Emlékül

  Hunyd be a szemed, üsd össze a sarkadat háromszor, és mondogasd magadban: "Mindenütt jó, de legjobb otthon!"               /Óz, a csodák csodája c. film/

  Talán az alig búcsút intő ünnepek ringattak szentimentális hangulatba, vagy csak az évforduló közelsége az, ami miatt napok óta nagymama almás pite illatú háza jár az eszemben. Tudod, ha mamira gondolok, mindig érzem azt a jellegzetes fahéjas, porcukros illatot és hallom a konyhaablakhoz állított varrógép halk és ütemes sustorgását, ahogy mami lábai a pedált hajtják. Hosszú L alakú parasztházat képzelj el, ódon fagerendákkal a mennyezeten, szalmazsákos ággyal a tisztaszobában, és nyári nagy melegekben is hűvöset lehelő vastag vályogfalakkal, amiben járatokat vájtak maguknak az egerek. Éjszakánként hallani lehetett, ahogy a gerendákban percegett a szú, amit kicsi gyerekként valami mesebeli lénynek képzeltem és sehogy sem tudtam elképzelni, ahogy bent lakik a fában és perceg. És az egerek is előszeretettel korzóztak éjjelente a falba vájt járatokban, amit olyan jóleső borzadállyal hallgattunk a fejünk búbjáig rántott dunyha pihe-puha biztonságából. Reggelente a szomszédban lakó vadgalambok és az eresz alatt csivitelő verebek motoszkálására ébredtünk. A mai napig hiányzik a "guggófi". Mert szerintem igenis ezt búgják a galambok, hiába bizonygatja anya, hogy az márpedig inkább "megölték, szegénykét". Emlékszem a ház előtti lugasra, ahol nagymama szeretett üldögélni és most is előttem vannak a kezei, ahogy éppen borsót fejtenek, zöldbabot vágnak vagy éppen valami számomra megfejthetetlen és titokzatos mintába bonyolódva csattog a kötőtű. A konyhaablakba állított rádióból pedig szólt a Szabó család és még ma is hallom a bemondónő kellemes hangját: Kossuth rádió Budapest, híreket mondunk. Mi pedig ott ültünk a kis széken vagy csak úgy a gang meleg kövein és tudtuk, hogy éppen hol tetőzik a Duna és, hogy a hajóvonták, bármik legyenek is azok, találkozása tilos. A rókára is emlékszem, ami a kertből beszökve, pont ebben a lugasban dörgölődzött mami lábához és ami miatt aztán a fél családot be kellett oltani veszettség ellen. Aztán  ott volt a padlás, ahol rég múlt idők emlékei és ezeregy titok lakott és ahova persze nekünk gyerekeknek nemigen volt szabad felmászkálnunk. De mi persze ott szerettünk kutatni elmúlt életek megannyi apró kincse után, és olyan szép volt, ahogy a tetőablakon beszűrődő nap sejtelmes fényében táncoltak a porszemek. A padlásnál már csak az öreg kerekeskút volt titokzatosabb, ami ott állt félelmetesen, és valahogy olyan időtlenül ott a homokozó szélén. Még emlékszem a kíváncsisággal vegyes rémületre amivel a moha lepte kávához lopakodtunk és lenéztünk a mélyben megcsillanó koromsötét víztükörre azt latolgatva, hogy vajon Holle anyó ott lakhat-e a kifürkészhetetlen sötétség mélyén.

 Emlékszem még illatokra... A nyári zápor áztatta, alig elvert por illatára, a kerítésen áthajoló jázminéra vagy az orgonáéra, ami ott virágzott a pince mellett végig, sűrű tömött, fehér és lila sorokban. Akkor még kapor illata volt a nyárnak és a veteményeskert fölött vibráló levegőben, mint tóba dobott kavics nyomán a víztükör, úgy hullámzott a templom tornya.

Nagypapára nem igen emlékszem. Kicsi voltam még, amikor már nagyon beteg volt és a pipacsok borította, hűvös és penészillatot sóhajtó pince bejárata elől, ahol ücsörögni szeretett, befeküdt a beteg ágyba. Volt egy kicsi gyerekszékem, azon üldögéltem az ágya mellett és együtt számoltuk az ülőkét alkotó deszkákat. Hatra emlékszem de lehet, hogy csak azért mert csak addig tudtam számolni. Ha eluntam a lécek számolgatását, kisündörögtem a konyhába, ahol nagymama csendesen szipogva főzte a húslevest a betegnek és ha megkérdeztem miért sír, mindig azt felelte, hogy mert csípi a szemét a hagyma. Nem emlékszem, hogy később valaha is láttam volna sírni.

 Kipróbáltam az előbb, de hiába ütögettem össze háromszor a sarkamat, csak nem sikerült visszarepülni az időben, abba az almás pite illatú kicsi házba mondjuk egy kaporillatú, forró nyárba. De nem is kell, hiszen hoztam magammal ezt-azt... Emlékeket, a könyvek, a szavak, a versek az anyag, a fonal, a minták szeretetét. Lemásoltam mami egy-egy mozdulatát, gesztusát és sokszor elmosolyodom, hogy jé, most éppen úgy motyogok magam elé filmnézés közben, ahogy ő szokott. Ahogy itt ülök és ezeket a sorokat írom, még nagypapa is itt van velem, mert velem szemben a könyvespolc tetején trónol az egyetlen emlékem a padlásbeli nagy kincsvadászatokból. Egy tábla, abból a hajdanvolt kocsmából, ahol úgy képzelem nagypapa harciasan és bajuszosan áll a söntés mögött, és valahol a falon ott a felirat: A padlóra köpni szigorúan tilos, mert az terjeszti a tüdővészt. 

  Hát ennyi maradt, vagy ennél sokkal-sokkal több...