Mert kell valami SZÉP!

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.  

/Márai Sándor/

  Valami kéne, gondolom az anyósülésen kuporogva miközben két kézzel próbálom összefogni a mellem előtt a télikabátot. Mint valami hatalmas, fekete varjú úgy ülök itt, fut át a fejemen miközben belepislantok a lehajtott napellenzőre ragasztott tükörbe. Nem sokat aludtam az éjjel, a kialvatlanság sötét karikákat rajzol a szemem alá és vasabroncsként feszül a fejem köré a fájdalom. Mutass valami szépet! - kérem és csodaváró szemekkel lesek ki a felfröccsenő sárral lepett koszos ablakon, de csak fekete sárral pettyezett, hóval fedett mezők futnak versenyt velünk, és a házak kéményén gomolyog a szürke füst az egérszürke felhőkkel viseletes ég felé. Mutass valami szépet!- mondom újra, mint valami makrancos gyerek... - Hiszen eltetted a fényképezőgépet, úgyhogy vársz valamit... Valami szépet. De még a nap is alszik valahol, a rongyos, szél cincálta felhők mögé bújva és a rádió ónos esővel riogat. Enyhe hányinger kúszik felfelé a torkomon, mikor Rúzsa Magdi hangja tölti be a kocsi belsejét:"Mondd mit ér ezer év mondd mit ér ezer év / Mondd mit ér az egész nélküled." Szeretem, de nem ezt a verziót és most valahogy idegesít. Nyúlik, mint a rétestészta - mondom és elképzelem, ahogy a fájdalomtól cincált idegeim köré tekeredik a dallam. Az idő, sóhajtom... Biztosan valami front jön, meg az ónos eső (valahol keleten, de akkor is), attól vagyok szarul. A pezsgő.- mondja Laci és magamban igazat adok neki, miközben lenyalok egy vércseppet a kicserepesedett ajkaimról. Aztán kapok végre egy kávét meg egy csokit is hozzá. Ujjnyi vastagon és aranysárgán csillan a pohár alján a méz, megbűvölten nézem, ahogy a kanál belemar és csillámló örvényként oldódik fel a kávé sötétjében. 136 kalória - mondja Laci a csokit forgatva a kezében. Kit érdekel, vonom meg a vállam, de azért letörök belőle egy darabot és neki adom, így azért már valamivel kevesebb gondolom, és megint jönnek az olcsó kifogások: majd holnaptól, majd hétfőtől, majd jövő héttől, majd valamikor érdekel.  Mutass valami szépet! - követelem újra, már az autóban ülve. Akárhogy is próbálom nem tudok semmi szépet találni a mindent ellepő szürkeségben és az őzek sincsenek sehol az út melletti szántóföldről. Csak bámulok ki az ablakon és arra gondolok, hogy a múltkor azt mondtam neked félek attól, hogy egyszer csak elfogynak a szavak, és én nem tudok miről írni. Ehhez képest egész éjjel nem aludtam, mert mint valami meghibásodott TV képernyőn csak villództak a fejemben a képek, a gondolatok, amikről mind írni szeretnék, amiről még írni kell, amit még el kell mondani annak a pár embernek akik szeretik a meséimet. Zsuzsa hozzászólása járt a fejemben az éppen aktuális írásom alatt: Írd és mondd!  Nekem erről persze egy idézet jutott eszembe József Attilától: "az igazat mondd, ne csak a valódit" és aztán persze az egész verset (Thomas Mann üdvözlése) még azon melegében és éjszaka meg kellett keresnem és fel kellett olvasnom Lacinak. Hosszan elidőzve egyes mondatoknál, mert persze majd valamikor erről is írni kell. Megint belelesek a napellenzőre ragasztott tükörbe. Még mindig fekete árnyék a fáradtság a szemem alatt és hiába próbálom a mutatóujjammal felfele tologatni, egyre csak lefele görbül a nevetőránc a szám sarkában és csak nem akar megcsillanni az éppen előbukkanó bágyadt nap a hajam szőkés vörösén. Aztán valamikor később, már hazafelé, versenyt rohanunk az idővel, mert a nap éppen aludni készül a fák koronája mögé csúszva, vörös és arany fényeket kölcsönözve az egérszürke rongyokba öltözött felhőknek és nekünk oda kell érnünk ahhoz a magányos fához a dombtetőn. Mert ezért kellett a fényképezőgép. Kinyújtott tenyeremen egyensúlyozva próbálom visszatartani a lángoló napkorongot, ne menjen még hiszen ez nem egyszerűen szép, ez gyönyörű. Ünneplőbe öltözve, pazar színorgiával búcsúzik a szürke, ónos esővel riogató hétköznap és a dombtetőn ott áll lángoló bíborba és meleg arany fényekbe burkolózva a magányos fa fekete sziluettje. "Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is"- suttogom csak úgy magam elé, és arra gondolok, hogy valahogy így kéne élni. Minden reggel úgy elindulni otthonról, hogy magunkkal visszük, ha csak képzeletben is, a fényképezőgépet, mert biztosan jön valami... Valami szép, amit érdemes lesz megörökíteni. Minden egyes szürke hétköznap.