Ne írjanak túl hosszú bakancslistát, mert (...) nem érnének a végére. De ez ne vegye el a kedvüket, hanem éppen ellenkezőleg: koncentráljanak arra a kevés, de fontos pontra! (Morgan Freeman)

Van nekem egy képzeletbeli dobozom, amibe már hosszú-hosszú évek óta gyűjtögetem az álmaimat és a vágyaimat. Amolyan bakancslista szerű dolog ez... Vannak benne kifakult, már alig-alig kivehető, gyerekes ákombákommal írt cetlik, rajta egy kislány álmaival, és vannak színes tintával rót, lendületes és még ropogósan friss vágyak is. Időnként leemelem a doboz fedelét, és olyan leltár félét tartok. Mert vannak dolgok, amik teljesültek már, és vannak hajdanvolt vágyak, amik csak álmok maradtak. És jól van ez így. Jó két éve bekerült a dobozba a Sobri Jóska barlang felkutatása is. Csak városi legenda az egész - mondtad nekem, de azért ha nem túl lelkesen is, de jöttél velem, amikor újra és újra rámtört a mehetnék, és csodaváró szemekkel kutattam a fák borította, sziklás hegyoldalban a barlang nyílását. Emlékszem kalandos kirándulásokra, amikor hol lentről a völgy felől, hol a hegytetőről leereszkedve próbáltunk rájönni, hogy vajon hol rejtőzhet a barlang. Találtunk ezer meg egy csodát, köztük az angyalok tisztását is, de a hajdanvolt betyár rejtekhelyére csak nem sikerült rábukkanni. Aztán valamelyik késő őszi kóborlásunk során, amikor a gerincről ereszkedtünk lefelé a völgybe, megálltam egy pillanatra valahol ott, ahol a rettegett majréösvény kezdődik és ahonnan olyan szép a kilátás a környező hegyoldalakra.

Már az utolsó levél is régen búcsút intett a fáknak, és akkor felfedte titkát az erdő. Hidd el nekem, az ott a barlang - mutattam neked a hófehér sziklafalon sötétlő hasadékra. Talán hitted, talán nem, de aztán még mielőtt harsogó zöld levélkabátba bújhattak volna a fák, és elrejthették volna szemünk elől a betyár valaha volt rejtekét, elindultunk barlangot keresni. Kivételesen felfelé a majréösvényen, ami alig pár méter, viszont sziklás, meredek, vádli gyilkos és nem, nem használ a b betűs szavak sűrű ismételgetése... Aztán felérünk a póznához, ahonnan annak idején megláttam a barlangot, és ahol most gyönyörű nagyfejű sárga virágok nyílnak és igen... Ott van sötéten, és titokzatosan a fehér sziklafalban, és még nem sikerült a növényeknek zöld levélből fátylat szőni a nyílás elé. Aztán én leülök a pózna tövébe a virágok közé, kicsit elárvultan a nagy csendben, és várom, hogy feltűnj végre azon a hegytetőn, aminek az oldalában a barlang van. Most én vagyok a szemed, mert fentről nem lehet tudni, hogy honnan is kell majd lefele ereszkedni... Hát csak ülök és várom, hogy feltűnj végre valamelyik szikla tetején. Csend van, csak a Gaja csacsog valahol lent a völgyben, és ha kicsit  előre dőlök látom is, ahogy meg-megcsillan a rohanó víz a fák között.

Fázós darázs napozik a sárga virág szirmain ücsörögve, és feltűnik az apró alak a szikla tetején. Világító narancssárga folt vagyok a napsütésben, gondolom, miközben feltápászkodom, hogy jobban lásd, ahogy felemelt karral mutogatok a következő csúcs felé, mert persze nincs térerő, és nem tudom elmondani neked, hogy ez még nem AZ a csúcs. Kellett volna hozni valami kendőt, vagy legalább leegyeztetni, hogy mit is jelent ha így, vagy ha úgy kalimpálok, gondolom miközben érteni látszol a hadonászást, mert tovább araszolsz a következő szikla felé. Aztán odaérsz végre és már csak ereszkedni kell, és még messziről is marha meredek és veszélyes az a hegyoldal és én aggódva megtapogatom a zsebembe rejtett slusszkulcsot miközben átfut az agyamon, hogy ha valami történik, akkor nem leszel ott, és nekem egyedül kell lemásznom a majré ösvényen. Már kúszik is felfelé a pánik a torkomon, mert én ott még soha nem mentem le egyedül, és mert apró hangyaként mászol lefele, a napsütésben  világító, fehér sziklák között a sötét hasadék felé.

És megvan végre...  Odaérsz és nem várt ajándékként felcsörren a telefonom is, és indulhatok végre utánad. A völgy felől megyek mert a gerincről leereszkedni nagyon meredek lenne, és annál még a majré ösvény is jobb... Életemben először egyedül. Picivel később rájövök, hogy az ösvény amitől eddig rettegtem, semmi ahhoz képest, amin most a barlanghoz kell felmászni.

Aztán eljön az a pillanat is, amikor azt kérdezgetem magamtól, hogy most komolyan??? Ez volt az én nagy álmom? Felmászni IDE? Ide, ahova nem vezet út sem és ahova most tíz körömmel kapaszkodva próbálok feljutni, és már azt sem tudom, hogy mibe kapaszkodjak és mi a francot keresek én itt...

Igen! igen, ez volt az álmod, úgyhogy most összeszeded magad és felhúzod a segged, mert más választásod amúgy se nagyon van, és mert ezért indultál ma el. Aztán fent vagyunk és gyönyörű, és nem is tűnik már olyan magasnak, és veszélyesnek.

A nap meg süt és tele van a sziklafal apró fehér virágokkal, és a barlang előtt őrt álló fa már sárga virágokba öltözött. Átsuhan az agyamon, hogy lefele sokkal rosszabb lesz, de azt majd csak a kávé után... Tényleg rosszabb... Annyira, hogy kifog rajtam másfél méternyi szikla, és bár sokkal hosszabb de felfele mászunk a gerinc irányába, és nem a völgy fele. Most sem segít a b betűs szavak sűrűn egymás utáni ismételgetése, és majdnem elbőgöm magam, de felérünk...

Aztán hazafele az autóban ülve előveszem a képzeletbeli dobozomat, megkeresem benne a Sobri Jóska barlangja feliratú cetlit, és képzeletben teszek egy pipát az írás mellé. Mert vannak álmok, amik igenis valóra válnak, még ha évek múlva is...

"Nem az a lényeg, hogy milyen világban élsz, hanem hogy milyen világ él benned.” (Popper Péter)

 Tegnap reggel mikor hazafele ballagtam az iskolából, bementem a szemben lévő papírboltba és vettem egy vázlatfüzetet, meg egy doboz színes ceruzát. Nem mintha nem lenne itthon a gyereknek legalább ezerféle színes ceruzája, zsírkrétája, és egyéb rajzoláshoz kiválóan alkalmas eszköze... De kellett valami, ami csak az enyém. Úgyhogy vettem végre egy vázlat füzetet és egy marék színes ceruzát, mert ahogy valamikor Kosztolányi is: "Mostan színes tintákról álmodom". Nem, még nem rajzoltam semmit, még érintetlenek a hófehér lapok. Egyenlőre, csak ki-kinyitom a dobozt és végighúzom az ujjaim hegyét a tökéletesre hegyezett ceruzák során. Oké bevallom: meg is szoktam szagolgatni őket. De egyenlőre ennyi... Az elhatározás megszületett, az eszköz megvan hozzá, és már csak a bátorság hiányzik, hogy meghúzzam az első színes (és valószínűleg nagyon tétova) vonalat arra a makulátlanul fehér lapra. Vajon mi kerül majd a vázlatfüzet első oldalára? Melyik szín lesz az, amit majd először a kezembe veszek, és mennyire fogok bosszankodni, mert már nincs meg a rutin és a magabiztosság, ami valamikor régen a kezemet vezette, és vajon mennyire lesz suta és kezdetleges az első rajz? Gondolok-e majd arra, hogy a tízéves fiam szebbet rajzol nálam, és szégyenkezve dugdosom-e majd az elsőt vagy éppen büszke leszek-e rá? Nem tudom, de hamarosan kiderül, mert mostanában egy egészen másfajta, egy másabb, egy sokkal színesebb világ él bennem.

 Buta és ostoba ez a világ - mondtad nekem, én meg előcitáltam neked a tarsolyomból Popper Pétert és azt kérdeztem, hogy de biztosan a világgal van-e a baj. Nem lehet, hogy a hiba bennünk van és, hogy először inkább magunkban kéne keresgélni, de alaposan és jó mélyen, és erről meg Reményik jutott az eszembe, és a Magunkba le című verse. Akinek van kedve keresse meg és olvassa el, aztán lehet csodálkozni, hogy akkor, hogyan is jön ez most ide... De csak azért is: "Vedd a lámpát, magunkba szállunk - " Szóval akkor szálljunk most magunkba és nézzük meg, hogy milyen világ is él bennünk. Tudod, azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy azzal kéne kezdeni, hogy levetkőzünk mindent, ami nem a miénk. Amit csak magunkra ráncigáltunk, amibe csak belebújtunk mint egy kabátba vagy egy kényelmetlen cipőbe. Tudod, az álomkabát. Amit magunkra vettünk (teljesen mindegy már, hogy miért, ki miatt és mi célból), igaz, hogy nem a mi méretünk, szűk is kicsit, és sem a stílus sem a színe nem passzol. Nem a mi álmainkból szőtték az anyagát, és nem a mi vágyainkból hímezték rá a mintát, és ez talán nem is egyetlen kabát hanem egy egész gardrób szekrény, amit magunkra erőltettünk. Mert érezzük már egy ideje, hogy ezek valaki másnak az elképzelései rólunk, ezek valaki másnak az álmai, de meg akartunk felelni mindenáron, hát hordtuk hűségesen, pedig majd bele döglöttünk, mert szűk is kissé, meleg is már, és kezd egyre kényelmetlenebbé válni. Mert mint egy kabátba, úgy bújtunk tulajdonságok mögé, amik igazából nem is mi vagyunk, és most ha a tükör elé ténfergünk néha napján, csak állunk és bámulunk meredten, hogy ez akkor most kicsoda is...? Hát itt az ideje, hogy észrevegyük: feslik az anyag, bomlik a hímzés és elhagytuk már egyik gombot a másik után, és ez már régen nem kabát csak ócska rongy, és már régóta csak dideregsz benne, mert egy csepp meleget sem ad. Hát gyerünk! "Vedd a lámpát magunkba szállunk!" Állj a tükör elé és csak nézz végig magadon! Tetszik? Na ugye, hogy nem. Le a gönccel!

 "Érzed? réteg réteg után szakad, Omlik be tétova léptünk alatt. Ez még mind rögös, érzéki világ, De mi megyünk, mind mélyebbre tovább..." Hát akkor gyere, menjünk még tovább! Gyerünk vetkőzz! Ráncigálj le mindent magadról, ami nem a tied, ami kényelmetlen és még színben sem passzol... Le a rongyokkal!

 Nem baj ha fázol kicsit, majd most szépen nekilátsz és festesz egy másik világot magadnak. Egy színeset, egy igazit. Vagy tudod mit? Gyere, kölcsönadom a színes ceruzáimat (szép hegyesek és olyan jó faillatuk van), és fess magadnak egy álomkabátot! Nem kell túl vastag, hiszen itt a tavasz. Fogd a ceruzákat és rajzold bele az álmaidat a vágyaidat a céljaidat. Nem, célok nélkül nem lehet. A célok kellenek!! Tudod, valami amiért reggelente kimászol az ágyból és amiért lelkesedni tudsz, mert az nélkül nem az igazi... Rajta, varázsolj a színekkel! Aztán ha elkészült bújj bele és állj a tükör elé, aztán most mond nekem, hogy milyen világ is él benned...!

Vessetek a mókusok elé!

 A tegnapi nap az a tipikus "Vessetek a mókusok elé!" nap volt.  Emlékszel még mennyit idéztük régen Woddy Allent-t? Még emlékszem a kicsit félre ment vizsgák utáni nagy beszélgetésre a skypon. Te is fürdőköpenyben és én is (pedig jócskán elmúlt már dél) ahogy azt elemezgetjük nem kicsit depisen, hogy akkor most mit és hol rontottunk el és, hogy miért is négyes a négyes, amikor mi ennél sokkal de sokkal jobban....

Hát a tegnapi nap is ilyen tipikus "Vessetek a mókusok elé!" nap volt. Tudod, amikor valahogy minden rossz. Mert tegnap még elhittem, hogy tavasz lesz most már, ma meg csak úgy csattognak a szélben a munkások által kifeszített műanyag szalagok a parkoló betonjába mart keskeny és mély árok körül. Mert már megint egész nap fáj a fejem, és az amúgy is meggyötört idegeimre hurkolódik a munkagépek szűnni nem akaró agresszív lármája az ablak alatt. Mert már megint nem melegít rendesen a gyantázó, és mert éppen sztrájkol a gőzölő és nekem csak két kezem van, a napnak meg már soha nem lesz vége és egyébként is csak haza szeretnék menni végre. Mert a megkönnyebbüléstől sírni tudnék, amikor fél nyolc tájékán végre bezárhatom magam után az üzlet ajtaját (miután kétszer visszamentem, mert égve felejtettem a villanyt és mert nem találom a slusszkulcsot), és nem indul az autóm és a szél meg csak fúj és kísértetiesen csattognak a műanyag szalagok a sötétben, a nyílt sebként tátogó felmart beton körül. Mert még annyi mindent kéne csinálni ha végre hazajutok, szólni kéne egymáshoz, megkérdezni kinek milyen napja volt, de ma megint mindenki három fele és mikor leszünk már együtt és mikor lesz végre egy pillanatnyi csend... És, hogyan jutok ki ebből az átkozott parkolóból, ha végre van életjel az elnémult motorból, ha végre elindul.....

 Csak a zenére figyelj és a ritmusra! - hallom Dávid hangját a fejemben. Mert ma még edzés is volt és mert persze elbőgtem magam, mert fáradt voltam, nyűgös és utáltam a nagy ismétléseket a kis súlyokkal és mert megteszek mindent (már 15. napja, na frankó) és még mindig nem elég és nem elég gyors és még mindig nagy a seggem. Aztán valahogy, érzetem szerint egy örökkévalóságnyi idő után, letudtuk a súlyzós részeket, meg a bőgést is, és csak álltam letargikusan a futópad mellett a hónom alatt szorongatott törölközővel, vizesüveggel, fejhallgatóval, és egyéb nélkülözhetetlen hóbelevanccal, és kérdeztem, hogy akkor mennyi.... Pörögni akarsz ugye?- kérdezte Dávid, mert egy vessetek a mókusok elé napot így kéne lereagálni.... Elfutni, elrohanni a stressz elől, de ez most nem megy, úgyhogy közepes tempójú de hosszú kardiót kapok. Már előre tudom, hogy utálni fogom, mert nekem most rohanni kéne, mert talán így utolérem a fénysebességgel száguldó gondolataimat. Csak a zenére figyelj és a ritmusra, ismételgetem magamban miközben elindul a szalag a lábam alatt, és megtalálom a megfelelő sebességet de még nem a jó ütemben dobban a láb. Három perc után úgy érzem a francba az egésszel, nem megy ez nekem, inkább hazamegyek, mert ha még egyszer összeakadnak a lábaim, abból baromi nagy taknyolás lesz. Csak koncentrálj! Csak a zenére figyelj és találd meg végre az átkozott ritmust! - mondogatom magamnak és csak azért sem adom fel, mert nem ezért jöttem és mert nem ezért küzdök lassan 16. napja (hosszú idő, frankó ismét...)." I need just a little more silence and I need just a little more time..." énekli Sarah McLachlan a fülesben amikor végre megvan a ritmus és nem hallom, csak érzem a lépteim ütemes dobbanását a szalagon. Mindent betöltve árad és körülölel a kicsit szomorkás, de nekem mégis hihetetlen energiát adó zene, és már nem nyűg mert már élvezem a ritmust, ami olyan mint a tavaszillatú, halkan doboló eső az ablakpárkányon. Mert nem kell mindig a pörgés, a verseny a kilométerekkel és a kijelzőn villogó piros számokkal. Mert kell, mert néha jó a küzdelem a gyorsan fogyó idővel és a nem elég szapora kilométerekkel, a kapitulálni készülő combizmokkal, megfeszülő vádlival, az egyre fogyó levegővel, de nem ma...

 Mert most ez jó. Megnyugtat, lecsendesít és a dallammal együtt, sötét, füstszínű kígyóként a magasban forgó ventilátor felé úsznak a problémák is. Mert most nincs aggódás, kattogás, agyalás és nem kellenek a jégverésként koppanó, gyors léptek a szalagon. Semmi nincs csak a zene, a lábak, a szívverés és a lélegzet összehangolt ritmusa és valami... Valami, ősi mély szívdobbanás.

 Csak koncentrálj, csak nyugalom! - sóhajtom az autóban ülve, és csak nézem, hogyan lebegnek a szélben az elszabadult műanyag szalagok. Csak nyugalom. Csendesen duruzsolva élet költözik a motorba. Valahogy hazajutok, és persze nincs egy árva parkolóhely sem, de már nem  is érdekel, csak kicsit hangosabbra állítom a rádiót miközben a harmadik kört teszem és a rést keresem a parkoló autók között. Csak a zene van, a ritmus és végre vége van.... Sietősen koppanó léptek a sötét aszfalton és a hajamba, nyitott kabátomba markoló jéghideg szél, de már hazafele. Persze tudom, hogy sok ilyen lesz még, mert nem volt és nem lesz könnyű sosem, amikor azt kívánom majd, hogy csak: "Vessetek a mókusok elé!."

Tavaszváró mese

 Nem jön a tavasz - mondtad, én meg csak csodálkozva felhúztam a szemöldökömet és azt válaszoltam, hogy dehogynem, hiszen már itt is van. Már korán reggel találkoztam vele, amikor a kabátot csak úgy összemarkolva a mellem előtt, elsiettem a virágbolt előtt. Ott lógázta a lábát a kirakat mellé állított virágállványon a bimbózó tulipánok, a már messziről illatozó jácintok a miniatűr bimbókat rejtegető krókuszok és a szegfűk mellett. Nem lehet túl melege, gondoltam magamban ahogy ránéztem zöld-fehér ruhájára, amibe bele-belekapott a reggeli hűvös szél. Szorosabbra tekertem a nyakam körül a túlságosan vékony, bár tarka és tavaszt idéző sálamat, és csak úgy szórakozottan visszaintettem neki, mert mintha felém bólintott volna, ott az állványon ülve és a lábát lógatva. Ismerős volt valahonnan, de honnan, morfondíroztam magamban már otthon, miközben a rutin elmosogatott helyettem, filtert tett a kávéfőzőbe, és jött-ment a lakásban mindvégig azzal a kínzó tudattal, hogy mintha elfelejtettem volna valami fontosat, mintha hiányozna valami. És már hallom is Váci Mihály szavait a fülemben miszerint: Valami nincs sehol. Igen, igen tudom: minden ölelésből, minden csókból, minden szerelemből és a boldogságból is hiányzik valami... De most valami más hiányzik, valami sokkal prózaibb de mégsem kevésbé fontosabb. Valami... Szórakozottan kibámulok a poros ablakon és arra gondolok, hogy kéne valamit ültetni a virágládába, amiben magányosan és meglehetősen viharverten kuporog az egyetlen túlélő díszkáposzta, két kerámiabagoly társaságában. Hófehér galamb ücsörög a szomszéd lakás ablakpárkányán, meglepetten néz rám, amikor köszönésképpen felé intek a kezemben tartott kávésbögrével. Farkasszemet nézünk egy darabig, aztán hangtalan, hófehér villanásként elrugaszkodik a párkányról. Elveszetten bolyongok a lakásban, megakad a tekintetem egy-egy elfelejtett, karácsonyt idéző díszen, az ablakra ragasztott télapósapkás, karácsonyfadíszes baglyokon, a tükör köré tekert piros csillagos füzéren. Talán írhatnék valamit, régen írtam már  és nem azért mert nem történt semmi. Dehogynem, sőt… Csak éppen ezerféle dolog jár a fejemben és még nem állnak össze betűkké a gondolatok. Végszavazz nekem - mondom neked, rád hárítva a téma választást. Nem jön a tavasz - válaszolod és én már tudom is, hogy mi hiányzik, hogy mit felejtettem el. Csak úgy a vállamra vetett kabátban és a vékony de tarka sálban rohanok vissza a virágbolthoz, mert talán ott lógázza még a lábát és mert már tudom, honnan volt olyan ismerős. Hideg lesz megint és havas esővel riogatnak - mondod te  én meg csak azért is hazaviszem neked ma a tavaszt. Már nem leszek itthon mire hazaérsz, de ő itt lesz még tudom. Kicsit fáradt talán, mert segített nekem lekaparni a télapó sapkás baglyokat az ablaküvegről, feltekertük a piros csillagos girlandot is, és eltüntettünk néhány télapót, hóembert, csillagot és más, telet idéző díszt a lakásból. Felhúztuk az összes redőnyt, hogy ki-be járhasson a nap a lakásban és segített megpucolni a konyhaablakot, hogy reggelente ne a portól homályos üveg miatt lássam a szürke ötven árnyalatát terpeszkedni a világon. Csillogósra suvickoltuk a fürdőszobát is, és aztán felültünk a konyhapultra lábat lógázni és a frissen pucolt ablakon keresztül bámultuk a napfürdőző világot és igazán nem hiányzott semmi. Én a napi sokadik kávémat kortyolgattam miközben elmagyarázta nekem, hogy amit a virágboltban annyira megcsodáltam az nem törökszegfű, hanem egy fagyálló szegfűfajta és már nyugodtan lecserélhetem rá a harcedzett díszkáposztát. Hangtalan, hófehér suhanásként érkezett a fehér galamb az ablakpárkányra és Váci Mihály sorai is elhalkultak a fejemben. Majd holnap... Holnap majd újra kezdünk mindent és megkeressük azt ami nincs sehol. Ma kerek a világ és lecsitult a celofánpapírra emlékeztető állandó és idegesítő zizegés is bennem és most valahogy olyan ragyogós vagyok. Csend, béke és ez már Reményik verse:

Valami furcsa összehangolódás, 

Valami ritka rend – 

Széthúzó erők erős egyensúlya, 

Mély belső bizonyosság idebent – 

Bizonyosság arról, hogy élni jó, 

Szenvedni elkerülhetetlen, 

Szeretni tisztán: megistenülés, 

Meghalni szép – 

S a Kifejezést meglelni mindezekhez, 

Megtalálni a felséges Igét: 

Az Igét mindezekhez: 

A Béke ez. 

Orkán ordíthat aztán odakünt, 

Robbanhat ezer bomba: kárbament, 

De kárt nem okozott. 

Bent: 

Csend. 

A Béke itt kezdődik. 

Bent: 

Csend. 

Isten hozott.

"S dúlt hiteknek kicsoda állít, káromkodásból katedrálist?" /Nagy László/, avagy Gyere velem, menjünk világgá!

 Nem, biztosan nem a Valentin nap teszi, de Nagy László már napok óta kérdezgeti, hogy: Ki viszi át a szerelmet? Gyönyörű az egész vers... minden egyes szava zenél, minden sora annyiszor kap új értelmet, ahányszor újraolvasom, ahányszor újragondolom. "S dúlt hiteknek kicsoda állít, káromkodásból katedrálist?... ez  a két sor zakatol a fejemben napok óta, ahogy ma reggel is és miközben kiveszem a tejet a hűtőszekrényből, megakad a szemem egy hűtőmágnesen,: A szerelem nem abból áll, hogy bámulunk egymásra, hanem, hogy együtt, egy irányba nézünk. Francot, gondolom magamban, igenis bámulni kell egymásra. Bambán, elnyílt szájjal, telve hittel, reménnyel, álmokkal... először igenis bámulni kell. Aztán ha minden jól megy, majd megtanulsz nézni is: együtt, egy irányba. Mert jönnek majd reggelek mint a mai is, amikor a szürke ötvennél is több árnyalata ellepi az egész világot ott valahol az Intersparon és a láthatáron is túl, és amikor másra sem tudsz gondolni, csak arra, hogy: gyere velem és menjünk világgá! Mert a hétfő óta szűnni nem akaró fejfájás vasabroncsként szorul a koponyám köré, miközben a  túlcsordult szemetesbe dobom a fájdalomcsillapító kiürült buborékcsomagolását és a napok óta tartó rosszullét keserű ízét még a fogkrém mentolos íze sem tünteti el a számból. Mert dugig a mosogató és még a konyhapult is el nem mosott kávésbögrékkel, mivel tegnap este mindenki későn ért haza, és már senkinek nem volt ereje, energiája és persze legalul van a pöttyös bögrém és vastagon áll az alján a tegnap délutáni kávé beszáradt maradéka. Mert valaki elmozdította a kis ceruzatartó dobozt a fekete komód tetején és a szekrényt borító leheletfinom porrétegben ott maradt a téglalap alakú lenyomata és mert már régen takarítani kellett volna. Mert már megint elrohantak mellettünk a napok és a holnap és az azután  is ilyen lesz majd ha hagyjuk.... Hát csak gyere velem, menjünk világgá! Nincs sok időnk most sem, és nem tudunk majd hosszasan lábat lógatni, ha elérünk a világ végére, de gyere szökj meg velem. Mire hazaérsz én már becsomagolok és ezentúl nem felejtem el a távcsövet sem, amivel a sziklafalon kutatjuk majd a szerinted nem létező Sobri Jóska barlang nyomát. Főzök kávét is a termoszba és most majd beleöntöm a tejet, és nem csak úgy hanyagul a hátizsák kis hátsó zsebébe dobok egy csomag 

kávétejszínt. Kókuszrudat nem veszek, mert az csak melegben jó, amikor kicsit megolvad, de viszünk magunkkal szilvás levelet a pékségből és bedobhatsz pár müzliszeletet is, bár úgysem eszi majd meg senki. Csak gyere velem, menjünk világgá! Megígérem, hogy nem nevetek majd hisztérikusan, amikor a tükörjéggé fagyott erdei ösvényen hasra vágódsz az összeakadó cipőfűzőidben és  kérlek te se engedd majd el a kezem, amikor sokadszorra is kicsúszik a talaj a lábam alól a majré ösvényen a hegyről lefele.
 Akkor se mérgelődj kérlek, ha megint csak ímmel-ámmal fűzöm be a bakancsomat és én majd elnézem neked, hogy állandóan lemaradsz, mert találtál valami mohát, páfrányt vagy rég elszáradt, hó alól kikandikáló kórót, amire éppen most és úgy süt a nap, hogy azt neked le kell fényképezni. Csak gyere velem, menjünk világgá! Szép lesz, hidd el nekem. Lent a völgyben még bokáig ér majd a hó, és rajtunk kívül nem lesz ott senki sem. Hallom, ahogy az ezüst fehér szikrákat csillantó hó ropog a lépteink alatt, ahogy átvágunk a tisztáson a kis hídig a harsogva zúgó patak felett, és nekem majd eszembe jut Reményiktől a Vadvizek zúgása  és majd csak úgy halkan elsuttogom magamban a kezedet szorongatva amire még emlékszem belőle:

Most elsüllyedt a nagyvilág.

Csak e völgy van, s e vadvizek.

Tőlük tanulok énekelni,

Rájuk nézek, bennök hiszek.

Hadd zúgjanak a vadvizek!

 Aztán majd elhagyjuk a hidat és a forrásnál lefényképezed a lukas törzsű régen halott fát, amit eddig még soha nem vettünk észre és majd elgondolkodunk rajta, hogy akkor most melyik jelzésen is menjünk tovább.
Kaptatunk fel a hegyre, én persze már elfáradok és igenis fáj a csípőm, de nem baj, majd a két kezedbe kapaszkodva araszolunk egyre feljebb, és igyekszem nem nyavalyogni, hogy a hanyagul bekötött bakancsom szára fölött jeges ujjaival a bőrömbe mar az ezüstfehér roppanású hó. De gyere velem, mert a hegytetőn már süt a nap, már tavasz van és puhán, tompán dobban a halott levelekkel takarózó, meleg barna színeket csillantó föld a lábunk alatt, és én majd lenyúlok néha, hogy végigsimítsak egy-egy életigenlően harsogó zöld mohával borított szikladarabon.
Aztán ha elérünk oda (a világ végére), ahol elénk tárul az egész völgy, akkor leülünk majd egy napsütötte sziklára (mert csalóka meleggel kecsegtet a csalfa nap) kávét iszunk a termosz tetejéből, és miközben végignézel a kopár, helyenként még hófoltokkal borított hegyoldalon,  megjegyzed majd, hogy nem sok szépség van most a völgyben. Én meg majd csak mosolygok csendesen, és két korty kávé között arra gondolok, hogy nem is ezért jöttünk most ide. Most azért jöttünk mert katedrális építünk dúlt hiteknek, szürke hétköznapoknak, célt tévesztett álmoknak, hajdanvolt reményeknek. Mert most építkezni kell és közben szól a nyitnikék valahol a kopasz faágak között, mert hiába van lent a völgyben csillámporosan szikrázóra fagyott hó, de a hegytetőn már a tavasz közeleg. Most katedrálist építünk és lesz benne oltár is és majd piedesztálra emeljük az ellaposodott, szürke hétköznapokat az el nem mosott kávésbögrékkel, porlepte bútorokkal, túlcsordult szemetessel... Egymással. Mert most kell felfeszülni a szivárványra, lángot lehelni deres ágra, becézni falban megeredt hajakat, verőereket. Most kell rettenteni a keselyűt és most kell, akár a fogunkban tartva, átvinni a szerelmet a túlsó partra... Most!

A körhinta

 Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok — emberek, eszmék, helyzetek — melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon… Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel. 

(Márai Sándor: Meg kell várni a dolgokat…)

Fotó: Kiss László

Már éppen menni készültél, talán már a kabát is rajtad volt és én Márairól magyaráztam neked valamit. Nem tudtam szó szerint az idézet. Majd megkeresem és átküldöm neked - mondtam, csak úgy a falnak dőlve. De arról szól, hogy nem szabad sietni, nem szabad rohanni. Egyszerűen hagyni kell, hogy a dolgok, helyzetek, emberek, történések megtaláljanak minket. Lelki szemeimmel láttam magamat, ahogy sztoikus nyugalommal ülök egy árnyas fa alatt egy könyvvel a kezemben, olvasok és hagyom, hogy a dolgok csak úgy megtaláljanak. Ez így át is suhant az agyamon, ott a falnál állva, és miközben arról papoltam neked, hogy türelmesnek kell lenni és várni kell, egy hang egyre azt kérdezgette a fejemben, hogy akkor én mit is keresek már megint azon a francos körhintán??  Mert már megint úgy táncol körülöttem az élet, ahogy a pörgő-forgó körhinta körül a világ. Kótyagos, kusza kavargás, ahol szinte felismerhetetlenül és egymástól megkülönböztethetetlenül mosódnak egybe napok, hetek, hónapok, emberek, történések a villanásnyi tiszta részletekkel, amikor kicsit lassul a forgás. 

 Mert valahogy olyan ez mint a ringlispil. Tudod, én valahogy úgy képzelem, hogy többféle körhinta létezik. Az egyikről gyerekkorom majálisai jutnak eszembe a vásártéren. Napfényes, színes forgatag és száll a lánchinta. Azt hiszem így hívták... Tudod, nem az a kisgyerekeknek való körhinta a letört farkú, megkopott festésű de mégis bájos lovacskákkal , ami olyan komótosan forog körbe-körbe, hanem a másik. A másik, amire már csak a nagyobb és bátrabb gyerekek és a felnőttek mertek felülni, ahol már egy vékony lánccal be kellet kötni magad és ami olyan szédítően magasra repült és ahol lehetett egymás kezét fogva együtt repülni és szállt a hinta... Meg a vattacukor illat és magasra lebbent a szoknya és ott lent a színes ruhás forgatagban fel-felbukkantak ismerős arcok és olyan jó volt időnként leintegetni. Most be kell valljam, hogy én nem szerettem túlzottan  a ringlispilt már kislánykoromban sem, mert állandóan hányingerem volt és egyszer még a papucs is leröpült a lábamról és sokáig kerestük mire megtaláltuk. Inkább nézni szerettem. Én  ott lent szerettem állni a színes ruhás tömegben, megpakolva levetett pulcsikkal, félig megevett csupa ragacs vattacukrokkal, és integetni annak, aki volt olyan bátor, hogy felüljön rá és repüljön. Én inkább a másik fajta hintát szerettem. Tudod, a letört farkú lovakkal... Ezért nem is értettem, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy már felnőtt fejjel és a régi majálisok megfakult emlékű körhintáival a hátam mögött, felültem arra a másik hintára. Valamelyik falusi búcsúban történt, még Németországban és igazából nem is körhinta volt, hanem hajóhinta. Én úgy emlékszem, hogy baromi nagy volt és félelmetes.  Mondom, nem is értettem, hogy mi vitt rá, hogy beleüljek. Aztán már csak arra eszméltem, hogy szédítő magasságokba kapaszkodik a hinta és én integetek a lent ácsorgó, levetett pulcsikat és sörös poharakat szorongató (már  rég kinőttünk a vattacukor korszakból), barátnőmnek. Aztán jött a zuhanás... és nekem már nem volt kedvem integetni, mivel elfehérülő ujjakkal próbáltam kapaszkodni a hinta peremébe, a mellettem ülő kabátujjába és a szökni készülő tudatomba... Bármibe. Fel-le, magasság-mélység... Nem láttam semmit, nem volt színes ruhás forgatag, csak valami egybemosódott szürke massza és a  hányinger könnyei, ahogy végigfolytak az arcomon. Valaki állítsa meg ezt a szart- szűkölt bennem egy vékony kislányhang, miközben a hinta megint felkapaszkodott egy újabb képzeletbeli és hatalmas hullámra, majd a tömeg hangos ovációja közepette a mélybe zuhant. 

Hát sokszor valahogy így vagyok most is. Hogy már megint voltam olyan hülye, hogy beszálltam a hajóhintába. Pedig hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy én aztán többet sem, mert én inkább az árnyékos fa alatt szeretnék ülni, könyvvel a kezemben és várni, hogy megtaláljanak a dolgok. És most csak ülök melletted lehunyt szemekkel és kifehéredő ujjakkal szorongatom a peremet, a kabátujjadat és rimánkodom, hogy valaki állítsa már meg, mert ki akarok szállni. De a hinta csak száll: fel és le... Felkapaszkodunk egy-egy magaslatra, aztán szédítő sebességgel zuhanunk lefele. Újra és újra és nincs majré gomb, kiszállni majd csak a menetidő letelte után lehet, remegő lábakkal és órákon át tartó hányingerrel... Vagy esetleg kinyithatom a rémülettől szorosra zárt szemeimet, vehetek egy nagy levegőt és elképzelhetem, hogy ez nem is hajóhinta... Ez most gyermekkorom megkopott festésű, lovacskás körhintája. Május van, vattacukor illat és magasra lebben a pörgős szoknya, és a hinta mellett álldogáló tarka ruhás sokaságban időnként feltűnnek ismerős, kedves arcok. Férfiak, nők, barátságok, megismerések, igazságok. De előbb vagy utóbb, mindig lejár a menetidő, lassul a forgás, megáll a hinta és te kiszállhatsz, vagy akár befizethetsz még egy körre. Tudod, én szeretnék kiszállni és bevackolni magam oda az árnyas fa alá egy jó könyvvel... Most nagyon antiszociálisnak tartasz, ha mindeközben azt kívánom, hogy most egy jó darabig ne történjen semmi...és ne találjon meg senki?

Mert kell valami piros

 A piros ruha miatt lehet Edit, amit nem vettem fel. Feltétlen piros, vagy valami hasonló ruhát vegyél fel, az is jobb kedvre derít, írtad nekem tegnap reggel, amikor arról panaszkodtam, hogy az utolsó blogbejegyzés  ellenére vagy talán pont azért, de valami pocsékságos lehangoltság ül rajtam. Pedig eszembe jutott a meggypiros ruha, amit valamikor egy éve vehettem és egyetlen egyszer sem volt rajtam. Már amikor megvettem, akkor is szűk volt kicsit, de hát az ember optimista, mert hát ugye majd belefogyok, és amúgy is olyan szép színe volt, hát megvettem. Aztán mivel a kilók nem, hogy olvadtak volna, hanem csak szaporodtak, felkerült a szekrény legfelső polcára. De jó egy héttel ezelőtt előkotortam, majd hosszan és meglehetősen kritikusan nézegettem magam benne a tükör előtt, és úgy döntöttem, hogy nem is rossz. Igaz, hogy a cipzárt nem húztam fel hátul, de nem azért mert nem ért be, csak hát ez az a fajta ruha, amit az ember képtelen egyedül magára ráncigálni. Tudod, amikor egyedül vagy otthon, mennél benne valahova és nem, és nem éred el a cipzárt... Na ilyenkor vagy átcsattogsz a szomszédba, vagy beleugrasz a szokásos cicanadrágba hosszú pulcsival. Szóval eszembe jutott a kis meggypiros a szekrényben és elképzeltem, ahogy itthon jövök, megyek benne meg a hajdani tisnoi süntiprómban, ami azóta itthoni papuccsá avanzsált. Hát valahogy nem vitt rá a lélek, pedig megmondtad te is, hogy kell valami piros. Így aztán egy nyűg volt az egész nap, és én voltam a legnagyobb nyűg benne. Mert valahogy semmi nem volt jó.... Mert persze éppen kisütött a nap, és nekem valami hihetetlen mehetnék van a lábaimban már napok óta, de most nem lehet menni, hiába énekli Presser a fejemben, hogy: menni kéne, menni kéne, menni kéne. Átlag öt percenként megállok valamelyik ablak előtt és meredten bámulok ki a napsütésbe és könyörgöm valaki hallgattassa már el a hangokat a fejemben! Ez már totál pszichotikus, gondolom magamban éppen a konyhaablakban állva és a márnemisszámolomhányadik, kávémat iszogatva. Persze hétágra süt a nap, Presser meg csak énekel én meg látom visszatükröződni az ablaküvegben a piros bögrémet, és ahogy a számhoz emelem a poharat, elmozdulnak és táncolni kezdenek rajta a fehér pöttyök. Egy szürrealisztikus pillanatig arra gondolok, hogy piros égből  esik a hó. Aztán hupikék törpikéket nézünk a gyerekkel, aki fejét és hasát fájlalva az ágyat nyomja és lehúzza a redőnyöket mert, hogy besüt a nap és nem látni tőle a képernyőt. Ne csukd ki a napot! - sikítja egy hang a fejemben, de mellébújok az ágyba és arra gondolok, hogy akkor mámeg rossz anya vagyok-e mert nem kötnek le a törpikék és Hókuszpókot is inkább szánalmasnak találom, mint ármánynak. Bele-belealudnék a mesébe, de a kölök időnként ravasz keresztkérdéseket tesz fel, ellenőrizendő, hogy követem-e még a fondormány szálait. De előbb vagy utóbb minden mesének vége szakad (most ne kérdezd meg, hogy mi lett a vége a történetnek, mert bizony elaludtam) és jöhet egy újabb kávé. Ezt már Lacitól kapom, mert hisztis vagyok és mert csak sikerül elszabadulunk egy órára és beülünk a Frey kávézóba (ez most itt a reklám helye). Olyan ez is, mint az egész napom: nem azt kapom, amit kértem, de most már mindegy megiszom ezt is. Az ablaknál ülünk és sokadszorra is rácsodálkozom a szemközti templomra, ami betölti az egész üvegfelületet és egyszerűen csak szép. A nap meg süt és egy pillanatra nyár lesz, és mint Rúzsa Magdinak, nekem is olvad a málna a számban, mert a kávénak enyhe málnaíze van, de lehet csak azért, mert azt akarom érezni. Aztán újra otthon, ahogy ülök a kanapén és semmi kedvem nincsen, és a megtestesült Nyűg vagyok. Megint eszembe jut a meggypiros ruha és, hogy még nem tökéletes, és hogy ígértem valamit. Neked is meg magamnak is. Így aztán mégis elmegyek futni. Csak az első tíz perc rossz, aztán elhagyom valahol Nyűg uraságot (nem tudom miért, de meg vagyok róla győződve, hogy férfi),  és felváltja a rutin. Szeretem, ahogy ütemesen dobbannak a lépteim a szalagon, szeretem ahogy a gerincem árkában a derekamig fut az izzadság, szeretem, ahogy kicsivel később már a melleim között keres utat magának. Tudod, ilyenkor már nem is kell gondolni semmire, ilyenkor már csak a szalag van az ember lába alatt, a lépések szabályos ritmusa. Csak futni kell. Nem a meggypiros ruha miatt, vagy mert azt ígértem, hogy nem lesz nagyobb a fenekem egy centivel sem. Egyszerűen csak az ütem miatt, az ereidbe áramló vér miatt, az izzadság cseppek miatt. Csak úgy, jókor lenni jó helyen.

 Ma reggel ültem az ablakban a szokásos reggeli első kávéval és láttam, ahogy az a meghatározhatatlan rózsaszín keveredik az ég vizes kékjébe. Napok óta először ma láttam, és nem is tartott az egész csak pár percig és én arra gondoltam, hogy lám-lám, jókor voltam jó helyen. Ahogy tegnap este a futópadon. Aztán már szinte a küszöbről fordultam vissza, mikor indultunk a gyerekkel az iskolába, és előkotortam a fiókból és a nyakam köré tekertem egy meggypiros sálat. Gyűrött is volt, rojtos is és túl vékony, de valami piros....