Párizs

A Trocadero lépcsőjén ültem, szemben a kivilágított Eiffel toronnyal, és vártam, hogy egészet üssön az óra, mert ilyenkor néhány percre, a torony meleg sárga fénye fehérré változik. Nekem nem tetszik ugyan, meg láttam is már messziről, és engem inkább a karácsonyi vásárok olcsó és epilepsziás rohamot előidézni képes fényfüzéreire emlékeztetett az egész, de hát ha már itt vagyunk akkor ezt is látni kell, így az utolsó estére maradt a nagy látványosság. A hátam mögül szólt a zene, és a szobor alatti tér alkalmi táncparketté változott, ahol libbenő szoknyás tűsarkú cipős hölgyek és elegáns, nyakkendőt, sálat viselő urak jártak valami összesimulós táncot, a tornacipős, farmeres turistákkal elvegyülve. Aztán egyszer csak elkezdtek futkosni a giccses fehér fények a torony vastraverzein, és egy emberként sóhajtott fel a várakozó tömeg, a zene meg csak szólt és mintha a hihetetlen illatokkal viselős tavaszi szél kérdezte volna:

 - Hol vagy?

- Itt.

- Ez mikor történik?

- Most.

- És te mi vagy?

- Ez a pillanat.

(Dan Millman - A békés harcos útja)

A tökéletes pillanat... Akkor és ott, szemben a kivilágított toronnyal, egyszerűen csak úgy volt jó minden, ahogy volt, és én egyszerűen csak a pillanat voltam, és már szépnek láttam a tornyot is. Mintha milliónyi csillagszóró gyúlt volna ki egyszerre, és szikrázott volna a csipkeszerű mintákban, és a hátam mögül csak szólt, szólt a zene...

Aztán tegnap egy másik lépcső, és már régen nem Párizs. Ahogy ülök az üzlet előtt a lépcsőn, éppen egy megkésett vendégre várva, és még odasüt a nap és a langyos tavaszi szél bele-belekap a hajamba, és akkor megint ott a pillanat... Behunyom a szemem egy pillanatra és odaképzelem a zenét (talán francia sanzonok lehettek), és hallom a léptek halk csosszanását a betonon, és libbennek a szoknyák, és Párizsban vagyunk megint. Nem, ne várj tőlem útikönyveket megszégyenítő élménybeszámolót, csak benyomásaim vannak, hangulatok, villanások és igen: pillanatok.

Az éjszakai sétánk a Diadalívtől a Louvre-ig, mert Párizst éjszakai is látni kell, és mert láttam a könyvben és tudnom kell, hogy tényleg arany fényben ragyognak-e a Concorde tér nagy szökőkútjai és ugye a Louvre piramisa is olyan lesz majd, mint ahogy megálmodtam. Aztán persze nyűgös vagyok, mert fel kell másznom a lépcsőn a Diadalív tetejére, pedig azt ígérted, hogy van lift... De aztán lenyűgöz a kivilágított Champs-Élysées és órákig tudnám bámulni fentről a város esti fényeit, de messze megyünk még, és sok a látnivaló és egyre inkább nyomaszt, hogy nincs elég idő, és én még annyi mindent látni akarok... Aztán végigmegyünk a sugárúton és ott a tér a kivilágított obeliszkkel és a szökőkutakkal, de nekem persze eszembe jut, és mert élénk a fantáziám, hát el is képzelem, hogy ez volt itt régen a nagy kivégzések helyszíne, és szorgalmasan csattogott a guillotine. Laci megáll fényképezni, én lassan továbbsétálok a hatalmas, és most kihalt Tuileriák kertjéig. Be van zárva a nagy aranyozott kapu, így ezt most meg kell kerülni, hogy eljussunk végre a múzeumig. Jártunk már erre napközben, akkor tele volt minden emberekkel és a szögletesre nyírt koronájú fák vajmi kevés árnyékot adtak a tűző nap elől, és felhőkben szállt a Párizsban mindenhol jelen lévő, undok fehér por. Lehet megkövezni, de nekem nem tetszik a park szigorú szimmetriája és mértani alakzatai, de mégis felüdülés a Louvre 

embert és idegeket próbáló tömege ellen, és itt van az Orangerie, ahol láthattam Claude Monet vízililiom sorozatának nyolc képét, amikről el sem tudtam képelni, hogy ilyen hatalmasak... Óráknak tűnik mire a kerítés mentén bandukolva végre, eljutunk a Louvre-ig, és én megláthatom végre, amiért kilométereken keresztül gyalogoltam, és persze nem olyan mint az útikönyvek erősen túlzó képein. 

De még így is fenséges, és olyan nyugodt így elhagyatva a mindent ellepő turisták hada nélkül, és én elképzelem, ahogy bent az épületben egy rejtélyes mosolyú hölgy, immár mohó és fürkész tekintetek nélkül, megkönnyebbülten sóhajt egyet, a hajába túr és aludni megy... A szemközti étterem teraszáról kiszűrődik a halk zene és megint ott a pillanat... De annyi pillanat volt még és annyi élmény, hogy felsorolni sem tudnám, hiszen mindig eszembe jut még valami, amit láttunk, és amit nem szabad elfelejteni. Persze, a kötelező látnivalók közte vannak, a híres épületek, a nagy festők művei, és én hálás is vagyok érte, hogy eredetiben láthattam, amiről eddig csak olvastam. De azt hiszem nekem a kicsi, másnak talán érdektelennek tűnő dolgok lesznek az örök életre emlékezetesek... A nagy gyaloglások, amikor eljutottunk kicsi eldugott utcákba, ahol nem hömpölygött a tömeg, a templomok hűvösében vajsárga fénnyel lobogó mécsesek, a rózsaablakok padlóra vetülő színes ragyogása... A színes macaronok a cukrászdák ablakában, és az a rengeteg kávézó, ahol az emberek úgy ülnek az utca felé fordított asztaloknál és szemlélik az előttük lévő nyüzsgést, mint ahogy a nézőtéren ül az ember a színházban. De hát nem színház-e az egész világ? 

 A macskakő közé szorult fényes kanál valahol a Montmartre

művésznegyedében, de már távolodóban a Sacré-Cour körül nyüzsgő tömegtől. Az éjszakai hajóút a Szajnán, aztán a séta nappal a folyó mentén és a jégmadáron lovagoló kicsi tündér rajza az egyik folyóparti árus bódéjában. A gyermekkori mesékre emlékeztető körhinták, amilyeneket tényleg csak álmodni lehet, úgy hogy rájuk is csodálkozom, hogy hogyan is kerülhettek ide... Ahol a  lovakról nem pattogzik a festék, és két szinten lehet körbe-körbe suhanni és minden csupa arany és csupa fény... Az év első orgonája, amit Laci szakított nekem a temetőben lévő csenevész kis bokorról, és amit aztán  Edit Piaf sírjára tettem. A Szent Mihály út, ahol azon gondolkodtam vajon melyik részén találkozhatott Ady a Párizsba beszökött ősszel, és még olyan sok minden más, hogy azóta is minden éjjel Párizzsal álmodom.

Aztán már hazafele a repülőben, kibámulok az ablakon és mivel tiszta, szép idő van, látom alattunk a tájat, ami olyan mint egy ezer színből szőtt szőnyeg és eszembe jut Reményik verse:

A világ Isten-szőtte szőnyeg,

Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha, legszebb perceinkben,

A színéből is valamit.

Köszönöm Párizs, hogy én most láthattam a színéből is valamit...

Ne írjanak túl hosszú bakancslistát, mert (...) nem érnének a végére. De ez ne vegye el a kedvüket, hanem éppen ellenkezőleg: koncentráljanak arra a kevés, de fontos pontra! (Morgan Freeman)

Van nekem egy képzeletbeli dobozom, amibe már hosszú-hosszú évek óta gyűjtögetem az álmaimat és a vágyaimat. Amolyan bakancslista szerű dolog ez... Vannak benne kifakult, már alig-alig kivehető, gyerekes ákombákommal írt cetlik, rajta egy kislány álmaival, és vannak színes tintával rót, lendületes és még ropogósan friss vágyak is. Időnként leemelem a doboz fedelét, és olyan leltár félét tartok. Mert vannak dolgok, amik teljesültek már, és vannak hajdanvolt vágyak, amik csak álmok maradtak. És jól van ez így. Jó két éve bekerült a dobozba a Sobri Jóska barlang felkutatása is. Csak városi legenda az egész - mondtad nekem, de azért ha nem túl lelkesen is, de jöttél velem, amikor újra és újra rámtört a mehetnék, és csodaváró szemekkel kutattam a fák borította, sziklás hegyoldalban a barlang nyílását. Emlékszem kalandos kirándulásokra, amikor hol lentről a völgy felől, hol a hegytetőről leereszkedve próbáltunk rájönni, hogy vajon hol rejtőzhet a barlang. Találtunk ezer meg egy csodát, köztük az angyalok tisztását is, de a hajdanvolt betyár rejtekhelyére csak nem sikerült rábukkanni. Aztán valamelyik késő őszi kóborlásunk során, amikor a gerincről ereszkedtünk lefelé a völgybe, megálltam egy pillanatra valahol ott, ahol a rettegett majréösvény kezdődik és ahonnan olyan szép a kilátás a környező hegyoldalakra.

Már az utolsó levél is régen búcsút intett a fáknak, és akkor felfedte titkát az erdő. Hidd el nekem, az ott a barlang - mutattam neked a hófehér sziklafalon sötétlő hasadékra. Talán hitted, talán nem, de aztán még mielőtt harsogó zöld levélkabátba bújhattak volna a fák, és elrejthették volna szemünk elől a betyár valaha volt rejtekét, elindultunk barlangot keresni. Kivételesen felfelé a majréösvényen, ami alig pár méter, viszont sziklás, meredek, vádli gyilkos és nem, nem használ a b betűs szavak sűrű ismételgetése... Aztán felérünk a póznához, ahonnan annak idején megláttam a barlangot, és ahol most gyönyörű nagyfejű sárga virágok nyílnak és igen... Ott van sötéten, és titokzatosan a fehér sziklafalban, és még nem sikerült a növényeknek zöld levélből fátylat szőni a nyílás elé. Aztán én leülök a pózna tövébe a virágok közé, kicsit elárvultan a nagy csendben, és várom, hogy feltűnj végre azon a hegytetőn, aminek az oldalában a barlang van. Most én vagyok a szemed, mert fentről nem lehet tudni, hogy honnan is kell majd lefele ereszkedni... Hát csak ülök és várom, hogy feltűnj végre valamelyik szikla tetején. Csend van, csak a Gaja csacsog valahol lent a völgyben, és ha kicsit  előre dőlök látom is, ahogy meg-megcsillan a rohanó víz a fák között.

Fázós darázs napozik a sárga virág szirmain ücsörögve, és feltűnik az apró alak a szikla tetején. Világító narancssárga folt vagyok a napsütésben, gondolom, miközben feltápászkodom, hogy jobban lásd, ahogy felemelt karral mutogatok a következő csúcs felé, mert persze nincs térerő, és nem tudom elmondani neked, hogy ez még nem AZ a csúcs. Kellett volna hozni valami kendőt, vagy legalább leegyeztetni, hogy mit is jelent ha így, vagy ha úgy kalimpálok, gondolom miközben érteni látszol a hadonászást, mert tovább araszolsz a következő szikla felé. Aztán odaérsz végre és már csak ereszkedni kell, és még messziről is marha meredek és veszélyes az a hegyoldal és én aggódva megtapogatom a zsebembe rejtett slusszkulcsot miközben átfut az agyamon, hogy ha valami történik, akkor nem leszel ott, és nekem egyedül kell lemásznom a majré ösvényen. Már kúszik is felfelé a pánik a torkomon, mert én ott még soha nem mentem le egyedül, és mert apró hangyaként mászol lefele, a napsütésben  világító, fehér sziklák között a sötét hasadék felé.

És megvan végre...  Odaérsz és nem várt ajándékként felcsörren a telefonom is, és indulhatok végre utánad. A völgy felől megyek mert a gerincről leereszkedni nagyon meredek lenne, és annál még a majré ösvény is jobb... Életemben először egyedül. Picivel később rájövök, hogy az ösvény amitől eddig rettegtem, semmi ahhoz képest, amin most a barlanghoz kell felmászni.

Aztán eljön az a pillanat is, amikor azt kérdezgetem magamtól, hogy most komolyan??? Ez volt az én nagy álmom? Felmászni IDE? Ide, ahova nem vezet út sem és ahova most tíz körömmel kapaszkodva próbálok feljutni, és már azt sem tudom, hogy mibe kapaszkodjak és mi a francot keresek én itt...

Igen! igen, ez volt az álmod, úgyhogy most összeszeded magad és felhúzod a segged, mert más választásod amúgy se nagyon van, és mert ezért indultál ma el. Aztán fent vagyunk és gyönyörű, és nem is tűnik már olyan magasnak, és veszélyesnek.

A nap meg süt és tele van a sziklafal apró fehér virágokkal, és a barlang előtt őrt álló fa már sárga virágokba öltözött. Átsuhan az agyamon, hogy lefele sokkal rosszabb lesz, de azt majd csak a kávé után... Tényleg rosszabb... Annyira, hogy kifog rajtam másfél méternyi szikla, és bár sokkal hosszabb de felfele mászunk a gerinc irányába, és nem a völgy fele. Most sem segít a b betűs szavak sűrűn egymás utáni ismételgetése, és majdnem elbőgöm magam, de felérünk...

Aztán hazafele az autóban ülve előveszem a képzeletbeli dobozomat, megkeresem benne a Sobri Jóska barlangja feliratú cetlit, és képzeletben teszek egy pipát az írás mellé. Mert vannak álmok, amik igenis valóra válnak, még ha évek múlva is...