AZ ÚT

"Ha azon gondolkodsz,

merre kellene menned,

soha nem jutsz sehová.

Csak az út hoz tapasztalást,

legyen az bármilyen is.

Ez az, ami tanít, ami csiszol.

Csak a saját tapasztalásod az,
ami előre visz.

Ezer útikönyv nem ér fel

egyetlen lépéssel.

Menj!

Még, ha félsz is... csak MENJ!"

- zen -

  Mert volt egyszer egy zarándokút...

Mindig mindenről írok és az ÚTRÓL (igen, így csupa nagybetűvel) még nem írtam egy sort sem. Itt sorakoznak a gondolatok a fejemben, már hetek óta... Vagy talán az első, a Szent Jakab úton megtett lépés óta. De eddig valahogy nem akartak betűkké, szavakká formálódni a fejemben tobzódó gondolatok. Pedig olyan jó lenne írni róla. No, nem azért mert félek, hogy valamit is elfelejtek belőle vagy, hogy idővel megfakulnak vagy talán egészen el is tűnnek az emlékek. Hiszen ahogy Erika mondta: minden megtett kilométer örökre a szívünkbe égett.

  Valahogy a fenti idézettel kezdődött... Sok évvel ezelőtt, amikor az első caminoról szóló könyvet elolvastam és amióta hívott az ÚT. Mert az út igenis hív, ahogy Sándor Anikó mondta az író-olvasó találkozón, egyszer csak azt érzi az ember, hogy még a csapból is a camino folyik. Na, ekkor kell bátornak lenni és elindulni. Nekem eltartott jó három évig, amíg megláttam az első, oszlopra festett sárga kagylót, és amire elég bátor voltam ahhoz, hogy elinduljak. Mert igenis kellet egy nagy adag bátorság és elszántság ahhoz, hogy az ember megtegye az első lépéseket... Mert bizony az út tanít, csiszol, és az ember tudja, még mielőtt elindul, hogy nem tér haza ugyanúgy, ahogy elment. És mert félünk a változásoktól, legyenek bármilyenek is. Még mielőtt elindultam volna, azt mondta nekem egy ismerősöm, hogy reméli, egyedül megyek, mert zarándokolni egyedül kell. Én akkor azt válaszoltam, hogy ezt úgysem én döntöm el... Ha úgy kell lennie egyedül megyek, ha nem akkor meg úgyis a megfelelő embereket kapom társaknak. S lőn... Kaptam zarándoktársakat, akikért a mai napig hálás vagyok. Igen lányok, most rátok gondolok, és ha eddig nem mondtam volna, akkor most szeretném megköszönni nektek. Köszönöm, hogy társak voltatok. Hogy tudtatok hallgatni, amikor azt kellett, és bátorítani, támogatni, amikor arra volt szükség. Hogy egyszerűen ott voltatok. Hogy végigkínlódtuk, sírtuk, nevettük ezt a 200 kilométert. Mert nélkületek nem sikerült volna, és most nem mondhatnám el, hogy valóra vált az egyik legnagyobb álmom. Mert nélkületek nem lett volna ugyanaz, és mert nélkületek más emberként tértem volna haza. Mert hiszem, hogy az ember másként tér vissza a való világba egy zarándokút után és, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Hiszen véghez vittünk valamit... Megcsináltunk valamit, amiben hittünk, ami fontos volt nekünk, és amiért szenvedni is hajlandóak voltunk. Emlékszem, ahogy Lébényből hazafele az autóban kb. tíz percenként előre szóltam Erikának, hogy: megcsináltuk Erika, ugye megcsináltuk?? Még hallom a hitetlenkedő megkönnyebbülést a hangomban, amivel kiestek a mondatok a számból. Annyiszor megkérdezzük egymástól, ha találkozunk, hogy hogyan tudtuk ezt megcsinálni lányok?? Úgy, hogy hittük benne, hogy az első lépéstől kezdve tudtuk, hittük, hogy meg fogjuk csinálni. Történjen bármi és legyen akármilyen nehéz is, de ott volt a hitünk, hogy sikerülni fog. Az akarat, ami lépésről-lépésre vitt tovább az úton még akkor is, amikor úgy érezte az ember, hogy nincs tovább. Én nem szégyellem bevallani, hogy  naponta többször is éreztem úgy, hogy elérkeztem a fizikai vagy a mentális tűrőképességem határához, hogy én most bevágom a dzsindzsába a zsákot és melléülök. Aztán ennyi volt én megérkeztem és, hogy ha  még egyszer kiejtem a számon, hogy zarándokolni akarok menni, akkor legyen szíves valaki amúgy jó istenesen fenékbe rúgni. De azt is meg kell mondjam, hogy öt percnél tovább nemigen szoktam a csalánban ücsörögni és sajnálni magam. Azért is, mert rohadtul csíp és azért is, mert ha estére fedél alá akartam kerülni, akkor márpedig tápászkodni kellett, a hátamra venni a 11 kilós zsákot és elindulni. Mert akárhogyan is, de menni kellett, mert megálmodtuk, és mert aki egyszer elindult, az menjen. De rengetegszer eszembe jutottak Wass Albert szavai:

„Úttalan utakon, imádkozva vagy szitkozódva, békés szívvel vagy lázadozva,de menni kell…” Mert bizony volt szitkozódás és volt imádkozás is. Előbb vagy utóbb de az ember eljut odáig, hogy beletörődik abba, amit az út ad. És azt hiszem, ekkor kezdődik az igazi zarándoklat. Amikor megtanulom elfogadni a jót és a rosszat is… A vízhólyagokat, a százával támadó szúnyogokat, az átázott, víztől csöpögő cipőt. Amikor hálás vagyok az útelágazásban feltűnő irányjelző tábláért, az ősöreg szalmazsákért a zarándokhelyen vagy egy tányér meleg levesért a nap végén. Amikor reggelente ezzel a kis reggeli mantrával indul az ember útnak: csak járható utakat adj Istenem, minden mással megbirkózunk. Valamikor ekkor kezdődik…

  Sándor Anikó azt mesélte a caminoról, hogy ott azért történnek csodák, mert ezer éve tapossák a földjét a jóakaratú zarándokok, akik azért vannak úton, mert valami jót szeretnének, mert jobbá szeretnének válni és ezzel a sok jóval van átitatva a camino minden egyes kilométere. Hát a Szent Jakab úton most már ott van a mi hitünk és akaratunk lenyomata is... Ott van a lenyomatunk az út porában, a mező fűszálaiban vagy az útjelző kőre helyezett kavicsban. Mert nélkülünk nem lenne ugyanaz. Bizony lányok ott van az örömünk, a bánatunk, a küzdelmünk mindenhol… Nagyigmándon a szélmalmoknál ahol megküzdöttünk minden egyes lépésért a mocsárrá változott, derékig érő csalánnal szegélyezett úton, vagy a Gerecsében azon a több kilométer hosszú gyilkos emelkedőn, ahol annyira vártuk az Ervin sziklát, rajta a jellel, mert akkor ott véget ér végre a kaptató.

Olyan sokan megkérdezik, hogy miben lett más az életem attól, hogy végigjártam az utat. Nem tudom, erre nincsenek konkrét válaszok. Azt gondolom, hogy nyolc nap zarándokút nem váltja meg a világot, de ha nyitott szemmel, füllel és legfőképpen befogadó szívvel jársz rajta, akkor igenis csiszol és tanít... Mert: "csak a saját tapasztalásod az, ami előrevisz."  Az utolsó nap… Az a gyilkos huszonvalahány kilométer a töltésen a szemerkélő esőben, a hideg szélben és a szúnyogok ellen hadakozva. Jobbról, balról csak a fák és a bokrok egybemosódó zöldje. Előtted és mögötted a nagy semmi. Csak az út, ami végtelenbe vesző kígyóként kanyarog a lábad alatt. Sehol egy lélek, se ember, se állat se semmi. Fáradtak voltunk nagyon, ez volt már az utolsó napunk és a végeláthatatlan töltés kezdte kikezdeni az akaratunkat. Az út szélén fehér útjelző kövek voltak, azokat számoltuk és próbáltuk kitalálni, hogy hány méterenként követik egymást. Így próbáltuk megsaccolni, hogy mennyi lehet még vissza Lébényig és közben vágyakozva néztünk előre, hogy vajon mikor pillantjuk már meg azt, ami felé nyolc napja zarándokolunk, a lébényi templomtornyot. De csak az út kanyargott előttünk. Időnként teljesen érthetetlen módon megálltunk és szótlanul bámultunk visszafele az útra, ahonnan jöttünk és közben teljesen tudatában voltunk annak, hogy mennyire értelmetlen is amit csinálunk. Mi a jó abban, hogy visszafele nézegetünk és az utat faggatjuk a hátunk mögött, amit éppen az előbb taposott a lábunk. Azt már megtettük, azon már végigmentünk… Attól, hogy pár méterenként megállunk és vissza-visszanézünk nem fog megváltozni semmi. Esetleg csak annyi, hogy elszalasztjuk a pillanatot. A pillanatot, amikor ott a következő kanyarnál talán éppen elénk tárul a lébényi templomtorony. A pillanatot, amire azóta várunk amióta csak elindultunk, és amit annyiszor és olyan sokféleképpen elképzeltünk már. És mi elszalasztjuk, mert éppen megint hátrafele a fejünk és valamit nézegetünk, ami már elmúlt. Azt hiszem itt jöttem rá, hogy mennyire értelmetlen ez az egész, és ezt most nem csak az útra értem, hanem általában az életünkre. Hogy mennyi energiánkat elveszi az, hogy folyamatosan a múltban élünk... Ragaszkodva rég elmúlt vagy soha nem volt érzelmekhez, hozzánk méltatlan helyzetekhez, hamis barátokhoz. Közben pedig ott az orrunk előtt az élet, a maga mindennapi kis csodáival, amit nem tudunk észrevenni, ha folyton másfele figyelünk. És most Reményik Sándor Csendes csodák című verse jutott eszembe:

"Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök."

  Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a töltésről még nem lehetett látni a templomtornyot. Volt viszont egy tábla, rajta egy jobbra mutató nyíl és a felirat Lébény 4,7 km.
Életem legnehezebb kilométerei voltak. Aztán egyszer csak megláttuk… Valahol nagyon messze azt a várva várt templomtornyot. De nekem már nem is ez volt a nap meghatározó pillanata, hanem amikor az útszéli fán megpillantottuk a „napi igét”: Ne sírj, hogy véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént! Életemben kevésszer sírtam úgy, mint akkor. Olyan szívből jövő mélyről és őszintén, mint a gyerekek.

Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna… Reggelente, amikor felhúzom a redőnyöket és kinézek az ablakon, hogy vajon milyen az idő… Még ma reggel is, amikor undok, nyúlós köd terpeszkedett a város felett és a szemközti házig nem lehetett ellátni, még ma is eszembe jutott, hogy vajon milyen lehet egy ködbe burkolózó mezőn gyalogolni a cél felé. Vagy napközben, amikor hirtelen előbukkan a nap a felhők mögül és én vágyakozó szemekkel bámulok ki az ablakon, mert hát zarándok idő van. Hiányzik… Marie von Ebner-Eschenbach szavaival szólva:„Célod beteljesülése után egy dolgot mindenképpen hiányolni fogsz: a vándorlást a cél felé.”

 De sebaj lányok, új célok és új utak kellenek, mert tudom, mert hiszem, hogy:

„Úttalan utakon,

végső szívdobbanásig,

utolsó sóhajtásig,

s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:

de egyszer eljutunk a sziklaszálig!”

(Wass Albert)

Eljutunk lányok a sziklaszálig... Jelentsen bármit is.