A Grincs

A bejárat előtt ültem a lépcsőn, csak úgy papucsban és a dolgozós ruhámban, a vállamra vetett télikabátba burkolózva. Kezemben a kihűlt kávét szorongattam és éppen a kétnapos zabkeksz morzsáit szedegettem a kabátomról, amik egész otthonosan érezték magukat a fekete szövet szálai közé ragadva. Már csak egy meggyújtatlan cigaretta hiányozna, pont a szám sarkába és talán hinnék is Rúzsa Magdinak, hogy nyár van és a füst meg vitorlázgat... Hét ágra sütött a nap és mindenhova vágytam csak az üzletbe nem, a  lassanként mindent ellepő fahéjas-alma illatba és a rádióból megállás nélkül ömlő karácsonyi dalok áradatába nem. Olyan vagyok mint a Grincs, gondoltam, én sem szeretem a Karácsonyt. De ezt csak úgy halkan és még magam előtt is szégyenkezve suhant át valahol a gondolataimon és közben Fodor Ákos szavai jártak a fejemben miszerint: "Nem ezt akartam gondolni."  De ez járt a fejemben aznap már sokadszorra és minden egyes vendég után kicsit zöldebbnek láttam a fejem a szemközt logó tükörben és egyre inkább hasonlítottam a mesék szörnyecskéjére. Mindenki sütött, főzött, fát díszített (de hiszen még csak 23.-a van, gondoltam átlag öt percenként) és én azon gondolkodtam, hogy hozzánk az idén biztosan nem jön el a Karácsony, mivel a nappali ablakot még meg sem pucoltam, a függönyöket sem mostam ki és ha Laci be nem vásárol, akkor még kenyér sem lesz otthon. 

Éppen beleittam az időközben jéghideg löttyé változott kávéba mikor felbukkantál a ház sarkánál és mellém ültél egy szusszanásnyi időre a lépcsőre. Hazafelé tartottál a munkából és irigyeltelek kicsit, mivel nekem még csak a felénél járt a nap és úgy éreztem, hogy már vésztartalék üzemmódban szedem a szemöldököket és, hogy ennek a napnak biztos, hogy sosem lesz már vége. Ültünk a lépcsőn, mindketten fekete kabátban, komoran és fáradtan és akkor elhangzott a szádból egy mondat: nem szeretem a Karácsonyt.Meglepetten kaptam fel a fejemet a kezemben tartott kávésbögrében úszó meghatározhatatlan állagú lötty bámulásából, és néztem rád hitetlen, mire te mentegetőzni kezdtél. Nem is a karácsonyt nem szereted mondtad, a körülötte lévő felhajtást nem bírod... Olyan vagyok, mint a Grincs-mondtam ki hangosan a gondolataimat és közben beleszívtam a képzeletbeli  cigarettába, ami ott fityegett (időközben meggyújtottam persze) a szám sarkában. Aztán te néztél rám hitetlen és megbeszéltük, hogy mert már semmi sem ugyanaz. Már a fahéjnak sincs olyan illata, mint valamikor régen, amikor ha advent  első vasárnapján nekiálltam megsütni a szokásos Kissinger Brötchen-eimet (amit rajtam kívül senki nem szeretett, és mindenki csak a szemeit forgatta, amikor karácsonykor az asztalra tettem két-három tálcányit) az illatot az egész lépcsőházban érezni lehetett. De már régóta nem sütök Kissinger Brötchent a család nagy megkönnyebbülésére, mert már nem olyan a fahéj illata, vagy nem is tudom... Mert már semmi sem ugyanolyan... Ma is hétágra süt a nap és inkább húsvéti nyulat vizionálok, amint hátára vetett karácsonyfával lopakodik a kertek alatt és nem Télapót, Jézuskát, angyalkát és mert jégvirág helyett hóvirág van és mivel szánkót már csak az üzletek legeldugodtabb polcain látni és akkor is kibukik a meglepett kiáltás a szádon: jééé szánkó. Mert valahogy elsikkadnak az ünnepnapok a nagy rohanásban. Mert mindig csak az jár az eszünkben, hogy mi az amit még meg kell csinálni, amit még el kell intézni, ahova még el kell rohanni, amit még meg kell venni, amit még meg kell sütni, be kell csomagolni, fel kell díszíteni... Mert ott az a rengeteg KELL.... Mert az ünnepnek tökéletesnek kell lennie. Mert ha nem sütsz legalább háromféle sütit és nem tervezed hetek óta a tökéletes menüsort, és ha nem kezded már el advent első vasárnapján megsütni az apró sütiket és ünneplőbe öltöztetni a lakást, és ha nem teszed tele a facebook üzenőfaladat a már elkészült sütijeid képével, akkor talán el sem jön az Ünnep. Közben pedig elfelejted érezni a fahéj illatát, és nem mész be a gyerekkel megnézni az ünneplőbe öltözött belvárost, mert még meg kell sütnöd három tálca Kissinger Brötchent és ha mást nem de zseblámpa fényénél fogsz ablakot pucolni, mert máskor már nincs időd, mert ott az a sok kell és muszáj. Cserben hagynak a pillanatok és nem nyúlunk utánuk, nem köszönünk rájuk, esetleg csak nézünk utánuk a felismerés halvány szikrájával a szemünkben, hogy mintha... Aztán elkezdett fázni a fenekünk a hideg kövön és amúgy is mennünk kellett. Neked megsütni holnapra az utolsó sütit és becsomagolni az ajándékokat, nekem még vissza volt jó pár kiszedetlen szemöldök. Olyanok vagyunk mint az oroszlánszelidítők -mondtam neked már az ajtóban állva és éppen az utolsó kortyokat ittam a jéghideg löttyből a bögrében, amit valamikor kávénak hívtak betudva neki a számban maradó keserű utóízt. Vagy talán csak szeretnénk, ha a mi kezünkben lenne az ostor és az élet, mint valami meghunyászkodott oroszlán, szépen odakuporodna a lábunk mellé. De lehet, hogy nem is mi kezünkben van a korbács és mi csak táncolunk, ahogy az élet fütyül nekünk. És ez a nem mindegy... Aztán visszamentem az üzletbe, felakasztottam a kabátomat a fogasra és löttyintettem egy extra adag fahéjas-almás illóolajat az aromalámpába és közben Celin Dion hangján szólt a This are so special time. Olyan vagyok mint a Grincs, gondoltam miközben egyre nagyobb átéléssel dúdoltam a refrént és meggyújtottam néhány teamécsest. De talán... talán még nem késő. Késő este értem haza aznap. Fáradt voltam, elcsigázott és beteg de elhatároztam, hogy másnap időben felkelek és ha ablakot pucolni már nem is lesz időm, Kissinger Brötchent sütni meg már érelme  nincsen, mivel esetleg csak szilveszterre puhulnának meg és amúgy is mindenki utálja, viszont betölti a fahéj illata a lakást, de talán sikerül megszelídíteni az életet. Ha csak egy szentestényi időre is. És talán mégis eljön a Karácsony hozzánk is. Aztán úgy esett, hogy nem volt otthon habfixáló a gesztenyés sütihez és már megint senki nem vett csillagszórót és amúgy is egyfolytában folyt az orrom és ha elmentem a lakásban egy-egy tükör előtt a Grincs nézett vissza rám. Így aztán bevágtam az ajtót magam után és jó hangosan, és csak úgy elindultam a nagyvilágba vérig sértetten és talpig náthásan. Aztán a piros lámpánál ácsorogva azt vettem észre a visszapillantó tükörben, hogy az Élet ott ücsörög a hátsó ülésen és gúnyosan felém int a kezében tartott oroszlánszelidítő ostorával. Hát tudod mit, gondoltam és fityiszt mutatva neki, begurultam az Spar előtti parkolóba. Vettem, habfixálót meg zselatint fixet is,biztos ami biztos alapon mert sajnos nem én vagyok a született feleségek mind egy személyben, és sosem tudom mi kell a sütibe, és még a csillagszórót is megtaláltam. Aztán a hosszabbik úton autóztam haza, mert olyan jó volt a rádióval együtt énekelgetni a karácsonyi dalok ezeregyedszer hallott refrénjét és mert olyan szépen sütött a nap. Estére aztán elkészült a süti (zselatinfix kellett bele) ünneplőbe öltözött a karácsonyfa és meleg vajsárga lánggal lobogó gyertyafénybe a lakás. Éppen az asztalnál ültem, túl a vacsorán és a lábamat felrakva egy üres székre a kezemben tartott kristálypohár oldalán táncoló gyertyalángot figyeltem, amikor mintha moccant volna valami a karácsonyfán függő piros-arany gömbök között. Hát eljöttél-suttogtam és lélegzett visszafojtva figyeltem ahogy gömbről-gömbre szökkent csillagszóró szikrákat idéző ragyogással. Eljött bizony... A meg nem pucolt nappali ablak a meg nem sütött háromféle bejgli és a hiányzó Kissinger Brötchenek ellenére is.Hozzátok is elment tudom, még ha nem is úgy sikerült az ünnepi menü, ahogy szeretted volna, ha már megint az izzósornak csak a fele világított és ha sokadszorra is elfelejtetted a csillagszórót és ha már az első este feldőlt is a karácsonyfa, akkor is ott volt. Csak észre kellett venned, ahogy ott bujkál a gyertyák lángjában, a karácsonyfafüggők üveggömbjeiben, a gyermeked bogárszemében vagy egy kézszorítás melegében. Valahol a fa alatt a lehullott tűlevelek között pedig kezesbárányként ott fekszik és békésen alszik az élet.