Pillanatok

 Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni. /Geszti Péter/ 

  A csodákért tenni kell! - mondtad nekem tegnap, mire én azt válaszoltam, hogy szerintem csak figyelni kell. Mert hiszen ott vannak körülöttünk, csak nem vesszük észre őket, mert miközben annyira meg akarjuk találni a mi személyre szabott nagy csodánkat, hogy észre sem vesszük a mindennapok apró örömeit. Pedig ott vannak azok minden reggel, amikor felteszem a kávét főni és közben kibámulok az ablakon és éppen elcsípem a pillanatot, amikor meghasad az ég kárpitja és a felkelő nap narancs és a féltve őrizgetett selyemporom csillámos rózsaszínére emlékeztető színeket mázol a horizontra. Ott vannak minden reggel, amikor a frissen főtt kávé illata szétterül a még álomszagú lakásban. Ott van a piros alapon fehér pöttyös bögre köré kulcsolt ujjaimban, a naponta ismétlődő célirányos mozdulatok meghitt megszokottságában, a reggel hét órakor érkező jó reggelt üzenetben. Ott van a kisfiam meleg tenyerében az iskola fele bandukolva, és akkor is amikor hazafele jövet belekap a szél a hanyagul be nem gombolt kabátom szárnyaiba. Vagy amikor észreveszem a tócsában tükröződő felhők képét és ahogy megcsillan a napfény a hajamon a rendelő ablakában. És ezek még csak a reggelek. Az én reggeleim. A te reggeleid nem ilyenek - mondtad, és én arra kértelek, hogy akkor ma próbáld másként. Reggel, amikor felhúzod a redőnyt és kinézel az ablakon, keress valami szépet. Induljon így a reggel, kezdődjön így a nap, a képzeletbeli csodaváró szemüveggel az orrodon. Mert aztán persze beindul a mókuskerék, a mosoly járat ahogyan tegnap is és ahogy holnap, holnapután és azután is. Mi pedig ott loholunk az elintézendő dolgok sarkában, általában zsebre dugott kézzel, az orrunkig rántott sállal, makacsul a járdára szegezett tekintettel és olyan könnyű elszalasztani a pillanatokat. Mert ott vannak a kisebb-nagyobb bosszúságok, mint tegnap is, amikor valahogy semmi nem akart sikerülni. Mert éppen nem akart megsülni a süti, nekem meg már rohanni kellett volna. Mert szénné égett a csokimáz alatt a kis rántásos lábas (nem, nem érdekel semmiféle háziasszony praktika, amivel csillogósra súrolhatom, inkább veszek egy másikat) és igencsak kuka érett. Mert égve maradt az üzletben a lámpa és éjjel kellett bemenni lekapcsolni. Mert minden leesett, kiömlött és elszakadt. Mert elfelejtettem, vagy be sem írtam, mert összekevertem és úgy eltettem, hogy nem találom, mert... De tegnap valahogy az orromon maradt az a képzeletbeli áhitat leső szemüveg, mert ha a szemem sarkából is de csak elcsíptem a pillanatokat és nem engedtem megszökni őket. Nem, a kis piros lábosban, az ujjnyi vastag és levakarhatatlan koromréteggel az alján, nincsen semmi szép. De mivel hétágra sütött a nap miközben a konyhát suvickoltam, mert nem én vagyok a született feleségek, és megint előbb kihúztam a tésztából a habverőt és csak utána kapcsoltam ki, így aztán két rohanás között megálltam a tónál. Azt mondtam a múltkor, hogy nem megyek oda többet, mert Szille már nem lakik a nádasban, lévén nádas sincsen már és a tejeskávé foltos hattyú is elköltözött. Persze, hallottam már tógazdálkodásól, de akkor is irtó lehangoló volt a csípős füstszag és a vízben ázó elszenesedett nádcsonkok látványa. De tegnap elmentem még is, mert kellett a napfény, a víz és még a sár illata is az orromba és szép volt. Aztán, amikor éjjel sovány malac vágtában autóztam át a városon lekapcsolni az égve maradt lámpát, mert már szirénázó tűzoltóautókat vizionáltam az üzlet elé, mert az a kis papírburákból álló lampionfüzér biztosan se perc alatt kigyullad... Rá kellett csodálkozzak a meleg narancsszín ragyogásra, ami a behúzott függönyökön keresztül az sötét parkolóra áradt és az szép volt. Kicsit később, már hazafele át a kihalt városon éppen az aktuális kedvenc szólt a rádióban. Ami szerinted világból kiszaladós, de szerintem csak nem hallgattad végig, mert a közepe tájékán amikor minden hangszer megszólal, akkor igenis jubiláló, életigenlő, és olyan mint valami örömóda, és ez is szép volt. Később már az ágyban valahol az álom és az ébrenlét küszöbén, Reményik egyik verse jutott az eszembe: "Te így imádkozol: A mi mindennapi rózsáinkat/ Add meg minekünk ma./ Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen..." Hát én meg valahogy így imádkozom: a mindennapi csodáinkat add meg nekünk ma. Igen tudom, fogok még nyavalyogni neked, hogy minden nap ugyanolyan, és mindig minden ugyanaz, és minden szürke, unalmas és undok és sűrűn idézgetem még Tennessee Williemstől, hogy: "Nekem nem kell a valóság! Én varázslatot akarok!" De tudod mit? Ilyenkor csak kérj meg rá, hogy reggel, amikor felhúzom a redőnyt és kinézek az ablakon, csak figyeljek. Figyeljek és keressek valami szépet!