„Utolsó pillanatig erősebbnek lenni, mint a helyzet, amelyet külső erők teremtenek meg körülöttünk. Lélekben nem adni fel semmit, nem engedni; ez a titok.” (Márai Sándor)

Megcsömörlöttem, írtad és nekem tegnap óta ez  kifejezés jár a fejemben. És arra gondoltam, hogy én is hányszor, de hányszor éreztem már ezt, és hogy én is pont ezt a kifejezést használtam. Megcsömörlöttem... belefáradtam. Nem tudom te mibe... én úgy magába a szürke hétköznapokba szoktam, mondjuk heti rendszerességgel. A mindennapok rutinjába, a mindig egyforma mozdulatokba, amik napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra ismétlődnek. Mert minden reggel ugyanaz.... ugyanazzal a mozdulattal teszed a filtert a kávéfőzőbe, ugyanúgy  csurran a konyhapultra az a pár csepp víz a piros alapon fehér pöttyös bögréből. Ugyanazzal a mozdulattal veszed ki a tejet a hűtőből, teszed tálcára a kukoricapehellyel együtt és teszed a gyerek kis reggeliző asztalára. Aztán rohansz gyorsan zuhanyozni, öltözni, amíg fő a kávé. Ugyanúgy keltegeted a morcos gyerekedet minden reggel, ugyanazokkal a kapkodóan célirányos mozdulatokkal teszed rendbe az ágyakat, és mosogatsz el gyorsan, gyorsan míg ő reggelizik. Aztán a rohanás az iskolába is mindig ugyanaz. És ez csak a reggel, mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy. És aztán ugyanilyen rutinszerűen megy tovább a nap... a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és végső soron az egész életed. Olyan ez, mint amikor elszakad a féltve őrizgetett gyöngysorod, és megrettenve, tehetetlenül nézed, ahogyan peregnek le a szemek....egyik a másik után. Iszonyat gyorsasággal, és hiába is kapsz utánuk, kiperegnek az ujjaid közül. Valahogy ilyen az élet is... és rohan az idő. És peregnek azok az átkozott gyöngyszemek.... És a hétköznapok mindig egy kicsivel szürkébbek lesznek, és lassan már meg sem tudod őket különböztetni az ünnepnapoktól, és az élet mindig egy csöppet nehezebb lesz. 

 Egyik ismerősöm szokta mondani, hogy ő egy rabszolga... a család rabszolgája. De nem azok vagyunk-e mindannyian? Ki a családé, ki a munkáé, vagy csak úgy általában a mindennapoké. A szürke hétköznapoké. És gyakran beszélgetünk erről, hogy olyan reménytelen ez az egész, olyan lehangoló. Én azt szoktam mondogatni, hogy nem kell hagyni, hogy elborítsanak minket a szürke hétköznapok. Mert ha időnként nem felejted el felemelni a makacsul földre szegezett tekintetedet, akkor észreveszed, hogy éppen kisüt a nap és szíven simogatnak Fekete István szavai: „Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.”

Tudod az élet már csak olyan, hogy mindig történnek rossz dolgok és amikor azt hiszed, hogy rosszabb már nem is lehetne, nos akkor megmutatja, hogy de igenis lehet. És szinte hallod a kaján hangot valahonnan a vállad mögül, hogy: na, figyelj csak...! Aztán kapsz akkorát, hogy az a képzeletbeli fal adja a másikat. Mert az élet már csak ilyen. Mindig, amikor azt hiszed, hogy végre sínen vagy és nem a tévedések országútján bolyongasz bekötött szemekkel és végre értelmet nyernek a dolgok és nem azt érzed, hogy csak bóklászol át az életen totál céltalanul… Nos, akkor jön a kaján hang, valahonnan a vállad mögül... Egy rossz hír, egy kilátástalannak látszó helyzet, egy üzenet valakitől akitől már olyan régóta és annyira vártál valamit, csak nem azt amit éppen kaptál és újra ott találod magad valami vakvágányon és már fogalmad sincs, hogy akkor most merre is. Rengeteg vakvágány volt az én életemben is, és ilyenkor olyan egyszerű feltenni az embernek a kezét és azt mondani, hogy: halló sors, vagy akárki, aki az életünk nagy könyvét írja, én most megadom magam, aztán te csak rendezd a dolgokat, ahogy neked tetszik. Mert a legegyszerűbb ilyenkor, ha az ember lekuporodik a konyhakőre (ez valami tipikus nőcis dolog, hogy ott szeretünk depizni), vagy megeszi az aznapi sokadik kókusz rudat és megzuhan, de amúgy jó alaposan, lehetőleg kilencemeletnyi mélyen. Mert ezt a legegyszerűbb: sajnálni magunkat. Én profi vagyok ebben. Sok év, nem kevés munkájával csak sikerült tökélyre fejlesztenem a nagy megzuhanások koreográfiáját az őrületbe kergetve mindenkit magam körül. Aztán eljött az a hétvége, amikor két napig ki sem mozdultam a lakásból (az ágyból sem nagyon), csak néztem magam elé kifejezéstelen tekintettel és mélyen átérezve sajnáltam magam. És úgy szerettem volna, hogy megszólaljon a kapucsengő, mert valaki ott áll lent és csak arra vár, hogy beengedjem mert tudja, hogy éppen szükségem van rá. Mert valakit érdekel, hogy mi van velem... Mert valakinek fontos vagyok. De nem jött senki, és ilyenkor mindig mérges leszek az egész világra, és ezredszer is megfogadom, hogy én sem leszek ott senkinek soha többet, nem veszem a vállamra senki búját-baját. Vigye, cipelje csak mindenki egyedül a saját keresztjét. De ott leszek... hát persze. Mert majd megint jön egy sms, vagy egy telefonhívás, és én megyek és ott támasztom az ajtófélfát arra várva, hogy beengedjen, és had segítsek neki cipelni...egy darabig legalább, és közben azon fohászkodom magamban, hogy " Állítsátok meg Teréz anyut!"  De akkor azon a hétvégén egyedül voltam, és rájöttem, hogy egyedül kell összekaparnom magam, hogy ezt most senki nem tudja megoldani helyettem. Két nap totális halálfélelemben és önsajnálatban. Két nap, ami végül is megtanított értékelni a szürke hétköznapokat, mert az idő rohan és nem kapsz még egy esélyt. Az élet már csak olyan, hogy időről-időre a padlón találod magad, és újra meg újra tápászkodni kell. A te döntésed, hogy mennyi ideig ücsörögsz a padlón és, hogy megeszed-e a napi sokadik kókusz rudat. De azzal tisztábban kell lenned, hogy a gyöngyszemek peregnek...