Ne írjanak túl hosszú bakancslistát, mert (...) nem érnének a végére. De ez ne vegye el a kedvüket, hanem éppen ellenkezőleg: koncentráljanak arra a kevés, de fontos pontra! (Morgan Freeman)

Van nekem egy képzeletbeli dobozom, amibe már hosszú-hosszú évek óta gyűjtögetem az álmaimat és a vágyaimat. Amolyan bakancslista szerű dolog ez... Vannak benne kifakult, már alig-alig kivehető, gyerekes ákombákommal írt cetlik, rajta egy kislány álmaival, és vannak színes tintával rót, lendületes és még ropogósan friss vágyak is. Időnként leemelem a doboz fedelét, és olyan leltár félét tartok. Mert vannak dolgok, amik teljesültek már, és vannak hajdanvolt vágyak, amik csak álmok maradtak. És jól van ez így. Jó két éve bekerült a dobozba a Sobri Jóska barlang felkutatása is. Csak városi legenda az egész - mondtad nekem, de azért ha nem túl lelkesen is, de jöttél velem, amikor újra és újra rámtört a mehetnék, és csodaváró szemekkel kutattam a fák borította, sziklás hegyoldalban a barlang nyílását. Emlékszem kalandos kirándulásokra, amikor hol lentről a völgy felől, hol a hegytetőről leereszkedve próbáltunk rájönni, hogy vajon hol rejtőzhet a barlang. Találtunk ezer meg egy csodát, köztük az angyalok tisztását is, de a hajdanvolt betyár rejtekhelyére csak nem sikerült rábukkanni. Aztán valamelyik késő őszi kóborlásunk során, amikor a gerincről ereszkedtünk lefelé a völgybe, megálltam egy pillanatra valahol ott, ahol a rettegett majréösvény kezdődik és ahonnan olyan szép a kilátás a környező hegyoldalakra.

Már az utolsó levél is régen búcsút intett a fáknak, és akkor felfedte titkát az erdő. Hidd el nekem, az ott a barlang - mutattam neked a hófehér sziklafalon sötétlő hasadékra. Talán hitted, talán nem, de aztán még mielőtt harsogó zöld levélkabátba bújhattak volna a fák, és elrejthették volna szemünk elől a betyár valaha volt rejtekét, elindultunk barlangot keresni. Kivételesen felfelé a majréösvényen, ami alig pár méter, viszont sziklás, meredek, vádli gyilkos és nem, nem használ a b betűs szavak sűrű ismételgetése... Aztán felérünk a póznához, ahonnan annak idején megláttam a barlangot, és ahol most gyönyörű nagyfejű sárga virágok nyílnak és igen... Ott van sötéten, és titokzatosan a fehér sziklafalban, és még nem sikerült a növényeknek zöld levélből fátylat szőni a nyílás elé. Aztán én leülök a pózna tövébe a virágok közé, kicsit elárvultan a nagy csendben, és várom, hogy feltűnj végre azon a hegytetőn, aminek az oldalában a barlang van. Most én vagyok a szemed, mert fentről nem lehet tudni, hogy honnan is kell majd lefele ereszkedni... Hát csak ülök és várom, hogy feltűnj végre valamelyik szikla tetején. Csend van, csak a Gaja csacsog valahol lent a völgyben, és ha kicsit  előre dőlök látom is, ahogy meg-megcsillan a rohanó víz a fák között.

Fázós darázs napozik a sárga virág szirmain ücsörögve, és feltűnik az apró alak a szikla tetején. Világító narancssárga folt vagyok a napsütésben, gondolom, miközben feltápászkodom, hogy jobban lásd, ahogy felemelt karral mutogatok a következő csúcs felé, mert persze nincs térerő, és nem tudom elmondani neked, hogy ez még nem AZ a csúcs. Kellett volna hozni valami kendőt, vagy legalább leegyeztetni, hogy mit is jelent ha így, vagy ha úgy kalimpálok, gondolom miközben érteni látszol a hadonászást, mert tovább araszolsz a következő szikla felé. Aztán odaérsz végre és már csak ereszkedni kell, és még messziről is marha meredek és veszélyes az a hegyoldal és én aggódva megtapogatom a zsebembe rejtett slusszkulcsot miközben átfut az agyamon, hogy ha valami történik, akkor nem leszel ott, és nekem egyedül kell lemásznom a majré ösvényen. Már kúszik is felfelé a pánik a torkomon, mert én ott még soha nem mentem le egyedül, és mert apró hangyaként mászol lefele, a napsütésben  világító, fehér sziklák között a sötét hasadék felé.

És megvan végre...  Odaérsz és nem várt ajándékként felcsörren a telefonom is, és indulhatok végre utánad. A völgy felől megyek mert a gerincről leereszkedni nagyon meredek lenne, és annál még a majré ösvény is jobb... Életemben először egyedül. Picivel később rájövök, hogy az ösvény amitől eddig rettegtem, semmi ahhoz képest, amin most a barlanghoz kell felmászni.

Aztán eljön az a pillanat is, amikor azt kérdezgetem magamtól, hogy most komolyan??? Ez volt az én nagy álmom? Felmászni IDE? Ide, ahova nem vezet út sem és ahova most tíz körömmel kapaszkodva próbálok feljutni, és már azt sem tudom, hogy mibe kapaszkodjak és mi a francot keresek én itt...

Igen! igen, ez volt az álmod, úgyhogy most összeszeded magad és felhúzod a segged, mert más választásod amúgy se nagyon van, és mert ezért indultál ma el. Aztán fent vagyunk és gyönyörű, és nem is tűnik már olyan magasnak, és veszélyesnek.

A nap meg süt és tele van a sziklafal apró fehér virágokkal, és a barlang előtt őrt álló fa már sárga virágokba öltözött. Átsuhan az agyamon, hogy lefele sokkal rosszabb lesz, de azt majd csak a kávé után... Tényleg rosszabb... Annyira, hogy kifog rajtam másfél méternyi szikla, és bár sokkal hosszabb de felfele mászunk a gerinc irányába, és nem a völgy fele. Most sem segít a b betűs szavak sűrűn egymás utáni ismételgetése, és majdnem elbőgöm magam, de felérünk...

Aztán hazafele az autóban ülve előveszem a képzeletbeli dobozomat, megkeresem benne a Sobri Jóska barlangja feliratú cetlit, és képzeletben teszek egy pipát az írás mellé. Mert vannak álmok, amik igenis valóra válnak, még ha évek múlva is...