"Ki minek gondol, az vagyok annak...." / Weöres Sándor /

Szeretem a betűket, elvarázsolnak az írott szavak, mondatok. Képes vagyok ötvenszer egymás után elolvasni egyetlen versszakot és még mindig valami újat felfedezni benne. Versekben, idézetekben, képekben, dallamokban gondolkodom. Mondj bármit és biztosan eszembe jut róla valami.... Valami szép.

„Ki minek gondol, az vagyok annak....” Jobb napjaimon Reményik lángja vagyok, vagy a Lidércfény. A láng, amelyik ott világít a lápban, hogy megállítsa a gyanútlan utazót: állj, ne tovább, ne erre gyere, ez nem a te utad. Igen tudom, most azt mondod, hogy tévedek, mert a lidércfény nem a bajt jelzi, hanem éppen, hogy a mocsárba csalogatná a gyanútlan vándort. De miért ne létezhetne mindkettő? Miért ne lehetne az én lidércfényem ilyen?

"Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább,

És gondozd híven."

Aztán rosszabb napjaimon azt gondolom, hogy a francot vagyok én a fény, hiszen csak egy szürke kis molylepke vagyok, amelyik egyre csak ott kőröz a láng körül. „Ki minek gondol, az vagyok annak...” Időnként rettentő antiszociális tudok lenni, és kétségbeesetten hajtogatom, hogy nem e világba való vagyok. Aztán jobb pillanataimban megpróbálom meggyőzni magam, hogy de hát nincsen MÁSIK világ ahol az elszalasztott lehetőségek majd újra tálcán kínálják magukat nekem, ahol utolérem a gondtalanul elmulasztott pillanatokat. Ez van, ebben kell jól érezni magunkat,vagy legalábbis kissé erőteljesebben próbálkozni. Most kell lábujjhegyen beosonni az alvó gyerekhez a szobába és szorosan ölelni a meleg, álomittas kis testét. Most kell kiülni az erkélyre egy pohár borral, meggyújtani a gyertyákat és az éppen aktuális szappanopera bámulása helyett beszélgetni és a bevásárló központ fényeit bámulni ott jó messze…Csak úgy mert éppen akkor ennek van értelme. Most kell felvenni a telefont vagy megírni azt az üzenetet, annak a pár vagy éppen jó pár embernek , aki fontos. Szeretek egyedül lenni de néha mégis rettentő magányosnak érzem magam, miközben megállás nélkül csörög és pityeg a telefonom és még a piros lámpánál állva is üzenetekre válaszolok és hallgatok, meghallgatok és megértek….Közben Kozák András hangján szólnak a fülemben Szabó Lőrinc szavai: „ Ha mindig csak megértek, hol maradok én?

Időnként meseszökevénynek érzem magam... Konkrétabban meg vagyok róla győződve, hogy itt felejtettek valamelyik vérmesebb Grimm meséből. Máskor meg, ha hazafele jövet fázósan, a mellem előtt összefogott kabátban, a víztócsákat kerülgetve meglátom az orvosi rendelő ablakában, ahogy megcsillan a szőke hajamon a napfény, akkor szép vagyok. Mert sokszor ennyi elég. Vagy a tenger morajlása, mondjuk egy világítótorony ablakában ülve. Szeretek nevetni. Saját magamon is. Félek a pókoktól, a bogaraktól, az egerektől, az élettől, a haláltól.... Szeretem a színeket. Ha valamire azt mondják, hogy ez márpedig fehér, szerintem akkor is inkább gyöngyház fényű, vagy elefántcsont színű. Nem hiszek abban, hogy a dolgok csak feketék vagy fehérek lehetnek, hiszen ott a szivárvány. Nem hiszek az utakban és a nagy álmok kergetésében. Presser párti vagyok: utak nincsenek, csak az érzés van, csak a hang vezet. Olyan vagyok, mint valami őskori foszília. Lenyomatokat őrzök. Emberek, hangulatok, emlékek, elillanó pillanatok, érintések, tovatűnő illatok lenyomatát. Általuk lettem az aki: Nő. Igen, felfogtam és elfogadtam végre, hogy igen is az vagyok. Nem a született feleségek mind egy személyben, de NŐ. Így nagybetűkkel és az éppen aktuális súlyfelesleggel. Mert az mindig van, mert időnként a nutella a legjobb barátom. Mert szeretem, csak úgy nagykanállal az üvegből, éjszakánként mezítláb állva a konyhakövön az antinős hálóingemben. De Nő vagyok és mint ilyen nagyon sok mindenre figyelek egyszerre. Tudok Teréz anyut játszani laptoppal az ölemben miközben totálisan képben vagyok, hogy ki mennyire ármány a Barátok Köztben és még olvasni is tudok mellette. Utálom a harisnyát. Nem csak a tescos élelmiszereket, de a Tescot, az Auchant és az összes többi hipert és szupert is utálom. Általában a férjemet kell hívjam, ha nagy ritkán én megyek vásárolni, mert úgysem találom meg a tasakos rizst. Utálok sorban állni, mert mindig az az érzésem, hogy a pénztáros kizárólag az én bosszantásomra piszmog. Szeretek vásárolni, csak ne élelmiszert és ruhát kelljen.. Apróságokat, kicsi csillogó haszontalan baszkurákat. Nem azért mert szükségem van rájuk, csak mert jártamban-keltemben megtetszett. Vagy könyveket....Bármikor, bármennyit. Mert imádom az illatukat. Vagy futócipőt. Mert futni utálok, de sebaj mert van, amelyik kifejezetten jól mutat a fekete-fehér kis csinossal is, ha belefáradt a lábam a „csinos” cipőbe. Grafomán vagyok. Szeretek írni. Helyesen is. Halálom, ha valaki rosszul használja a ba, be, ban, ben toldalékokat. Sok minden voltam már, és sok mindent kipróbáltam, de újra és újra rájövök, hogy én annyi mindent nem szerettem még. Biztosan pisiltem már bokorban, de kukoricásban tuti és egyszer még egy kihalt belvárosi utcában is, amire nem vagyok túl büszke, de így utólag jókat tudok röhögni rajta. Nem szeretek főzni, szeretem, ha főznek nekem. Inkább meggondolatlan, mint bátor vagyok és állított már meg rendőr egy héten kétszer is, de ebből csak egyszer büntettek meg. Jószívű vagyok, vagy hülye... Néha nem pontosak a definícióim. Próbálok őszintén élni és nem Dr. House jelmondatát a magamévá tenni miszerint mindenki hazudik. Inkább amolyan Mátrixosan:" Nem mondtam, hogy könnyű lesz....csak azt mondtam, igaz." Nem szeretem a pletykát és mégis az életem része, már csak a munkám miatt is. Az olcsó emberek...Hogyan definiáljuk, hogy ki értékes és ki olcsó? Hittem már drágakőnek valamit, amiről kiderült, hogy csak olcsó kis strasszkő, ami egy mosás után lepereg a ruhádról és lopott fény az, amitől néha-néha mégis olyan szépen szikrázik, ha rásüt a nap. És sokszor annak a tenyerében lapul a simogatás, akitől a legkevésbé vártad volna. De már megtanultam, hogy nem szabad sopánkodni és megpróbálni visszaragasztgatni a búcsút inteni készülő köveket. Csudát...Elég egy hanyag mozdulat és hulljon, aminek hullnia kell. Mindezek ellenére, néha még magamnak is csak félve ismerem be, hogy még mindig HISZEK.