Kacatok

 A baba már nem is emlékezett rá, hogy mióta ücsörgött a padlás egyik eldugott sötét sarkában, a falhoz tolt hajóbőrönd tetején, néhány ócska pokróc, a nyikorgó hintaszék, a megvakult tükör és ez elnémult állóóra társaságában. Hónapok, évek, évtizedek óta? Nem tudta, talán mindig is itt lakott. Már nem emlékezett másra csak a padlás dohos sötétjére. Évek lehettek még is, mert érezte orrában a nyár fülledt porszagát, látta a tető résein beszűrődő fényben táncolni a porszemcséket. Halotta az őszi esőt dobolni a tetőcserepeken, beleborzongott a réseken keresztül befúvó téli szél, metsző hidegébe. Felidézte a tavasz édes orgonaillatát, hallotta a madarak motoszkálását valahol az ereszcsatorna környékén. És újra nyár lett, majd újra és újra, és mindig egy kicsivel több por rakódott a ruhácskája fodrai közé, és egyre kevésbé csillant meg az a néhány eltévedt napsugár a szőke haján.  Néha kinyílt a padlás nagy csapóajtaja, és sietős lépteket hallott koppanni a padló deszkáin, ha felnőtt jött fel a létrán befőttesüveget keresve, vagy tétován csosszanó lépéseket, ha kíváncsi gyerek volt a látogató. De soha nem ért el a kinyitott ajtón beömlő fény abba a leghátsó zugba, ahol ő támasztotta a falat a kacatokkal telerakott bőrönd tetején, és a cipősarkak kopogása is elhalt valahol a megkopott lakkozású komód környékén. Telt és múlt az idő… Orgonaillatú langyos szellő játszott a sarkokban szőtt pókháló szálai között, aranylóan meleg nyári nap fényében keringőztek a porszemek a padlás fülledt melegében, majd érett gyümölcsök részegítő aromáját hozta a hűvös őszi szél, és aztán elcsöndesedett a világ. Már csak az eső kopogását lehetett hallani a tető cserepein, és a hideg téli szél sivított a kémény körül, csípős szagú füstöt kergetve a padlás hideg levegőjébe. Jöttek, mentek az évek, időnként kinyílt a feljáró nehéz faajtaja, sietős léptek koppantak, befőttesüveg csörrent, frissen mosott ruha illata szállt. Aztán egyszer csak elcsendesedett a kis ház ott a padlás alatt. Nem nyikordult többé a nehéz ajtó, nem hangzott fel többé a szapora léptek kopogása, és tétova gyerekléptek sem csosszantak a padló finom porában. Nem lebegtette meg a még langyos, ősz eleji szellő, a száradni felakasztott ruhákat, és nem koccantak össze a befőttesüvegek a nagy fonott vesszőkosárban, ahogy a sietős léptek a lépcső felé vitték őket. Csak az eső verte a cserepeket, és már nem volt füstszaga a hideg téli szélnek, ami a tető résein keresztül süvített végig a padláson. Hosszú volt a tél, és nagy volt a csend, aztán nem sokkal miután az első, ázott föld illatát magukkal hozó langyos szellők beszöktek a padlásra… egyszer csak megnyikordult a feljáró ajtaja. Kíváncsi, ráérős léptek dobbantak a padló deszkáin, időnként meg-megállva, elidőzve. Reccsenve nyílott a világra a portól vak tetőtéri ablak, fényt hintve a padlás sötétjébe. Kandi, tavaszi napsugár kukkantott be a sötét, eldugott sarokba, megcsillantva a fényt a baba portól szürke, hajdanvolt szőke haján, és egyre közeledtek a léptek. És egyszer csak finom érintést érzett, kutató kezek emelték a magasba, fordították a fény felé. Kíváncsi ujjak simították végig poros ruháját, kosztól merev haját, rajzolták újra szemöldökének ívét, langymeleg sóhaj fújta el a port a valaha volt csillámosan kék babaszemekről. Ej - szép vagy te baba!- hallott egy kedves hangot, és beleborzongott a puha ujjak érintésébe. Egy szív dobbanásait hallotta, egy test melegét érezte, ahogy a kedves hangú idegen a lépcsőfeljáró felé sietett vele. Ne félj, most már mindig velem leszel!- súgta a hang. És beköszöntött egy új tavasz… A friss, orgonaillatot hozó szelek már az ablakpárkányon üldögélve, aranyló szőkén csillanó hajjal és habos fehérre mosott ruhácskában köszöntötték a babát. Gondos kezek fésülték naponta a hosszú haját selymesen szálldosóra, hintettek csipetnyi csillámport az égszínkék szemekre, amik oly csodaváron bámulták naphosszat az ünneplő ruhába öltözött, madárdaltól hangos, élettől nyüzsgő kertet. Csodákkal teli tavasz aztán gyönyörű nyár jött, és ő csak ült az ablakban, nézte a világ nagy színpadát, és amit játszott rajta az élet. Ó nem, nem volt egyedül, hiszen ott ült mellette a nézőtéren, együtt tapsolt és együtt nevetett vele a kedves hangú idegen.

  Aztán valami történt, valami megváltozott… Nem hirtelen és egy csapásra jött a változás, inkább észrevétlenül és loppal, mint az ősz, ami egyszer csak ott volt, hűvös szelet és ökörnyálat terelve maga előtt és reggelente ködbe burkolta a kertben álló fákat, bokrokat.  Egyszer csak ott volt… Talán más játékok jöttek, de nem is volt fontos, hogy hogyan történt. Valami más lett. Már nem fésülték naponta folyékony selyemmé a haját, és mintha napról-napra kopottabb lett volna a csillámpor az égszínkék babaszemeken, és egyre inkább tört fehérré változott a habfehér ruhácska. Sokszor napok is elteltek mire előkerült valahonnan a kedves hangú idegen. De néha még végigsimított tétova mozdulattal a baba fején, igazított a szoknya ráncain.  A napokból hetek lettek és egyszer, amikor felhangzottak az olyan régóta várt kedves léptek, sietős kezek emelték magasra és vitték magukkal, el messzire az ablaktól. Talán reménykedett, bár azt hiszem az egész olyan hirtelen történt, hogy meglepődni sem volt ideje, amikor egyszer csak egy sötét és szűk helyen találta magát. Mikor hozzászokott a szeme a sötétséghez, akkor fedezte fel, hogy alighanem egy szekrény polcán ücsörög, sok más réges-régen megunt és feledésre ítélt játék, kacattá nyilvánított tárgy között. Várt… Sokáig várt. Várta a jól ismert léptek koppanását a szekrény előtt. Várta, hogy talán kattan a zár és fordul a kulcs a zárban, kinyílik még az ajtó és talán megtörténik újra a csoda, ami egyszer tavasszal. Nem tudta számolni az idő múlását, hiszen sötét volt a szekrény, oda nem hatolt kósza, eltévedt napsugár és a szelet sem lehetett hallani a porszagú sötétben.  De én azt hiszem, hogy sokat várhatott és sokáig reménykedhetett. Lassan hiányozni kezdett neki a padlás. A falhoz tolt, kacatokkal zsúfolt hajóbőrönd, a megkopott foncsorozású tükör és az örökre elnémult óra is. Hiányzott neki a szél motoszkálása a kémény körül, az esőcseppek dobbanása a cserepeken, és a napfényben aranyszemcseként szállongó por a tetőablak előtt. Egy ideig kitartott még tudom jól, és várta hátha eljön még a kedves hangú idegen… Aztán egy szép napon a könyökével kicsit arrébb tolta a vállára borult, megkopott bundájú, hajdanvolt ölelések álomszagú emlékét őrző alvómacit, és az ajtó felé indult. Mert eszébe jutott, hogy hiszen senki nem mondta, soha nem nézte még, vajon zárva van-e az ajtó…