Csillagpor

 Tudod, vannak reggelek mint a mai is. Általában álmatlanul végigforgolódott éjszakákat, vagy bűnös estéket követően, mikor a száraz pezsgő után elfogyott az édes is, és ilyenkor rendre előkerül valahonnan. Megpróbálok úgy tenni, mintha nem venném észre, de hiába  igyekszem lábujjhegyen elsurranni a tükrök előtt, csak rámköszön valamelyikből csúfondárosan és megfellebbezhetetlenül: az antinő. "Hova mész, hova futsz, mondd, hogy jó reggelt! Ölelj át, a világ épphogy életre kelt!" - ripakodik rám Charlie karcos hangján. Ölelgessen téged a csuda, gondolom miközben ijedten elhátrálnék a tükörből rám bámuló karikás szemű, vértelenre sápadt ajkú nő elől. "Az aki szép, reggel is szép, amikor ébred még ha össze is gyűrte az ágy" - dúdolja tovább, érzetem szerint nem kevés gúnnyal a hangjában. Hát legyen, gondolom és egy nagy sóhajjal, meg két pici lépéssel közelebb merészkedek a tükörhöz, hogy szemrevételezzem mit is mázolt az arcomra az éjszaka. "Alakul még az igazi kép, nézni szeretném a színek, meg a fény hogyan fonnak Rád ma új ruhát" - dúdolgatom csak úgy magamnak biztatásképpen, miközben a mutatóujjam hegyével igyekszem feljebb tornázni a szemem sarkában gubbasztó szarkalábakat. De eltűntek a színek és eltűnt a fény is. Már napok óta hiába várom reggelente az ablakban ülve, hogy a felkelő nap színeket csempészen az ég violakékjére. Fények sincsenek, és nap sincsen és valahova elraktam a csodaváró szemüvegemet is, mert mostanában nem látok semmi szépet, miközben arra várok, hogy a frissen főt kávé illata töltse be a lakást. Fény a reggeli derengésben: a kukásautó narancssárgán villogó lámpája és valahol a vasúton is túl az a magányos lámpa, aminek percről percre fakul a fénye, ahogy a mindent ellepő egérszürke szín betölti a világot.

Egy hentes-kéz tüdőmbe markol,

szívemet nyomja, fulladok -

ó, vadludak a nádasokból

rebbenjetek föl, sírjatok!

 Napok óta járnak a fejemben Nagy László szavai, ahogy most is, amikor az iskolából hazafele igyekszem és  mint az esőcseppek, úgy szitálnak a hajamra, vállamra a szavak.
 Persze ott jön mellettem, le nem maradna egy lépésnyire sem. Hülye vagy.. .semmi nem nyomja a szívedet, és legfeljebb attól fulladsz, hogy kihíztad a kabátodat melltájékon - magyarázza, miközben ijedten nézek körül, hogy ezt most ugye senki nem hallotta... Aztán persze betelepszik az autóba is a hátam mögé, hogy ne veszítsem szem elől, amikor a visszapillantó tükörbe pislantva megállapítom, hogy még a szám is sápadt és a kialvatlanság sötét árnyék a szemem alatt.

 Rúzs kell, pici pirosító... színek kellenek, fény kell, had fonjanak rám új ruhát. Kifakult aquarell festmény vagyok, vagy inkább csak egy vázlat. Színek nélküli, gyors és hanyag ecsetvonások a durva papíron. "Mondok valamit, a tükröd hazudik, nehogy elhidd, hogyha másnak lát!" - szólok hátra neki, csak úgy a vállam fölött, és mivel úgyis dugó van és már a harmadik lámpaváltásnál sem jutottam előrébb, belekotrok az anyósülésre dobott táskámba. Kis kotorászás után végre hengeres pici tárgy köré fonódnak az ujjaim és egy pillanat múlva már ott az a sóhajtásnyi szín az ajkaimon. "Az légy, aki vagy, érezd jól magad...." énekelgetem később már az üzlet nagy tükre előtt a könyörtelenül éles műfényben és varázsolok egy kis mesterséges színt az arcomra, a járomcsontomra, a szemem köré. Nem tudom... nem jó, nem kell, nem szép. Művi, mint a spotlámpák hideg, fehér fénye a mennyezeten. Halkan dobol az eső az ablakpárkányon, miközben lekapcsolom a lámpákat, egyiket a másik után és inkább mécsest gyújtok, és illóolajat öntök a kis aromalámpába. Véletlenül kiborítok egy tégelynyi csillámport és a gyertyák meleg, mézsárga fényében aranyfelhőként száll a milliónyi csillám, ahogy lefújom azt az irizáló kis kupacot az asztal lapjáról. Aztán csak ülök a tükörrel szemben, hallgatom ahogy esik az eső és a levendula illata lassan  betölti a kis helyiséget. Talán éppen rád várok, amikor észreveszem, hogy arany szikrákat csillantva tündöklik az az utálatos, döglött barna színű műpadló. Ámulva nézek a tükörbe, és tudod már nyoma sincs... Valamikor eltűnt, észre sem vettem mikor, de már nem látom az antinőt. Régen láttalak, de te semmit nem változtál. Te ragyogsz! - mondtad amikor beléptél az ajtón- és én arra gondoltam, hogy talán nem is egyszerű csillámpor volt az, amivel sikerült beborítanom az egész kozmetikát. Egészen biztosan csillagpor volt. Csak az lehetett. Varázslatos, bűbájos, tündérpor, ami beburkolt engem is valami egyszer volt, hol nem volt, mesebeli ragyogásba.