A körhinta

 Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok — emberek, eszmék, helyzetek — melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon… Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel. 

(Márai Sándor: Meg kell várni a dolgokat…)

Fotó: Kiss László

Már éppen menni készültél, talán már a kabát is rajtad volt és én Márairól magyaráztam neked valamit. Nem tudtam szó szerint az idézet. Majd megkeresem és átküldöm neked - mondtam, csak úgy a falnak dőlve. De arról szól, hogy nem szabad sietni, nem szabad rohanni. Egyszerűen hagyni kell, hogy a dolgok, helyzetek, emberek, történések megtaláljanak minket. Lelki szemeimmel láttam magamat, ahogy sztoikus nyugalommal ülök egy árnyas fa alatt egy könyvvel a kezemben, olvasok és hagyom, hogy a dolgok csak úgy megtaláljanak. Ez így át is suhant az agyamon, ott a falnál állva, és miközben arról papoltam neked, hogy türelmesnek kell lenni és várni kell, egy hang egyre azt kérdezgette a fejemben, hogy akkor én mit is keresek már megint azon a francos körhintán??  Mert már megint úgy táncol körülöttem az élet, ahogy a pörgő-forgó körhinta körül a világ. Kótyagos, kusza kavargás, ahol szinte felismerhetetlenül és egymástól megkülönböztethetetlenül mosódnak egybe napok, hetek, hónapok, emberek, történések a villanásnyi tiszta részletekkel, amikor kicsit lassul a forgás. 

 Mert valahogy olyan ez mint a ringlispil. Tudod, én valahogy úgy képzelem, hogy többféle körhinta létezik. Az egyikről gyerekkorom majálisai jutnak eszembe a vásártéren. Napfényes, színes forgatag és száll a lánchinta. Azt hiszem így hívták... Tudod, nem az a kisgyerekeknek való körhinta a letört farkú, megkopott festésű de mégis bájos lovacskákkal , ami olyan komótosan forog körbe-körbe, hanem a másik. A másik, amire már csak a nagyobb és bátrabb gyerekek és a felnőttek mertek felülni, ahol már egy vékony lánccal be kellet kötni magad és ami olyan szédítően magasra repült és ahol lehetett egymás kezét fogva együtt repülni és szállt a hinta... Meg a vattacukor illat és magasra lebbent a szoknya és ott lent a színes ruhás forgatagban fel-felbukkantak ismerős arcok és olyan jó volt időnként leintegetni. Most be kell valljam, hogy én nem szerettem túlzottan  a ringlispilt már kislánykoromban sem, mert állandóan hányingerem volt és egyszer még a papucs is leröpült a lábamról és sokáig kerestük mire megtaláltuk. Inkább nézni szerettem. Én  ott lent szerettem állni a színes ruhás tömegben, megpakolva levetett pulcsikkal, félig megevett csupa ragacs vattacukrokkal, és integetni annak, aki volt olyan bátor, hogy felüljön rá és repüljön. Én inkább a másik fajta hintát szerettem. Tudod, a letört farkú lovakkal... Ezért nem is értettem, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy már felnőtt fejjel és a régi majálisok megfakult emlékű körhintáival a hátam mögött, felültem arra a másik hintára. Valamelyik falusi búcsúban történt, még Németországban és igazából nem is körhinta volt, hanem hajóhinta. Én úgy emlékszem, hogy baromi nagy volt és félelmetes.  Mondom, nem is értettem, hogy mi vitt rá, hogy beleüljek. Aztán már csak arra eszméltem, hogy szédítő magasságokba kapaszkodik a hinta és én integetek a lent ácsorgó, levetett pulcsikat és sörös poharakat szorongató (már  rég kinőttünk a vattacukor korszakból), barátnőmnek. Aztán jött a zuhanás... és nekem már nem volt kedvem integetni, mivel elfehérülő ujjakkal próbáltam kapaszkodni a hinta peremébe, a mellettem ülő kabátujjába és a szökni készülő tudatomba... Bármibe. Fel-le, magasság-mélység... Nem láttam semmit, nem volt színes ruhás forgatag, csak valami egybemosódott szürke massza és a  hányinger könnyei, ahogy végigfolytak az arcomon. Valaki állítsa meg ezt a szart- szűkölt bennem egy vékony kislányhang, miközben a hinta megint felkapaszkodott egy újabb képzeletbeli és hatalmas hullámra, majd a tömeg hangos ovációja közepette a mélybe zuhant. 

Hát sokszor valahogy így vagyok most is. Hogy már megint voltam olyan hülye, hogy beszálltam a hajóhintába. Pedig hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy én aztán többet sem, mert én inkább az árnyékos fa alatt szeretnék ülni, könyvvel a kezemben és várni, hogy megtaláljanak a dolgok. És most csak ülök melletted lehunyt szemekkel és kifehéredő ujjakkal szorongatom a peremet, a kabátujjadat és rimánkodom, hogy valaki állítsa már meg, mert ki akarok szállni. De a hinta csak száll: fel és le... Felkapaszkodunk egy-egy magaslatra, aztán szédítő sebességgel zuhanunk lefele. Újra és újra és nincs majré gomb, kiszállni majd csak a menetidő letelte után lehet, remegő lábakkal és órákon át tartó hányingerrel... Vagy esetleg kinyithatom a rémülettől szorosra zárt szemeimet, vehetek egy nagy levegőt és elképzelhetem, hogy ez nem is hajóhinta... Ez most gyermekkorom megkopott festésű, lovacskás körhintája. Május van, vattacukor illat és magasra lebben a pörgős szoknya, és a hinta mellett álldogáló tarka ruhás sokaságban időnként feltűnnek ismerős, kedves arcok. Férfiak, nők, barátságok, megismerések, igazságok. De előbb vagy utóbb, mindig lejár a menetidő, lassul a forgás, megáll a hinta és te kiszállhatsz, vagy akár befizethetsz még egy körre. Tudod, én szeretnék kiszállni és bevackolni magam oda az árnyas fa alá egy jó könyvvel... Most nagyon antiszociálisnak tartasz, ha mindeközben azt kívánom, hogy most egy jó darabig ne történjen semmi...és ne találjon meg senki?