Nem is olyan régen mondtam neked, hogy már nagyon régen nem ücsörögtem a konyhakövön. Tudod, meséltem már vagy ezerszer, hogy ott szerettem depizni. Ott, a kék-sárga kockás kövön, hátamat a mosogatószekrénynek vetve, a térdeimet az államig húzva (kicsi a konyha és kinyújtva nem fér el a lábam) és magamat ringatva, na meg jó mélyen és persze kelő átéléssel sajnálva. De már régen nem ücsörögtem a kövön. Talán öregszem, vagy a fene sem tudja miért de valahogy már nem esik olyan jól a kemény és hideg taposón való üldögélés. Mostanság előnyben részesítem a kanapét, de ez már valahogy nem ugyanaz. Itt már inkább csak merengeni szoktam a világ dolgain, üveges tekintettel bámulva a szemközti könyvespolcot, hogy: "valaki mondja meg....."
Olyannak kell lenni mint a szűrő, mondtam neked belebonyolódva valami homályos magyarázatba arról, hogy hogyan is kéne kezelni azt a sok mindent, ami nap mint nap éri az embert, és amivel mindenki úgy próbál megbirkózni, ahogy éppen sikerül. Hiába bizonygatom neked, hogy nem vagyok lelkizős, és én ugyan nem nem kattogok dolgokon, de persze igazad van, mert hát dehogynem. Mert a világ ostoba és kibírhatatlan, mert már megint hülyének néztek, kihasználtak, megbántottak, mert már megint baba vagyok a szekrényben, ahogy te is, és mert még mindig ugyanabban a szarban ücsörgünk de legalább annak örülünk, hogy nem hullámzik. Mert ebben a világban most annyira divatos őszintén élni, miközben észre sem vesszük, hogy célt hazudunk a tetteink elé és ez majd szentesíti az eszközt. De sebaj, mert sokat gyakoroltuk, és frankón tudunk így is tükörbe nézni. Mert őszinte akarok lenni, holott lehet, hogy csak tapló vagyok és a lelkedbe gázolok, ahogy tegnap te az enyémbe és még csak észre sem vetted. Ahogy még csak észre sem vettem. "Valaki látta, hogy bántottalak már, Valaki látta, hogy bántottál."
Mert elmondtam, amit nem kellett volna, vagy éppen nem szóltam, amikor azt kellett volna. Mert valahogy nincs egyensúly az adok-kapok játékban. Mert ott adunk ahol nem is kérik, és ott húzzuk el a kezünket, ahol nyúlnak érte. Mert nincs egy pillanatnyi csend sem, és mert mindig a hülyék ordítanak a leghangosabban. Mert csak ha bazmegolsz, akkor fájhat igazán, mert bassza meg nélkül nincs igazi fájdalom, nincs terápia és nincs gyógyulás sem, és meg sem hallanak ha nem vagy elég hangos és vulgáris. Mert nem olvasok elég Örkényt és mert kovácsági stílusban írom a meséimet, amikben túl sok a hasonlat és még több a padlás, ahova felmenni sem érdemes.
Mert némák vagyunk, amikor szólni kellene, és üres frázisokat durrogtatunk csak, hogy mondjunk valamit amikor senki nem kíváncsi ránk. Mert vedeljük a bort nyakló nélkül, miközben vizet prédikálunk és mindig könnyebb a más ajtaja előtt sepregetni, a mi szemetünk meg bőven elfér a szőnyeg alatt. Mert lépten, nyomon kompenzálunk, ki-ki lelkiismerete és a lehetőségei szerint, csak legyenek elegek a félmegoldások, a félig élt életek. Mert elég csak félig ott lenni valahol, mert soha nem vagyunk ott igazán sehol, mert mindig rohanunk. Mert néha egyszerűen csak le kell szarni..
Mert előbb vagy utóbb, de eljön a pillanat. A pillanat, amikor le kell ülni. Opcionálisan választható a kanapé vagy a konyhakő,én a kanapéra szavaznék.... Nem, nincs igazad, ez nem depi, és nem is felesleges kattogás vagy lelkizés, és nem is kell sokáig üldögélni. Elég ha csak figyelsz. Elég egy pillanatnyi csend körülötted, benned. Ez csupán lehetőség: nem elrohanni, hanem szembefordulni... Lehetőség arra, hogy válassz, hogy változtass. Ha még nem rossz eléggé, akkor ücsörögj és várj nyugodtan. Hiszen Fodor Ákos is megírta: "Egészen biztos, hogy előbb-utóbb ez vagy az lesz, így vagy úgy."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése