„Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... felfelé, vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg.” /Márai Sándor/

A kaleidoszkóp érzés az....jár a fejemben már napok óta. Mert valahogy úgy érzem magam, mintha belepottyantam volna a kaleidoszkópba, és most én is ott pörgök - forgok az ezer színben szikrázó kis kristályok között. Valahogy ilyen napokat élek mostanában. És nem tudom, hogy a színes üvegcserepek vetítik-e rám a szivárvány minden színét és attól van-e ez a ragyogás, vagy én pulzálok, csillámlok és az én fényem az, ami betölti a kaleidoszkóp belsejét. Vagy mint a Jamie és a csodalámpa, emlékszel még erre a mesére? Tudod, a kisfiú Jamie, akinek volt egy csodalámpája, amivel este villanyoltás után a padlóra világított, majd beleugrott a parkettán ragyogó fénykörbe, és egy színes spirálon lecsúszva egy mesevilágba érkezett. Már a kezemben van a lámpa, és már ott ragyog az a meleg sárga kör a padló közepén, és én állok és bámulok, hogy akkor ugorjak-e vagy sem. Mert látom ott, azt a végtelen, színes csigalépcsőként a mélybe vezető csúszdát, és vonz is az utazás szédülete (amitől Jamie kutyája nagyon szenved, és mindig eltakarja a szemét), de nem tudom mi vár rám, ha egyszer elfogy alólam a spirál és én úgy érkezem meg valahova, ahogy a gyerekek egy hosszú és kanyargós csúszás után a játszótéren, fenékkel a homokba. De vonz, igen nagyon is vonz a "Nagy utazás". És igen már nyitva van a titkok kamrájának az ajtaja is, és már be is kukucskáltam rajta, de még hiányzik azaz egy lépés... De ez határozottan a kaleidoszkóp érzés.....És ha most belekukucskálnék a színes csőbe, akkor ott látnám színes képkockákként felvillanni elmúlt idők történéseit, érzéseit. A tegnapi napot...ahogy bámulok ki a vonat ablakán és látom ahogy bíbor és arany fényekbe öltözötten éppen aludni készül a nap a tó vizébe csúszva. De előtte még az októberi nap hűvöse, ahogy Juditba karolva fázósan toporgunk a villamosmegállóban, a forralt boros pohár melege a jéghideg ujjaim alatt. A lüktető bizsergő érzés, ahogy az illatos forró bor átjár, betölt és felmelegít, mint egy jó szerető. Az ősz hihetetlen színorgiája, ahogy kavarognak a könnyű szélben az aranysárga falevelek, mintha az égből hullanának, hatalmas és ragyogó esőcseppenként. Aztán a vágyak.... amik úgy tudtak előbukkanni hirtelen, mint ahogy tavasszal rácsodálkozol a hirtelen habos virágruhát öltött fákra. És hiába van ősz, és hullnak a levelek, a te orrodat májusi orgonaillatot ringató szél csiklandozza, miközben fázósan összehúzod magadon a kiskabátot, és kicsit szorosabbra tekered a nyakad körül a sálat. Mert valami, amit olyan régóta elfojtottál magadban, aminek még a létezéséről sem akartál tudni, nos az a valami, most utat talált magának valahogyan. Talán mert az ajtó, amit olyan hosszú időn keresztül bámultál, és ami mindeddig zárva maradt előtted, most hirtelen résnyire nyílott. Valaki kinyitotta neked, valaki lenyomta helyetted a kilincset, és te tétova de mégis kíváncsi léptekkel odamerészkedtél végre és bekukucskáltál rajta. És most állsz, kezedben a kilinccsel és még nem döntötted el, hogy becsapod, vagy szélesre tárod-e. A te döntésed... igen a tiéd. De ha egyszer átléped a küszöböt, ha veszed végre a bátorságot és megteszed azt az egyetlen tétova lépést, akkor kezdődhet végre a " Nagy utazás". Mert vannak a vágyak... amiket el lehet fojtani, el lehet hallgatni és amiktől aztán lehet szenvedni egy életen át. Lehet, hogy igazából nem is tudatosul benned, hogy mi az, ami hiányzik, mi az ami arra kényszerít, hogy időről időre lekuporodj a kék-sárga kockás konyhakőre, kezedben a sárbogárdi rettenetessel és csak bámuld a falon az órát, ahogy alig hallható ketyegéssel számolja az elillanó perceket. Mi az, amitől időnként a két tenyeredbe kell temessed az arcodat, és jó mélyen kell vegyed a levegőt, mert nem kell az a sírás, a sírás az várjon! Mi az, amitől esténként csak ülsz a laptoppal az öledben, kezedben a távirányítóval és frusztráltan kattogtatsz egyik csatornáról a másikra, miközben minden ok nélkül ordibálsz a gyerekkel, és csak érzed, hogy "Valami nincs sehol! -s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani!" ( Váci Mihály). Majd holnap… gondolod magadban, holnap összekapod magad, mert meg kéne venni végre a szappanadagolót ami a leginkább passzol a fürdőszobacsempéhez, vagy kell az az új kanapéhuzat, ami a legjobban megy a már meglévő díszpárnákhoz, a csillárhoz, a szőnyeg legapróbb kis mintájához, vagy az erkélyen árválkodó muskátlikhoz. Vagy el kéne menni megint a pszichológushoz, felhívni a kineziológust, vagy csak inni esténként egy-két pohárral, vagy egyik cigiről gyújtani a másikra... mert hátha a szádból gomolygó füsttel együtt elszáll az érzés, hogy: „ ...valami hiányzik minden ölelésből, -minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, -minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: -ha miénk is,- a boldogságból hiányzik valami.” És aztán olyan hirtelen mint ahogyan egy szürke esős napon, amikor még csak nem is számítasz rá, hirtelen utat tör magának a rongyosra cincált felhők közül egy tétova napsugár...olyan hirtelen történik valami. Találkozol valakivel, vagy észreveszed, hogy résnyire igaz, de nyitva van az a bizonyos, régóta az orrodra csapott ajtó... mindegy is, de elindulsz egy úton. Nem tudod még, hogy merre, hova vezet majd... nem is kell. Most annyi elég, hogy megteszed az első tétova lépést… aztán a következőt. És közben Váci Mihály súgja a füledbe, hogy: „Újra kezdeni mindent e világon, -megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…” És most valahogy olyan ragyogós vagyok… ennek most örülnél. Nem, nem igazi ragyogás ez. Ez még csak a strasszkő bolondos ezer színben csillámló talmi fényjátéka, ha hirtelen rásüt a nap. De hiszem, hogy eljön a nap, amikor azt mondom majd, hogy most RAGYOGOK: Olyan igazi, mélyről jövő, csendes nyugodt izzással, ahogy a rubin.