet jutott eszembe József Attilától: "az igazat mondd, ne csak a valódit" és aztán persze az egész verset (Thomas Mann üdvözlése) még azon melegében és éjszaka meg kellett keresnem és fel kellett olvasnom Lacinak. Hosszan elidőzve egyes mondatoknál, mert persze majd valamikor erről is írni kell. Megint belelesek a napellenzőre ragasztott tükörbe. Még mindig fekete árnyék a fáradtság a szemem alatt és hiába próbálom a mutatóujjammal felfele tologatni, egyre csak lefele görbül a nevetőránc a szám sarkában és csak nem akar megcsillanni az éppen előbukkanó bágyadt nap a hajam szőkés vörösén. Aztán valamikor később, már hazafelé, versenyt rohanunk az idővel, mert a nap éppen aludni készül a fák koronája mögé csúszva, vörös és arany fényeket kölcsönözve az egérszürke rongyokba öltözött felhőknek és nekünk oda kell érnünk ahhoz a magányos fához a dombtetőn. Mert ezért kellett a fényképezőgép. Kinyújtott tenyeremen egyensúlyozva próbálom visszatartani a lángoló napkorongot, ne menjen még hiszen ez nem egyszerűen szép, ez gyönyörű. Ünneplőbe öltözve, pazar színorgiával búcsúzik a szürke, ónos esővel riogató hétköznap és a dombtetőn ott áll lángoló bíborba és meleg arany fényekbe burkolózva a magányos fa fekete sziluettje. "Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is"- suttogom csak úgy magam elé, és arra gondolok, hogy valahogy így kéne élni. Minden reggel úgy elindulni otthonról, hogy magunkkal visszük, ha csak képzeletben is, a fényképezőgépet, mert biztosan jön valami... Valami szép, amit érdemes lesz megörökíteni. Minden egyes szürke hétköznap.

Tabula rasa

 Kinyitjuk a könyvet. A lapok üresek. Magunk írjuk a szavakat. A könyv címe "Lehetőség" és az első fejezete "Újév".  /Edith Lovejoy Pierce/

Tudod, én azt hiszem ez mégsem ilyen egyszerű. Attól, hogy ma felébredtünk egy átmulatott szilveszter éjszaka után és csak mert egy új évre virradtunk, még nem változik semmi. Ettől még nem áll ott előttünk makulátlan fehér lapokkal, egy új élet telve reménységgel és leírásra váró csodákkal. Én azt hiszem, ehhez előbb leltározni kell. Számba kell venni az elmúlt évet, nagyító alá tenni, ízekre szedni akár, és felismerni azt, hogy mi az amit mondani, amit tanítani akart nekünk. Aztán persze eldönteni, hogy megértettük-e, hogy felfogtuk-e a mondanivalóját. Nézegettem itt a facebookra felrakott megosztásokat. Tudod, amiben mindenkinek ott az elmúlt éve valami "Remek év volt, örülök, hogy te is benne voltál ebben" szöveggel, és azon gondolkodtam, hogy akkor most csak én vagyok az egyetlen aki be merem ismerni, hogy nekem bizony nem volt "remek" évem. A múltkor még úgy fogalmaztam neked, hogy pocsékságos év volt, de most, hogy nagyító alá tettem és igenis ízekre szedve megvizsgáltam (vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy kihúztam végre a fejemet a homokból és szembenéztem dolgokkal), most inkább azt mondanám, hogy tanulságos. És most olcsó poénként, had szúrjam ide be, hogy örülök, hogy te is benne voltál. Nos, akkor leltározzunk. Most persze megint egy idézet jutott eszembe, mert én már csak ilyen vagyok és mert napok óta itt zsonganak a fejemben Reményik Sándor szavai:

"Ha számbavetted mind a vétkeid,

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért

Még mondj el egy pár miatyánkot!"

 Vagy, ha konyhanyelven akarok fogalmazni, akkor: húzzuk ki a fejünket a homokból. Kaotikus, zűrös és mint valami átjáróház, olyan volt az elmúlt évem. Sokszor éreztem úgy, mintha csak álmodnék. Nem, nem valami Csipkerózsika szerű, álomtalan és mély álmot képzelj el. Ez inkább amolyan rémálomszerű álom volt. Tudod, az a fajta, amiből az éjszaka közepén valami hirtelen, kába rémülettel és kalapáló szívvel riadsz fel. Amikor csuromvíz rajtad a hálóing, nedves tincsekben tapad a nyakadba néhány elszabadult kósza tincs és miközben szomjas nagy kortyokban iszol néhány kortyot az ágy mellé állított vizesüvegből, cseppet sem bánod, hogy néhány csepp a melleid közé csurran, lázat enyhítő hűs patakként. Hát valami ilyesmi volt. Aztán már nem tudom mikor és, hogy is történt de talán akkor amikor Paul Beatty szavait olvastam, miszerint: "Ha színház az egész világ, akkor én akarom kezelni a süllyesztő ajtaját." Én pedig úgy döntöttem, hogy akkor ideje felébredni és megnyitni a süllyesztő ajtaját és elengedni embereket, eseményeket, történeteket amik nemhogy adnának nekem, de amik ledarálnak, felőrölnek és amiktől mindig egy picivel kevesebb leszek, míg végül már a tükörtől is hiába kérdezem, hogy de ki és hol is vagyok én??  Elegem lett abból, hogy az emberek csak jönnek-mennek át az életemen, mint valami nagyvárosi vasútállomás várótermében, kényük-kedvük szerint, és amikor felszállnak a vonatra még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy búcsút intsenek. Én meg csak állok a sínek mellett, kezemben a képzeletbeli fehér zsebkendővel, hogy legalább elköszönhessek, aztán csak azt veszem észre, hogy a vonat már régen elment és én egyedül ácsorgok a peronon. Aztán kinyitottam azt a képzeletbeli ajtót és elképzeltem, hogy most kinyílik az a bizonyos könyv a hófehér lapokkal és innentől kezdve csak rajtam áll, hogy mivel telnek meg a lapok. Tudod, én azt gondolom, hogy nem kell ehhez megvárni, hogy elkezdődjön az új év, bármelyik nap éppen olyan jó erre, csak venni kell egy nagy levegőt és el kell dönteni. Mert különben olyan az ember mint valami hókotró. Hülye hasonlat tudom, de most képzeld el, ahogy csak tolod magad előtt a napok, a hetek, a hónapok vagy akár évek hordalékát mint a hókotró a havat. Aztán a végén ott állsz egy baszott nagy hófal előtt... és akkor hogyan tovább? Akkor hiába van újév reggele, és hiába szeretnéd, hogy üresek és hófehérek legyenek azok a bizonyos lapok, hiszen ott tornyosul előtted minden amit magaddal ráncigáltál az óévből. Csak engedj el mindent... Minden rosszat, amit magadból hoztál az elmúlt évből, és ami csak beszennyezné azokat a makulátlan lapokat. Olyan ez mint egy lufi, ami valamikor szép volt, csillogó és piros és te háromszor is a csuklód köré tekerted a madzagját, nehogy véletlen elszálljon. De észre kell venned, hogy már csak összeaszott piros rongycsomóként lóg a zsinór végén, már se nem szép, se nem piros és csak húzod magad után mivel szállni már nagyon régen nem tud. Ki nem mondott szavakból, hozzád méltatlan helyzetekből, olcsó kis hazugságokból van a kötél ami a csuklód köré hurkolja. Csak legyél bátor és engedd el..! Ha másként nem megy akkor egy határozott vágás az ollóval...

 Valamikor nyár vége volt amikor fogtam az ollót... és  a könyvem  első lapjára felírtam négy, amolyan bakancslista szerű dolgot. Most így fél évvel később azt mondhatom neked, hogy mind valóra vált. Ó, ne gondolj most túl nagy dolgokra, neked valószínűleg jelentéktelen kis apróságok, de én ezekkel az apró csodákkal írtam tele a könyv első lapjait. Az egyik amit kívántam ez a blog volt. A másik, amit kértem, hogy végigjárhassam a Szent Jakab utat és, hogy kapjak társakat hozzá. Nem társakat, barátokat kaptam és azt hiszem elsősorban  ez a két ember volt az, akik miatt át kellett értékeljem az elmúlt évet és akik miatt most végül is azt kell mondjam, hogy ez egy: Remek év volt! Köszönöm, hogy Te is benne voltál ebben.