Tabula rasa

 Kinyitjuk a könyvet. A lapok üresek. Magunk írjuk a szavakat. A könyv címe "Lehetőség" és az első fejezete "Újév".  /Edith Lovejoy Pierce/

Tudod, én azt hiszem ez mégsem ilyen egyszerű. Attól, hogy ma felébredtünk egy átmulatott szilveszter éjszaka után és csak mert egy új évre virradtunk, még nem változik semmi. Ettől még nem áll ott előttünk makulátlan fehér lapokkal, egy új élet telve reménységgel és leírásra váró csodákkal. Én azt hiszem, ehhez előbb leltározni kell. Számba kell venni az elmúlt évet, nagyító alá tenni, ízekre szedni akár, és felismerni azt, hogy mi az amit mondani, amit tanítani akart nekünk. Aztán persze eldönteni, hogy megértettük-e, hogy felfogtuk-e a mondanivalóját. Nézegettem itt a facebookra felrakott megosztásokat. Tudod, amiben mindenkinek ott az elmúlt éve valami "Remek év volt, örülök, hogy te is benne voltál ebben" szöveggel, és azon gondolkodtam, hogy akkor most csak én vagyok az egyetlen aki be merem ismerni, hogy nekem bizony nem volt "remek" évem. A múltkor még úgy fogalmaztam neked, hogy pocsékságos év volt, de most, hogy nagyító alá tettem és igenis ízekre szedve megvizsgáltam (vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy kihúztam végre a fejemet a homokból és szembenéztem dolgokkal), most inkább azt mondanám, hogy tanulságos. És most olcsó poénként, had szúrjam ide be, hogy örülök, hogy te is benne voltál. Nos, akkor leltározzunk. Most persze megint egy idézet jutott eszembe, mert én már csak ilyen vagyok és mert napok óta itt zsonganak a fejemben Reményik Sándor szavai:

"Ha számbavetted mind a vétkeid,

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért

Még mondj el egy pár miatyánkot!"

 Vagy, ha konyhanyelven akarok fogalmazni, akkor: húzzuk ki a fejünket a homokból. Kaotikus, zűrös és mint valami átjáróház, olyan volt az elmúlt évem. Sokszor éreztem úgy, mintha csak álmodnék. Nem, nem valami Csipkerózsika szerű, álomtalan és mély álmot képzelj el. Ez inkább amolyan rémálomszerű álom volt. Tudod, az a fajta, amiből az éjszaka közepén valami hirtelen, kába rémülettel és kalapáló szívvel riadsz fel. Amikor csuromvíz rajtad a hálóing, nedves tincsekben tapad a nyakadba néhány elszabadult kósza tincs és miközben szomjas nagy kortyokban iszol néhány kortyot az ágy mellé állított vizesüvegből, cseppet sem bánod, hogy néhány csepp a melleid közé csurran, lázat enyhítő hűs patakként. Hát valami ilyesmi volt. Aztán már nem tudom mikor és, hogy is történt de talán akkor amikor Paul Beatty szavait olvastam, miszerint: "Ha színház az egész világ, akkor én akarom kezelni a süllyesztő ajtaját." Én pedig úgy döntöttem, hogy akkor ideje felébredni és megnyitni a süllyesztő ajtaját és elengedni embereket, eseményeket, történeteket amik nemhogy adnának nekem, de amik ledarálnak, felőrölnek és amiktől mindig egy picivel kevesebb leszek, míg végül már a tükörtől is hiába kérdezem, hogy de ki és hol is vagyok én??  Elegem lett abból, hogy az emberek csak jönnek-mennek át az életemen, mint valami nagyvárosi vasútállomás várótermében, kényük-kedvük szerint, és amikor felszállnak a vonatra még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy búcsút intsenek. Én meg csak állok a sínek mellett, kezemben a képzeletbeli fehér zsebkendővel, hogy legalább elköszönhessek, aztán csak azt veszem észre, hogy a vonat már régen elment és én egyedül ácsorgok a peronon. Aztán kinyitottam azt a képzeletbeli ajtót és elképzeltem, hogy most kinyílik az a bizonyos könyv a hófehér lapokkal és innentől kezdve csak rajtam áll, hogy mivel telnek meg a lapok. Tudod, én azt gondolom, hogy nem kell ehhez megvárni, hogy elkezdődjön az új év, bármelyik nap éppen olyan jó erre, csak venni kell egy nagy levegőt és el kell dönteni. Mert különben olyan az ember mint valami hókotró. Hülye hasonlat tudom, de most képzeld el, ahogy csak tolod magad előtt a napok, a hetek, a hónapok vagy akár évek hordalékát mint a hókotró a havat. Aztán a végén ott állsz egy baszott nagy hófal előtt... és akkor hogyan tovább? Akkor hiába van újév reggele, és hiába szeretnéd, hogy üresek és hófehérek legyenek azok a bizonyos lapok, hiszen ott tornyosul előtted minden amit magaddal ráncigáltál az óévből. Csak engedj el mindent... Minden rosszat, amit magadból hoztál az elmúlt évből, és ami csak beszennyezné azokat a makulátlan lapokat. Olyan ez mint egy lufi, ami valamikor szép volt, csillogó és piros és te háromszor is a csuklód köré tekerted a madzagját, nehogy véletlen elszálljon. De észre kell venned, hogy már csak összeaszott piros rongycsomóként lóg a zsinór végén, már se nem szép, se nem piros és csak húzod magad után mivel szállni már nagyon régen nem tud. Ki nem mondott szavakból, hozzád méltatlan helyzetekből, olcsó kis hazugságokból van a kötél ami a csuklód köré hurkolja. Csak legyél bátor és engedd el..! Ha másként nem megy akkor egy határozott vágás az ollóval...

 Valamikor nyár vége volt amikor fogtam az ollót... és  a könyvem  első lapjára felírtam négy, amolyan bakancslista szerű dolgot. Most így fél évvel később azt mondhatom neked, hogy mind valóra vált. Ó, ne gondolj most túl nagy dolgokra, neked valószínűleg jelentéktelen kis apróságok, de én ezekkel az apró csodákkal írtam tele a könyv első lapjait. Az egyik amit kívántam ez a blog volt. A másik, amit kértem, hogy végigjárhassam a Szent Jakab utat és, hogy kapjak társakat hozzá. Nem társakat, barátokat kaptam és azt hiszem elsősorban  ez a két ember volt az, akik miatt át kellett értékeljem az elmúlt évet és akik miatt most végül is azt kell mondjam, hogy ez egy: Remek év volt! Köszönöm, hogy Te is benne voltál ebben.