"S dúlt hiteknek kicsoda állít, káromkodásból katedrálist?" /Nagy László/, avagy Gyere velem, menjünk világgá!

 Nem, biztosan nem a Valentin nap teszi, de Nagy László már napok óta kérdezgeti, hogy: Ki viszi át a szerelmet? Gyönyörű az egész vers... minden egyes szava zenél, minden sora annyiszor kap új értelmet, ahányszor újraolvasom, ahányszor újragondolom. "S dúlt hiteknek kicsoda állít, káromkodásból katedrálist?... ez  a két sor zakatol a fejemben napok óta, ahogy ma reggel is és miközben kiveszem a tejet a hűtőszekrényből, megakad a szemem egy hűtőmágnesen,: A szerelem nem abból áll, hogy bámulunk egymásra, hanem, hogy együtt, egy irányba nézünk. Francot, gondolom magamban, igenis bámulni kell egymásra. Bambán, elnyílt szájjal, telve hittel, reménnyel, álmokkal... először igenis bámulni kell. Aztán ha minden jól megy, majd megtanulsz nézni is: együtt, egy irányba. Mert jönnek majd reggelek mint a mai is, amikor a szürke ötvennél is több árnyalata ellepi az egész világot ott valahol az Intersparon és a láthatáron is túl, és amikor másra sem tudsz gondolni, csak arra, hogy: gyere velem és menjünk világgá! Mert a hétfő óta szűnni nem akaró fejfájás vasabroncsként szorul a koponyám köré, miközben a  túlcsordult szemetesbe dobom a fájdalomcsillapító kiürült buborékcsomagolását és a napok óta tartó rosszullét keserű ízét még a fogkrém mentolos íze sem tünteti el a számból. Mert dugig a mosogató és még a konyhapult is el nem mosott kávésbögrékkel, mivel tegnap este mindenki későn ért haza, és már senkinek nem volt ereje, energiája és persze legalul van a pöttyös bögrém és vastagon áll az alján a tegnap délutáni kávé beszáradt maradéka. Mert valaki elmozdította a kis ceruzatartó dobozt a fekete komód tetején és a szekrényt borító leheletfinom porrétegben ott maradt a téglalap alakú lenyomata és mert már régen takarítani kellett volna. Mert már megint elrohantak mellettünk a napok és a holnap és az azután  is ilyen lesz majd ha hagyjuk.... Hát csak gyere velem, menjünk világgá! Nincs sok időnk most sem, és nem tudunk majd hosszasan lábat lógatni, ha elérünk a világ végére, de gyere szökj meg velem. Mire hazaérsz én már becsomagolok és ezentúl nem felejtem el a távcsövet sem, amivel a sziklafalon kutatjuk majd a szerinted nem létező Sobri Jóska barlang nyomát. Főzök kávét is a termoszba és most majd beleöntöm a tejet, és nem csak úgy hanyagul a hátizsák kis hátsó zsebébe dobok egy csomag 

kávétejszínt. Kókuszrudat nem veszek, mert az csak melegben jó, amikor kicsit megolvad, de viszünk magunkkal szilvás levelet a pékségből és bedobhatsz pár müzliszeletet is, bár úgysem eszi majd meg senki. Csak gyere velem, menjünk világgá! Megígérem, hogy nem nevetek majd hisztérikusan, amikor a tükörjéggé fagyott erdei ösvényen hasra vágódsz az összeakadó cipőfűzőidben és  kérlek te se engedd majd el a kezem, amikor sokadszorra is kicsúszik a talaj a lábam alól a majré ösvényen a hegyről lefele.
 Akkor se mérgelődj kérlek, ha megint csak ímmel-ámmal fűzöm be a bakancsomat és én majd elnézem neked, hogy állandóan lemaradsz, mert találtál valami mohát, páfrányt vagy rég elszáradt, hó alól kikandikáló kórót, amire éppen most és úgy süt a nap, hogy azt neked le kell fényképezni. Csak gyere velem, menjünk világgá! Szép lesz, hidd el nekem. Lent a völgyben még bokáig ér majd a hó, és rajtunk kívül nem lesz ott senki sem. Hallom, ahogy az ezüst fehér szikrákat csillantó hó ropog a lépteink alatt, ahogy átvágunk a tisztáson a kis hídig a harsogva zúgó patak felett, és nekem majd eszembe jut Reményiktől a Vadvizek zúgása  és majd csak úgy halkan elsuttogom magamban a kezedet szorongatva amire még emlékszem belőle:

Most elsüllyedt a nagyvilág.

Csak e völgy van, s e vadvizek.

Tőlük tanulok énekelni,

Rájuk nézek, bennök hiszek.

Hadd zúgjanak a vadvizek!

 Aztán majd elhagyjuk a hidat és a forrásnál lefényképezed a lukas törzsű régen halott fát, amit eddig még soha nem vettünk észre és majd elgondolkodunk rajta, hogy akkor most melyik jelzésen is menjünk tovább.
Kaptatunk fel a hegyre, én persze már elfáradok és igenis fáj a csípőm, de nem baj, majd a két kezedbe kapaszkodva araszolunk egyre feljebb, és igyekszem nem nyavalyogni, hogy a hanyagul bekötött bakancsom szára fölött jeges ujjaival a bőrömbe mar az ezüstfehér roppanású hó. De gyere velem, mert a hegytetőn már süt a nap, már tavasz van és puhán, tompán dobban a halott levelekkel takarózó, meleg barna színeket csillantó föld a lábunk alatt, és én majd lenyúlok néha, hogy végigsimítsak egy-egy életigenlően harsogó zöld mohával borított szikladarabon.
Aztán ha elérünk oda (a világ végére), ahol elénk tárul az egész völgy, akkor leülünk majd egy napsütötte sziklára (mert csalóka meleggel kecsegtet a csalfa nap) kávét iszunk a termosz tetejéből, és miközben végignézel a kopár, helyenként még hófoltokkal borított hegyoldalon,  megjegyzed majd, hogy nem sok szépség van most a völgyben. Én meg majd csak mosolygok csendesen, és két korty kávé között arra gondolok, hogy nem is ezért jöttünk most ide. Most azért jöttünk mert katedrális építünk dúlt hiteknek, szürke hétköznapoknak, célt tévesztett álmoknak, hajdanvolt reményeknek. Mert most építkezni kell és közben szól a nyitnikék valahol a kopasz faágak között, mert hiába van lent a völgyben csillámporosan szikrázóra fagyott hó, de a hegytetőn már a tavasz közeleg. Most katedrálist építünk és lesz benne oltár is és majd piedesztálra emeljük az ellaposodott, szürke hétköznapokat az el nem mosott kávésbögrékkel, porlepte bútorokkal, túlcsordult szemetessel... Egymással. Mert most kell felfeszülni a szivárványra, lángot lehelni deres ágra, becézni falban megeredt hajakat, verőereket. Most kell rettenteni a keselyűt és most kell, akár a fogunkban tartva, átvinni a szerelmet a túlsó partra... Most!

A körhinta

 Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok — emberek, eszmék, helyzetek — melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon… Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel. 

(Márai Sándor: Meg kell várni a dolgokat…)

Fotó: Kiss László

Már éppen menni készültél, talán már a kabát is rajtad volt és én Márairól magyaráztam neked valamit. Nem tudtam szó szerint az idézet. Majd megkeresem és átküldöm neked - mondtam, csak úgy a falnak dőlve. De arról szól, hogy nem szabad sietni, nem szabad rohanni. Egyszerűen hagyni kell, hogy a dolgok, helyzetek, emberek, történések megtaláljanak minket. Lelki szemeimmel láttam magamat, ahogy sztoikus nyugalommal ülök egy árnyas fa alatt egy könyvvel a kezemben, olvasok és hagyom, hogy a dolgok csak úgy megtaláljanak. Ez így át is suhant az agyamon, ott a falnál állva, és miközben arról papoltam neked, hogy türelmesnek kell lenni és várni kell, egy hang egyre azt kérdezgette a fejemben, hogy akkor én mit is keresek már megint azon a francos körhintán??  Mert már megint úgy táncol körülöttem az élet, ahogy a pörgő-forgó körhinta körül a világ. Kótyagos, kusza kavargás, ahol szinte felismerhetetlenül és egymástól megkülönböztethetetlenül mosódnak egybe napok, hetek, hónapok, emberek, történések a villanásnyi tiszta részletekkel, amikor kicsit lassul a forgás. 

 Mert valahogy olyan ez mint a ringlispil. Tudod, én valahogy úgy képzelem, hogy többféle körhinta létezik. Az egyikről gyerekkorom majálisai jutnak eszembe a vásártéren. Napfényes, színes forgatag és száll a lánchinta. Azt hiszem így hívták... Tudod, nem az a kisgyerekeknek való körhinta a letört farkú, megkopott festésű de mégis bájos lovacskákkal , ami olyan komótosan forog körbe-körbe, hanem a másik. A másik, amire már csak a nagyobb és bátrabb gyerekek és a felnőttek mertek felülni, ahol már egy vékony lánccal be kellet kötni magad és ami olyan szédítően magasra repült és ahol lehetett egymás kezét fogva együtt repülni és szállt a hinta... Meg a vattacukor illat és magasra lebbent a szoknya és ott lent a színes ruhás forgatagban fel-felbukkantak ismerős arcok és olyan jó volt időnként leintegetni. Most be kell valljam, hogy én nem szerettem túlzottan  a ringlispilt már kislánykoromban sem, mert állandóan hányingerem volt és egyszer még a papucs is leröpült a lábamról és sokáig kerestük mire megtaláltuk. Inkább nézni szerettem. Én  ott lent szerettem állni a színes ruhás tömegben, megpakolva levetett pulcsikkal, félig megevett csupa ragacs vattacukrokkal, és integetni annak, aki volt olyan bátor, hogy felüljön rá és repüljön. Én inkább a másik fajta hintát szerettem. Tudod, a letört farkú lovakkal... Ezért nem is értettem, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy már felnőtt fejjel és a régi majálisok megfakult emlékű körhintáival a hátam mögött, felültem arra a másik hintára. Valamelyik falusi búcsúban történt, még Németországban és igazából nem is körhinta volt, hanem hajóhinta. Én úgy emlékszem, hogy baromi nagy volt és félelmetes.  Mondom, nem is értettem, hogy mi vitt rá, hogy beleüljek. Aztán már csak arra eszméltem, hogy szédítő magasságokba kapaszkodik a hinta és én integetek a lent ácsorgó, levetett pulcsikat és sörös poharakat szorongató (már  rég kinőttünk a vattacukor korszakból), barátnőmnek. Aztán jött a zuhanás... és nekem már nem volt kedvem integetni, mivel elfehérülő ujjakkal próbáltam kapaszkodni a hinta peremébe, a mellettem ülő kabátujjába és a szökni készülő tudatomba... Bármibe. Fel-le, magasság-mélység... Nem láttam semmit, nem volt színes ruhás forgatag, csak valami egybemosódott szürke massza és a  hányinger könnyei, ahogy végigfolytak az arcomon. Valaki állítsa meg ezt a szart- szűkölt bennem egy vékony kislányhang, miközben a hinta megint felkapaszkodott egy újabb képzeletbeli és hatalmas hullámra, majd a tömeg hangos ovációja közepette a mélybe zuhant. 

Hát sokszor valahogy így vagyok most is. Hogy már megint voltam olyan hülye, hogy beszálltam a hajóhintába. Pedig hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy én aztán többet sem, mert én inkább az árnyékos fa alatt szeretnék ülni, könyvvel a kezemben és várni, hogy megtaláljanak a dolgok. És most csak ülök melletted lehunyt szemekkel és kifehéredő ujjakkal szorongatom a peremet, a kabátujjadat és rimánkodom, hogy valaki állítsa már meg, mert ki akarok szállni. De a hinta csak száll: fel és le... Felkapaszkodunk egy-egy magaslatra, aztán szédítő sebességgel zuhanunk lefele. Újra és újra és nincs majré gomb, kiszállni majd csak a menetidő letelte után lehet, remegő lábakkal és órákon át tartó hányingerrel... Vagy esetleg kinyithatom a rémülettől szorosra zárt szemeimet, vehetek egy nagy levegőt és elképzelhetem, hogy ez nem is hajóhinta... Ez most gyermekkorom megkopott festésű, lovacskás körhintája. Május van, vattacukor illat és magasra lebben a pörgős szoknya, és a hinta mellett álldogáló tarka ruhás sokaságban időnként feltűnnek ismerős, kedves arcok. Férfiak, nők, barátságok, megismerések, igazságok. De előbb vagy utóbb, mindig lejár a menetidő, lassul a forgás, megáll a hinta és te kiszállhatsz, vagy akár befizethetsz még egy körre. Tudod, én szeretnék kiszállni és bevackolni magam oda az árnyas fa alá egy jó könyvvel... Most nagyon antiszociálisnak tartasz, ha mindeközben azt kívánom, hogy most egy jó darabig ne történjen semmi...és ne találjon meg senki?