Maradj Velem

Ez a címe a könyvnek, amit hetekkel ezelőtt vettem a postán. Tudod, ácsorogtam a sorban, aminek a vége szokás szerint egészen a szomszédos kocsmáig lógott, és nagy unalmamban a könyveket nézegettem a tartóban és mert ennek úgy megtetszett a címe, hát megvettem. Maradj velem... Igen, jól gondolod van egy ilyen zsoltár, és az után kapta a címét a könyv, és már ott az utcán hazafele eszembe jutott a jól ismert dallam, ami azóta sem megy ki a fejemből. Tudod, ezt annak idején még hegedűn is el tudtam játszani, a kutyák nagy örömére, akik meggyőződésem, hogy ezt is utálták, meg a parasztkantátát is. Most vagy nem volt jó az ízlésük, vagy csak nagy általánosságban a hangszert utálták, vagy és ez a valószínűbb, rémesen rosszul játszottam. Szerettem ezt a fohászt, hegedülve is, és most hetek óta nem megy ki a fejemből: maradj velem, mert mindjárt este van....

De reggel van, és ülünk az autóban mert loptunk magunknak végre egy napot, és bár ezer dolog lenne, de nekem annyira mehetnékem van, hogy Laci beadja a derekát és irány a pilis. Dobogókőre  mentem volna szívem szerint, ahogy mindig, de Laci szerint a zsivány sziklák már előre köszönnek nekem, a táltos ösvényhez meg most nem érzek elég erőt magamban. Igazából arra gondoltam, hogy megállunk majd a fizetős parkolóban, ahonnan max. 100 méter a kilátó, és  majd csinálunk pár szelfit a korlátnak dőlve, Laci meg lefényképezi a panorámát, és elképzeljük ahogy együtt dobbanunk a föld szívcsakrájával egy pillanatig (mert ugye tudod, hogy az itt van...?) aztán eszünk valahol valamit és ennyi... Tudod, csak úgy átlag turistásan, hogy nagyon el ne fáradjunk. Most valahogy ennyi is elég lett volna, de a Rám szakadékba megyünk, mert a zsivány sziklák ugye már előre... Ücsörgök az autóban, dúdolgatok és azon gondolkodom, hogy ha Lajosnak igaza van, miszerint én valaha vízi tündér voltam a Pilis erdeiben, akkor most hazamegyek. Maradj velem...
 De még messze az este, és előttünk nyújtózik az egész nap és tudom, hogy az erdőben ezeregy csoda vár, csak érjünk már oda, mert lassan nagyon meleg lesz az autóban és Laci egész úton telefonál és már nincs is kedvem.... Aztán végre Dömös. Álmos, kihalt kis falu (még nem kezdődött meg a szezon) kövér macska terpeszkedik a kávézó teraszára kitett székek egyikén.

Kell egy kávé, mielőtt bevesszük magunkat az erdőbe, meg csokis süti is kell, és mire végigfut az agyamon, hogy mégsem kellett volna a torta mert szerda van, és biztosan hétfő óta aszalódik a pultban, már előttem is van és tényleg... a cirmos érzetem szerint gúnyosan néz, én csak azért is megeszem a kissé száraz kalóriahegyet, mert úgyis legyalogolom és különben is. Aztán kicsivel később már csendes kis utcán ballagunk ki a faluból a Rám szakadék felé és ezerrel süt a nap. A kis házak ablakaiban ragyogó színű virágok csücsülnek és szemközt ott magasodik a hegy és alatta valahol ott folyik a Duna, és most kéne megállítani a pillanatot mert olyan szép és olyan tökéletes. Maradj velem... Aztán beérünk az erdőbe, és szűrt fénnyé változik a szikrázó napsütés és nem kell sokat menni már ott van a Szent fa kápolna és a forrás, ahol
megfürdetem az otthonról hozott kristályaimat. Jéghideg és kristálytiszta a víz, és eszembe jut a kisfiam, aki most kissé szarkasztikusan megjegyezné, hogy már megint anyára kell várni, mert fürdeti a köveket.
Aztán megyünk tovább, és ez már igenis  völgyzugoly, és megvan a patak is, és megkérem Lacit, hogy csináljon nekem képeket a köveken bukdácsoló vízről, mert már eszembe is jutott egy idézet Wass Alberttől és azt este majd felteszem a fészre. Ő fényképez, én előremegyek kicsit és leülök egy nagy kőre és figyelek.
"Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak" (Wass Albert) De megyünk tovább és én már elfelejtettem, te meg miért nem mondtad, hogy vegyek túrabakancsot, mert a patak százszor keresztezi az utunkat és a köveken kell átszökkenni, és biztosan bele fogok esni a vízbe, a terepfutó cipőm pedig nem vízálló. Aztán beérünk a szakadékba, és én tényleg nem vagyok normális, mert itt létrák vannak, meg sziklába vájt kapaszkodók és a cipőmtől egy ujjnyira már ott a vízesés, és jéghideg permetet spriccel a ruhámra, és ugye, hogy mégis inkább a kilátó kellett volna, meg a szelfi a korlátnál. 

De valahogy olyan fenséges az egész: a hatalmas sziklák, a folyékony ezüstként surranó víz, a fák aranyos zöldje és én legszívesebben megállítanám az időt, hogy kimerevítsem a pillanatot. Maradj velem... ! De nem, még nincsen este, és csodák várnak minden lépésnél, és tudom, hogy tündérek és manók motoznak a bokrok rejtekében, a sziklák hasadékaiban, hiszen ez itt völgyzugoly. De egyszer felérünk mert elfogyott az utolsó létra és kapaszkodó is,és nem is estem le sehonnan és tulajdonképpen nem is vagyok annyira sáros, bár kissé Padisra emlékeztet ez az egész. 
Amúgy sem értem mit kellett itt majrézni, hiszen a szédülős gyógyszeremet is bevettem, és Laci szerint már csak négyszer kell átugrani a a patakon és vissza is érünk Dömösre, és búcsút intünk a szakadéknak. Aztán a legvégén  persze mégis sikerül belecsúszni a patakba, és már csak röhögök, amikor a hideg sár beleszivárog a cipőmbe és a fene tudja miért de a Halott pénz egyik dala jut az eszembe: Aki mindent elveszít, az mindent megtehet ha a pillanat a csengő, én éppen csengetek. És innentől kezdve már nem is érdekel, hogy vizes lesz-e a lábam, vagy sáros a nadrágom szára, hiszen ez még így vizes zokniban cuppogva is tökéletes: én éppen csengetek. Maradj velem mert lassan este lesz...

Aztán újra Dömös, sütit már nem kapok, de hazafele megállunk még a Duna - parton és a folyó felől fúj a szél és rohan, rohan a víz... De muszáj menni, mert az idő is rohan és ezer a dolog és különben is még egy órát ülünk majd a dugóban hazafele, és már szökik a pillanat és hiába énekelgetem, hogy maradj velem... Hazafelé még megvesszük a csempét a fürdőszobába és tényleg óriási a dugó és igen akkor is szívás, ha a Széll Kálmán tér felé megyünk, és aztán otthon valami bunkó két helyet foglalt el a parkolóban, és már elegem is van és vissza akarok menni völgyzugolyba, és hová lettek a tökéletes pillanatok? 

Amúgy meg siessünk mert este még színház, de hiszen már este van és el fogunk késni, a gyereket  meg kérdezd már meg, hogy jön-e ő is. Aztán már hazafelé színház után megállunk a belvárosban a  rózsával befuttatott ház előtt és én újra megcsodálom ott legeslegalul azt a magányos rózsafejet a levéltengerben, és eszembe jut, amit Bálint mondott: pszt, ne mondjátok, hogy szépek a rózsák, nehogy meghallja a kis magányos ott alul, mert ő azt hiszi, hogy ő az egyetlen virág és, hogy ő a legszebb. 

Elmosolyodom. Laci fényképez, és én arrébb sétálok, hogy végigszagoljam a tengernyi virágot. Sötétedik, rózsaillat száll a levegőben és újra itt a pillanat. Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét ó, el ne hagyj uram, dúdolom.  És végül este lett...