Jó utat!

  

 "Ne sírj, mert véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént!"

 Ez az idézet volt az első bejegyzés ma az üzenőfalamon, és olyan volt ez mint valami jel, vagy sugallat vagy ki, hogyan szereti hívni. Mert veled is valami hasonlón lelkiztünk éppen és én nem tudtam mit mondani neked, mert üres közhelyeknek tűntek csak a szavak és valahogy olyan műanyagnak, ha érted mire gondolok. Bekapcsoltam a gépemet mert azon gyorsabban tudok üres de hangzatos frázisokat puffogtatni, mint a telefonon pötyörészve, és ez volt az első ami szembejött velem a fészbukon. És már tudtam, hogy mit is szeretnék elmondani neked. Lébény határában készült ez a kép, a nyolcadik és egyben utolsó napján a zarándoklatunknak. Mert tudod, volt egyszer egy zarándokút... Napi ige, úgy hívtuk ezeket az itt-ott feltűnő fehér lapokat, rajtuk az idézettel. Valószínűleg a hónapokkal előttünk járó csoportos zarándoklat résztvevői ragasztották ki őket fatörzsére, kerítéslécére, villanyoszlopra. Nem tudok elég hálás lenni nekik ezért, mert nekünk ezek a "napi igék" jelentették a reményt minden nap. Általában már kellően elcsigázottak voltunk, amikor feltűnt valahol a már messziről világító fehér papírlap, és nem tudtunk olyan fáradtak lenni, hogy ne szaporázzuk kicsit meg a lépteinket,mert minél előbb olvasni akartuk azt, ami majd erőt ad ahhoz, hogy tovább induljunk. Mert mindig könnyebb volt utána egy kicsivel. Ez az idézet az egyik kedvencem. Elcsigázottak voltunk már, hiszen ez volt az utolsó napunk, ezek voltak az utolsó vánszorogva megtett kilométerek. Már látszott a lébényi templom tornya, ami felé már lassan 200 kilométer óta gyalogoltunk,és mégsem voltak könnyebbek a lépteink és nem kerített hatalmába semmiféle euforikus érzés, hogy már közel a cél. Magam voltam a megtestesült fájdalom, már meg sem próbáltam lokalizálni, hogy mi és hol fáj és a hátizsák a maga 12 kilójával ólomsúllyal nehezedett a vállamra, hátamra. Csak menni kell - mondogattam magamnak. Tudod, egyik lábadat tenni a másik után, csak erre figyelj! Nem is tudom, hogyan vettem észre a fa törzsére ragasztott papírlapot, hiszen csak az utat néztem a lábam alatt és mondogattam magamban, hogy: bal, aztán jobb... Csak egyik a másik után. Talán most az egyszer már meg sem örültem, amikor megláttam a hófehér villanást valahol bal kéz felől, mintha még az is elhangzott volna, hogy: nem érdekel. De aztán, szinte transzban, csak odabotorkáltunk, hogy kibetűzzük az út utolsó üzenetét. Sokszor sírtam az út során, de így talán sohasem. És nem, nem tudtam mosolyogni. Ott zokogtam az út szélén, mert ebben a pillanatban értettem meg, hogy miért is zarándokolok és miért is vagyok úton immár sokadik napja. Mert tudod én ezt az üzenetet nem kizárólag a zarándokútra értettem. Mindenre, ami miatt elindultam, amit ott cipeltem magammal a hátizsák mellett az egész út során. Mindenre, amit az övtáskámba csúsztatott kis lapos kő jelképezett, amit naponta százszor simítottam végig, ha papírzsebkendő vagy aprópénz után nyúltam. Tudod, a zarándokok visznek magukkal otthonról egy követ, ami jelképezi mindazt amitől az út során szeretnének megszabadulni, amit el kell engedni, amitől el kell búcsúzni. Ezt a követ aztán az út végén leteszik egy erre kialakított helyen és ezzel jelképesen megszabadulnak a múlt terheitől. Nos, nekem is volt kövem. Mondom, naponta sokszor megfogtam, végigsimítottam a hűvös, tükörsima felületén. Szerintem sejted, hogy hol van az én kövem most. Egész úton tudtam, hogy én nem akarom letenni, én nem akarok megszabadulni tőle, és nem fogom Pannonhalmán hagyni a focipályán kialakított gyűjtőhelyen. Valahogy nem voltam még kész rá...Mert én még szerettem sírni azon ami megtörtént. Szerettem elmélázni dolgokon, meg-megérinteni őket (képzeletben persze) mint a követ naponta százszor akár. Mert még nem tudtam elengedni helyzeteket, embereket, vélt vagy valós sérelmeket. Mert még hurcolni akartam magammal, holott zarándokolni is azért indultam, hogy megszabaduljak tőlük, hogy letegyem a terheimet, mint azt a bizonyos követ. De ezt az egészet, akkor ott a nyolcadik nap üzenete előtt zokogva értettem meg, ujjaimmal az övtáska nyílásába tapogatva zsebkendő után és a kő tükörsima hidegére tapintva. Ne sírj, hogy véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént. Megértettem, de mosolyogni még nem tudtam, és csak azt kérdezgettem Erikától, hogy mennyi lépés fájdalom még? Tudtuk szerintem mindketten, hogy ezt most nem kizárólag a távolságra értem, amit még megteszünk a templomig. Azt szerettem volna tudni, hogy mennyi fájdalom még, mennyi könny kell még ahhoz, hogy mosolyogni tudjak, hogy megtörténtek velem dolgok, emberek. Ahogy Erika sem tudott nekem válaszolni, én sem tudok neked. Sok. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok lépés kell és lesznek vízhólyagok és lesznek könnyek is bőven ezen a képzeletbeli zarándokúton.Tudom, megértem, hogy nem tudsz még mosolyogni. Még csak most indultál, úgyhogy hosszú és sokszor bizony kínkeserves lesz az út, aminek a végén te talán le tudod tenni a követ a terheiddel. Én hazahoztam persze a kövecskémet. Itt van a fekete komódon velem szemben. De tudod, már nem simítok végig naponta többször azon a makulátlanul sima, hideg felületén és néha már el-elmosolyodom ha eszembe jut, hogy megtörtént. Ahogy most is. Nem is tudok neked mást kívánni zarándok, csak ennyit: kitartást és Buen camino, avagy jó utat!