A kis halálok vagy, ahogy én szoktam emlegetni a mosoly járat, vagy a mókuskerék, a napi rutin,vagy az állandó rohanás...Meg az ugyanoda ütődő vízcseppek, vagy az a folt a konyhaasztalon, ami minden egyes nappal kopottabb lesz, mert minden álmos, kapkodós, reggel ugyanúgy öntöm a kávéfőző mellé a vizet, ami mindig ugyanúgy folyik végig az üvegkanna oldalán. Minden reggel ugyanúgy és csak a folt lesz kopottabb... És közben a szórakozott tekintet, amivel az ember kibámul a konyhaablakon, csak úgy bele a semmibe, miközben precízen meghajtogatja a kávé filtert és szórakozottan felitatgatja a pultról a tócsába gyűlt vízcseppeket. Minden reggel... És csak ritkán, az eszmélés valami furcsa és áldott pillanataiban veszi észre az ember, hogy odakint, az ablakon és a kávéillaton túl, éppen ébredni készül a világ és hiszen gyönyörű. Olyanok ezek a reggelek, mint amikor az ember világgá megy...
Aznap is úton voltam éppen, ahogy mindig, minden egyes nap. Mert tudod azt szoktam mondani, hogy állandóan úgy érzem, mintha mindig úton lennék, csak éppen soha nem érkeznék meg sehova. Nos, az a nap is éppen ilyen volt. Ültem az autóban és próbáltam eszembe idézni, hogy most akkor merre is, és onnan hova tovább és otthon a vasalni való, meg mosogatni is kéne… És egyszer csak olyan fojtogató erővel tört rám az érzés, hogy én ezt most nem akarom, hogy sehova nem akarok menni, csak egy pillanatnyi csendet szeretnék. Csak egy eszméletnyi nyugalmat, amibe nem csörög bele a telefon, amikor az ember nem nyitja szóra a száját anélkül, hogy mondanivalója lenne. Amikor nem mondok üres és olcsó semmiségeket, csak azért mert még az is jobb mint a csend ami körülöttem, vagy éppen bennem van. Csak egy lélegzetnyi időt magammal, a gondolataimmal vagy éppen a semmivel a fejemben. Világgá kéne menni, gondoltam. Pakolni a zsákot, fogni a vándorbotot és csak nézni, hogyan kanyarodik az út a lábam alá. Érezni a zsák súlyát a vállamon, a bot enyhe dörzsölését a hüvelykujjamon és hagyni, hogy a szellő kuszálja össze és fújja az arcomba a hajamat. Hallgatni, ahogyan a szél istenhozzádot suttog a búcsúzó faleveleknek és beszívni a nedves avar illatát. Nem beszélni, nem telefonálni, nem kattogni semmin, nem lelkizni, nem rettegni a holnaptól, nem ápolgatni mások lelkét botcsinálta pszichológusként. Nem hallgatni, miközben azt kívánom, hogy bárcsak válaszolhatnék, és mialatt egyre csak zakatol bennem a kérdés, hogy de ha mindig csak megértek, hol maradok én???
Sándor Anikó szavai jártak a fejemben, miszerint ha az ember azt érzi, hogy menni kell... Nos, akkor menni kell és közben az LGT énekelte a fülembe, hogy: menni kéne, minden lépést,kipróbálni minden érzést,Szállni kéne szárnyak nélkül, álmodozni, álmok nélkül.
És már tudtam, hogy én aztán ma el nem jutok a nagykerbe és a vasalni való is pont jó helyen van ott ahol eddig volt és már kanyarodtam is a tó mellé, úgy ahogy valamikor régen, amikor szomorú voltam és hittem Wass Albert szavait miszerint: "S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."
Nem volt szép idő, esett is valamikor éjjel és vizes volt a fű és csúszós a gyalogút. De olyan nyugodt volt a tó vize, és olyan sejtelmesen zúgott a nádas, hogy már nem is érdekelt, hogy vizes a pad, amire ülök, csak hallgatni akartam ahogy a nádszálak a hullámokkal beszélgetnek. És arra gondoltam, hogy ha elég csendben ülök akkor biztosan megpillantom Wass Albert tündérkéjét, Szillét, aki a nádasban lakik és talán megértem amit a tó mesél. Tudom, most azt gondolod, hogy javíthatatlan álmodozó vagyok és tündérek nem is léteznek, de azt is tudod, hogy nekem hinni kell. Én nem a sorsban hiszek, hanem a tündérekben, a mesékben és a csodákban... Mert kell néha valami, nem-e világi, ami segítségével az ember meg tud szökni a napi rutin elől, még ha csak egy eszméletnyi időre is. Ami segít abban, hogy legalább egy kis időre ne azon kattogjon az ember, hogy mit hoz a holnap. Milyen vélt vagy valós nehézségeket, amivel majd küzdeni kell. Mert az majd holnap lesz...Most csak a tó van és talán Szille a tündér, aki nappal a nádasban alszik. Meg a szél, ami belekap a kigombolt kabát szárnyaiba, és amit játszani engedek a hajammal, a felhők mögül kikukucskáló nap, amitől hirtelen hihetetlen kékké változik az égbolt és a nedves avar illata az orromban. Egy csipetnyi boldogság, mint egy hirtelen feléd nyújtott kéz vigasztaló melege, valahol a panel rengetegben egy tó partján és a tudat, hogy talán sikerült megmenekülni. Erre a napra...Aztán holnap majd újra indul a mosoly járat,a szokásosan álmos reggellel és egy kicsit megint kopottabb lesz a konyhapult, ott a kávéfőző mellett.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése