A pókháló

„Kapaszkodom, mint pókháló igazságában meglapult virágpor” /Tornay András/

 Nem, nem kapaszkodom beléd, se senki másba. Ezt nem is tudom miért írtam, gondolom vártam valamit... Valamit, ami aztán nem úgy és nem olyan formában jött, ahogy szerettem volna. Írtam már neked, idéztem már neked Pressert: Ha megértenéd, utak nincsenek, csak az érzés van, csak a hang vezet… Nincsenek utak. Legalább is a szó szorosan vett értelmében nincsenek. Valahogy úgy tudnám elképzelni, mint a pókháló kusza szövevényét, amit ha figyelmesen és kellő távolságból szemlélsz, észreveszed, hogy milyen pontosan, precízen és művészien megépített alkotás is az. Valahogy ilyen kuszának tűnő szövevény is az életünk, és csak néha a ráeszmélés pillanataiban látunk valami keveset az értelméből. Vannak, akiknek megadatik az ébredés ritka pillanata, amikor is tágra nyílt szemekkel bámulva hirtelen látni kezd. Ritka pillanatok ezek, és ahogy jöttek úgy el is illannak. És ez így van jól. Hiszen ki lenne képes úgy leélni az életét, hogy mindig mindent kristálytisztán lát, érez és tud. Vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy nem veszik észre a pókhálóban a művészetet, a csodát... Akik egy hanyag mozdulattal nyúlnak a partvis után és kotorják le a sarokból azt, ami nekik csak egy bosszantó koszfolt a makulátlan életükön. Néha azt gondolom, hogy jobb volna ilyennek lenni, de újra és újra rájövök, hogy az én ritka pillanataim, az eszmélés pillanatai szebbek, mint az ő csukott szemmel élt létezésük. Mert én ajándékba kaptam a csodát. Segítőnek születtem... Ezt mondta valaki nekem tegnap, és ez az, amit itt érzek magamban én is, már nagyon régóta. Amiről írtam is a Tévedések Országútjában. És azt gondolom, hogy valaki csak úgy tud segíteni, ha már itt ebben az életben átél mennyet és poklot. Nem kell itt most nagy tragédiákra gondolni, betegségekre, halálra, gyászra, elég átélni a létezés fájdalmát.... A sajátodét és másokét. Mert ezzel jár az, ha ajándékba kapod a látás művészetét. Vele együtt jár a fájdalom is a szenvedés is, de kapsz mást is. A kreativitást az érzés, érzékelés képességét. A képességet, hogy felfogd; utak nincsenek, csak az érzés van, csak a hang vezet. A látás képességét, hogy észrevedd nem csak fekete és fehér szín létezik, hiszen ott a szivárvány. Rajtad áll, hogy elfogadod-e ezeket a kincseket vagy beteszed őket a haszontalan kacatok számára létesített fiókba. A tiéd a döntés. Élhetsz süketen és vakon, abban a hitben, hogy a legfőbb érték az életben egy jól sikerült gyerekzsúr vagy egy sikeresen megválasztott szappanadagoló, ami színben a leginkább passzol a fürdőszobádba. Vagy észreveheted a pókhálóban a művészetet is és hagyhatod, hogy a látszólagos kuszaságban a hang, az érzés vezessen. És amikor utad végén elérsz oda, ahova egész életedben igyekeztél, ahova a véletlenek, a sors, az érzés, vagy nevezd, ahogy szeretnéd, vezetett. Ha elérsz oda, ahol a pókháló leheletfinom és hajszálvékony fonadékai metszik egymást, ahonnan kiindul és ahova végső soron összefut az egész bonyolult hálózatrendszer… Ha oda eljutsz, akkor éred el a teljességet. Akkor, egyedül és csakis akkor leszel a középpontban. A fókuszban. A világegyetem a mindenség fókuszában. Egyszer, egyetlen egyszer. Az utad végén.